Tóth László: Kívül bent,

avagy Régi-új s újabb futamok (hollétről, irodalomról, halálról, irracionalitásról

Kettő az egyben
Két helyen élsz egyszerre. Az egyik helyen is ott hagysz valamit magadból, a másikról sem tudsz távoztodkor elvinni mindent magaddal.

Prokrusztész-ágya vagy magadnak: nem férsz el benned. Vagy: túlcsordulsz magadon szüntelen. Ha visszamész valamelyikre, levágott vagy kiömlött részeidért mégy.Azaz hiába élsz két városban, két országban, két világban egy időben, mégsem érzékelsz kétféleséget. A kettő benned egy. Hiszen bár a városokat nem te építetted, azok (is) építettek, építenek – s egynek – téged. A dunaszerdahelyi Kukučín utca a budapesti József körút folytatása. S ugyanúgy: ha kinyitod dunaszerdahelyi ablakod, a Blaha Lujza térre látsz. S ahogy a városokat, az országhatárokat sem te húztad (magad közé). Ellenkezőleg. Akár a forgóajtó, egy országhatár tengelyén pörög az életed: hol innen, hol onnan zuhog rád a fény s vetül árnyék rád. (BP., 930904; DSZ., 121001)

Hős bohócok

„Gyakran tévesztenek össze a helyünkkel, helyzetünkkel. Emitt hősnek látszunk, amott bohócnak, és viszont. Miközben mi magunk vagyunk.” (Csiki Lászlótól másoltam át, 120208-án)

Kívül bent

Utazás, hosszú idő után, s hosszú idő után egyedül, az Amicusszal, Budapestre. Immár, nyár óta, s ezúttal is, turistaként szülővárosomba, mely néhány esztendővel ezelőttig, két évtizedig életem terét s idejét is adta számomra. S ha élvezni nem is élvezem ezt az új helyzetet, ezt a kívülállást (még inkább: kívül-levést), ezt a kívülről-látást, semmiképpen nem tartom, különösen a mostani egyre átláthatatlanabb erkölcsi katyvasz, egyre inkább mindent bekebelező össznemzeti morális züllés kellős közepén előnytelennek, időszerűtlennek. S újabban Pozsonyban, azaz újból Szlovákiában élve, nemcsak Budapesttel vagyok így, hanem új otthonommal, a szlovák fővárossal is. Vagyis idehaza is ezzel a „benne lenni kint” tartással igyekszem „kint lenni benne”, mint ahogy az odahaza történő (nem történő) dolgokat szemlélem. És azt hiszem, a bármihez való viszonyulásnak ez a szerencsés-szerencsétlen kettőssége tökéletesen meg is felel mostani alkatomnak, jelenlegi személyiségemnek. (S nemcsak a köz- és társadalmi élet, nemcsak a közösségi lét szféráit illetően, hanem a magánélet tartományaira alkalmazva is elmondhatom ugyanezt.) Igaz, nem mindig érhető el, amiről beszélek, s esetfüggően erkölcsi-etikai fenntartásaim is vannak vele(m) szemben, de – bár emberi élet valóban nem lehetséges az erény fennhatósága nélkül – élet és morál, sajna, nem mindig fedi(k) egymást. Ez azonban semmiképp sem szolgálhat magyarázatul, s még kevésbé felmentésül arra az imént említett, általam egyre általánosabbnak s mindenre kiterjedőnek látott erkölcsi, politikai, gazdasági stb. romlásnak, melyet – magam körül széttekintve – mostanság tapasztalhatni. De, visszatérve futamom elejéhez, hiába vagyok itt is, ott is bent is kint, ha szinte percenként érzem, bőrömön tapasztalom, s a gyomromat is egyre sűrűbben és egyre rendesebben felkavarja, hogy kint is csak menthetetlenül bent vagyok. Erről egyik – magammal, magyar állampolgárságú szlovákiai lakossal hasonszőrű –, évtizedek óta Magyarországon élő szlovák állampolgárságú barátom keserű kifakadása jut eszembe, aki, miután valamelyik – mindkét országbeli – választások után végighallgatta magyarországi, illetve szlovákiai honfitársai panaszáradatát országuk épp hatalomra került kormányáról, csendesen megjegyezte: „Te panaszkodsz? Neked csak egy rossz kormányod van, de nekem kettő.” Hát így. Pedig hányszor megkapjuk, kettősgyökerűségünk okán, jobbról is, balról is, hogy milyen jó nekünk, mert itt is, ott is stb. Vagyis se itt, se ott egészen. Csak éppen senki nem gondol az észt osztók közül arra, hogy létezhetnek helyzetek, amikor a jobb a rosszabb. (Pozsony–Budapest között, 070111, 7.09; Dsz., 120111)

Magatartás

Marcus Aureliust olvasom. Holnap műtenek. Szilágyi János György írja utószavában, hogy a bölcs császár számára „a filozófia nem foglalkozás, hanem magatartás volt”. S bár nem vagyok sem császár, sem filozófus, a dolgokon való elmélkedést, a környező, illetve bennem levő megfogható és megfoghatatlan világ jelenségeinek fogalmi és nyelvi rendszerbe tevését értve alatta, mindez alapjait adja az én magatartásomnak is. S ha holnap nem sikerül a műtét, és a műtőasztalról egyenesen a boncasztalra kerülök, ez már így is marad. Ám ha sikerül, még inkább így. (Pozsony, ružinovi kórház, mellkasi sebészet, 070508 – Dsz., 120112)

A gondolkodásról

„A gondolkodás akkor kezdődik, ha megtanultuk, hogy az évszázadok óta dicsőített én a gondolkodás legnagyobb ellenfele.” (Mészöly Miklós: Műhelynaplók, 154. – Pozsony, ružinovi kórház, mellkasi sebészet, 070513)

Könyv és kórlap

Két könyvet hoztam magammal olvasmánynak a kórházba. (Liszka József naplókötetét azért nem említem, mert azt nem olvasmánynak tettem be a pakkomba, hanem munkának: sikeres műtét esetén írni fogok róla, ami akár annak bizonyítéka is lehet, hogy ha az ember számol is a [váratlan] halállal, akkor is arra gondol, mit fog tenni rögtön az után.) Szóval, az említendő két könyv: Marcus Aurelius Elmélkedései és Mészöly Miklós Műhelynaplókjának nemrégi gyűjteményes kiadása (ennek alternatívája Márai bármelyik naplókötete volt). Vajon jelent-e ez valamit? Vajon nem mond-e ez el többet rólam, mint ami az orvosaim kezétől – megannyi gondos vizsgálat után – a kórlapomra került? (Pozsony, ružinovi kórház, mellkasi sebészet, 070511)

Érték, értelmezés

Valamely irodalmi művet – verset, kisprózát, regényt stb. – mindig egyetlen személyes és nemzedéki tapasztalat felől olvasunk s minősítünk. Miközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ugyanazon irodalmi mű mindig a személyes tapasztalatok sokaságával s potenciálisan legalább négy-öt nemzedék élettapasztalatával szembesül, s valamennyi irányból – esetleg egymással homlokegyenest ellenkező módon – egyszerre minősíthető. S ami az egyik oldalról elvetendőnek, kifogásolhatónak látszott, s joggal, ugyanilyen joggal vághat egybe más személyes és nemzedéki tapasztalatokkal, esetleg megerősítve, tovább is építve azokat.

A befogadásesztétikák alapvetése: olvasó nélkül legföljebb csak szöveg van, puszta szövegtárgy, a műhöz, ahhoz, hogy létre jöjjön, befogadó kell, értelmező, értelmezés. Vagyis a szövegnek, művészi értéknek társszerzőre, az olvasás, értelmezés társzerzővé tevésére van szüksége ahhoz, hogy a mű egyáltalán létrejöjjön. Az értelmező az, aki bevégzi – mindig az adott pillanatban és térben – a szóban forgó műalkotást. Ahogy Szegedy-Maszák Mihály mondja: „A művészi érték nem alkotói szándékra vezethető vissza, hanem a befogadás során válik érzékelhetővé” („Szájhagyomány és irodalom: kapcsolat vagy ellentét”). Ebből kiindulva viszont világos (lehet), hogy egyugyanazon szöveg más-más műalkotásként jelenik (jelenhet) meg minden egyes értelmező olvasó számára. Éppen ezért lehetséges, hogy értelmező és értelmező ugyanazon szövegről szólva nem is érti egymás szavát, mert mindketten más-más műről nyilatkoznak meg. Ilyenképpen: A számára Z mű érvénytelennek is bizonyulhat, mert más közelítést igényel, mint ahonnan s ahogyan A elindul felé; B számára viszont Z mű új távlatokat is nyithat, mert megtalálta magában a megfelelő kulcsot hozzá. Márpedig a zártság s nyitottság kérdése korántsem az érvényesség–érvénytelenség kérdésével konnotál; a nyitott láda értelmezője annak a számára való nyitottsága felől érvénytelennek és értelmezhetetlennek találhatja ugyanazt a zárt ládát, mely kulcsának birtokosa élete értelmét megvilágító kincsekre lelhet benne. S bizony, gondoljunk bele, hány példát találunk irodalomkritikáinkban, irodalomtörténeti értékeléseinkben manapság arra, hogy valaminek azért tagadjuk meg az érvényességét, mert – egy más térből, más időből – számunkra érvénytelen, miközben nem gondolunk arra, hogy ezzel egyúttal azon befogadók érvényességét, velünk való egyenrangúságát is megtagadtuk, személyiségük autonóm voltát is elvitattuk, akik a maguk életéből, tapasztalat- és ismeretanyagából, a saját személyiségük felől tartalmas párbeszédet voltak képesek folytatni vele. (Dsz, 100911 – Dsz, 120112)

Aklokról, univerzumról

Egyre gyakrabban tapasztalom, milyen kevesen látnak csak túl saját aklukon. S úgy élnek ezen aklukon belül, mintha a világteljesség bűvöletében élnének. Miért is ne? Hiszen az ilyeneknek létérdekük a saját nyájukon belüli berendezkedés. S hogy láthatók legyenek, legalább a saját aklukon belül igyekeznek úgy helyezkedni, hogy a nyájukon belül leosztásra kerülő lapokból nekik is jusson egy-kettő (vagy ki mennyit meg tud kaparintani). Ezzel szemben a magam részéről úgy gondolom, mindenkit a saját – gondolkodásának, műveinek, személyiségének univerzuma, tágassága – minősít. S elismerem, lehetnek, sőt vannak is, tömegével, akik nem is kívánkoznak saját akoluniverzumukon túlra, mert létük igazolását attól nyerik el, vágyott nagyságukra azon belül tehetnek csak szert, s mi mást tehetnék: jó napokat kívánok nekik! Megvallva közben, én jobban érzem magam a valós tágasságokban, a kozmosz mozgásában semmiben sem gátolt parányaként. (Dsz., 120112)  

A bezárkózás logikájához

Sok szó esik mostanában, kissé mesterségesen felnagyítva az ügyet, arról, hogy szlovákiai magyar irodalom nincs, illetve ha volt, bezárkózó volt. Nos, e bezárkózást, ez önmagára figyelést számos példával lehetne, s kapásból, cáfolni. Többek között azzal a viszonylag nagy és széles körű, 1970–1980-as évekbeli magyarországi recepcióval, amely nemcsak egyes kitüntetett esetekben értékelte a Csehszlovákiában megjelent magyar irodalmi műveket (mint mai napság), hanem szinte mindenre, mindegyikre kiterjedően. S nem kizárólag a határon túlisága – mint érdekessége vagy politikuma – miatt járt ki neki ez a figyelem, hanem – számos bizonyító erejű példa van rá – mert a magyar (összmagyar) irodalom részének tekintették, behelyezve egy-egy arra méltó művet teljes magyar – s nemcsak magyarországi – kontextusába. Na mármost, tekintve, hogy 1989 után ez messze nincs így, s egy-két esetet, szerzőt leszámítva nagyságrendekkel csökkent a magyarországi be- és elfogadásra, figyelemre érdemesített, ám határon túl élő, esetleg ott megjelent magyar szerzők, ott született művek száma, s ekkora mennyiséget – lévén hogy köztük jócskán vannak összmagyar viszonylatban is értékes művek és szerzők is – nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy kívül esnek a magyarországi kánonon/kánonokon  – egyáltalán hogy eshet kívül értékrenden, értékrendeken valami, ami értékelésre, megmérettetésre sem került –, a szlovákiai magyar irodalom önmagába zártságát, a magyarországi irodalmi (t)rendektől való elzártságának okait inkább ezekben a rajta kívül eső jelenségekben, trendekben kellene keresni, semmint önmagában. Vagyis, ha manapság valaki valamit nem tekint az összmagyar irodalom részének, az inkább a magyarországi irodalomkritikában, illetve Magyarországon kereshető, s nem a határon túli (regionális) irodalomrészek önmagukból adódó, önként vállalt és szorgalmazott elszigeteltségében. Amivel nemegyszer saját zártságát, bezárultságát bizonyítja elsősorban, s nem azért, amit éppenséggel nem (kíván) figyelembe venni. (Dsz, 120112)

Valamit a tanuláshoz

A trendi napjainkban: az ember élete végéig képezze magát. Karinthy Frigyes rögtönzése jut erről eszembe: „Nem ért rá tanulni, mert folyton tanították.” De Csoóri Sándornak a
VII. Győri Könyvszalon alkotói díjának átvételekor 2007 októberében elhangzott mondata is eszembe villan most: „Soha annyi tanult ember nem élt a világon, mint ma, és sohase volt ennyire szegényes az emberi szellem, mint ma.” Tanulj hát, tinó, s az ismert népi bölcsesség igaza beteljesedik… (Dsz., 071019, 080209, 120112)

Esély és vég (A Halosstakönyvhöz)

„Az én utamnak egy esélye / és biztos vége a halál” – írja Babits Indulás az öregkorba című (hátrahagyott) versében. Mit jelent ez? Olvasatomban – miért is szorította ki e szó az ugyancsak plasztikus, nyelvérzékem szerint mégis kicsit összetettebb jelentésű értelmezést? – a halál itt nem egyszerűen csak „biztos vég”-ként aposztrofálódik (mai napság divatossá vált szóval: tételeződik), hanem esélyként, lehetőségként is. Persze, leszűkítve, ez annyit is jelenthet, hogy nincs más lehetőségem (lehetőségünk), mint a biztos halál. De más is benne van a megfogalmazásban. A MÉK (Magyar Értelmező Kéziszótár) szerint a ’lehetőség’ „Az az eshetőség, hogy valami lehetséges, bekövetkezhet”. Filozófiai értelemben: „Vminek a megvalósulását megelőző állapot.” Vagyis az élet a halál felé tart, a halál az út vége, egyszer mindenképp bekövetkezik. Viszont „Sikerrel, haszonnal kecsegtető, eddig még fel nem haszn. föltételek összessége” is a lehetőség. A halál mint eredmény, melyet kinek-kinek el kell érnie. Nem letaglózó, neurotizáló veszteség, nem negatív előjelű, hanem pozitív: a halál hozzánk tesz, ad. ’Esély’, azaz – szintén a MÉK szerint – „Annak lehetősége, valószínűsége, hogy vki, vmi másokkal szemben elnyer, megszerez vmit.” Magunkkal szemben, illetve magunktól: adjuk, kapjuk. A halál még egy esélyt, még egy lehetőséget hoz az élet(ünk)be… Mi végre? Mondjuk a biztos vég tudatának, az elkerülhetetlen elmúlás érzetének megélésére, az életen túli, az élet utáni felérzésére, ami gazdagabbá is tehet bennünket. Nemcsak érzelmi vagy tudati-gondolati-filozófiai síkon, hanem tapasztalati értelemben is, ami erős érzéki élmény birtokába is juttathat bennünket. Közhelyesen: a halál nem elsősorban elvesz tőlünk valamit (az életet), hanem ad mindenekelőtt: az élet utáni, a meg nem élhető tapasztalatát. Vagyis: a halál ezzel – azaz azzal, hogy az élet részeként, tartalomelemeként értelmeződik –, bizonyos értelemben meg is szünteti magát. Hiszen ami az élet része, az maga is élet – végső soron erre a (spekulatív?) következtetésre is juthatunk. Kétszeresen is élhetek hát. Az élet(ünk) arra is módot ad, hogy egyidejűleg megélhessük magát a halál(unka)t is. Persze, azt nem tud(hat)juk, milyen lesz halottak lenni, s főként milyen halottak leszünk. Ám azt igen, hogy milyen lehet nem lenni. Nem egyetlen végpont tehát a halál, hanem, inkább, három pont életünk végigmondhatatlan, halálunk után is folytatódó mondata után… És nem kell félnünk, fül is lesz elegendő e mondatra, aki hallani fogja. Lehet, több is, mint amennyinél (amennyiben?) életünkben meghall(gat)ásra találtunk… (Dsz., 120126)  

Elmegy-e az ember? A Halottaskönyvhöz)

„És mintha szégyelt trágár / szót mondanál, / úgy mondod ezt a szót / halál” – ez szintén Babits, a Hányan sírják, panaszolva… című (hátrahagyott) versében. Ami számomra fontos ebben a négy sorban, az két szó, a ’szégyen, szégyell’ és a ’halál’ egymás mellé helyezése, a halál miatti ’szégyen(kezés)’, ’szégyenérzet’, a halállal való szembesülésből fakadó ’szégyenlősség’ megfigyelése, felemlítése. Ami engem illet, gyermekkoromban, falun, egy már felbomlani kezdő, de még múló teljességét is érzékeltetni, mutatni képes, még jelentős életszervező, személyiség- és közösségformáló erővel bíró, ugyan már nem egészen intakt, de még meglehetősen hagyományos paraszti-népi kultúrában, klasszikus faluközösségben nőttem fel, melyben a halál még az élet szerves részének számított, a halálról való beszéd pedig a (kis)gyermekek közelében sem jelentett tabutémát, és a haldoklót sem szakították ki családja és otthona megszokott, bensőséges közeléből, mely (mai) kiszakítottsága nem növelte idegenség- és kivetettségérzetét, s egészen míg a halottvivők temetési menete elején ki nem fordultak koporsójával kapun, a halott megtartotta helyét addigi otthonában. Mi több, s erről írtam, beszéltem már egyszer-kétszer, tekintve hogy kinek-kinek a halotti ruhája, illetve a majdani temetési ceremóniáján használatos tárgyak, eszközök is rendszerint még évekkel az illető tényleges halála után megvásárlásra, beszerzésre, bebiztosításra kerültek (hogy ne kelljen majd hozzátartozóinak szomorúságukban s a nagy kapkodásban gondoskodniuk róluk), ki-ki már életében, illetve életéből kihasított bizonyos teret annak a majdani halottnak, aki ő maga lesz, ha eljön az ideje (akár a sublótfiókban, szekrényhasban, cipős ládában sokszor évtizedig tárolt halotti viselet révén is – a cipős láda sem tévedés, illetve nem túlzás itt, ugyanis akadtak olyanok is, akik a koporsóban is ragaszkodtak a lábbeliviselethez, mint például anyai nagyapám, aki már jó előre kijelentette, hogy ő bizony nem akar mezítláb futkosni a feltámadáskor). Mostanában azonban – az utóbbi évtizedekben –, a világ s világképünk gyors változásával – ezeket s okait nem részletezem most – a halálhoz (s a saját halálunkhoz) való viszonyulásunkban és temet(kez)ési szokásainkban, gyászkultúránkban gyökeres, nemegyszer, állítom, élet- és emberellenes – mert a teljességet tagadó, s csupán a részt, a pillanatot előnyben részesítő változások zajlottak le. Valahogy tabutéma lett a halál, elkerülendő a nevén nevezése, s egyre nagyobb kínban keresgéljük az eufemizmusokat és kerülgetjük az elmúlással (elmúlásunkkal) való szembesülést, mint a macska ama bizonyos forró kását. Ahogy mai napság mondani szokták volt, mindig eldurran az agyam, valahányszor azt hallom – főleg amerikai – filmekben, azt olvasom másutt valaki halottról, hogy „Elment”. Hogy „Itt hagyott bennünket”. Vagy ahogy kórházi vagy bűnügyi szappanoperákban gyomorforgató teatralitással nyomják a legízléstelenebb slágerek hangján: „Ne menj el!”; „Maradj velünk!”; „Ne hagyj itt bennünket!”, „Gyere vissza!” Nos, mindez, azt gondolom, legnagyobb önzésünk kifejez(őd)ése is, és sértés a haldoklóval, halottal szemben. A haldokló ugyanis nem megy el – miért is menne, hiszen továbbra is helyét tudja itt köztünk –, csak meghal. S a halott sem ment el és nem hagyott itt bennünket (miért is ment volna el, miért is hagyott volna el? valami különös oka volt rá talán? jobb lett neki, hogy nem maradt, legalább holtában, velünk?), hanem továbbra is velünk marad, amíg mi ki nem vetjük őt a szívünkből, az emlékezetünkből, de még ha így történne is, életünk végéig bennünk marad, tudatlanul is, azzal, hogy élt s ismertük őt. Meggyőződésem, ha lenne ereje, ha tudna még beszélni, visszakérdezne: „Ugyan mért mennék el? Mért ne maradnék veletek? Vagy talán ti nem akarjátok, hogy maradjak?  Egyáltalán: maradhatok?…” Szóval, magam legalábbis úgy tudom, gyermekkoromban, egy, a mainál meggyőződésem szerint egészségesebb, értékalapúbb társadalomban még úgy tanultam, hogy nem a haldoklón, nem a halotton múlik. S, saját halálunkra, majdani halott-létünkre lefordítva ugyanezt, a mi maradásunk, maradhatásunk sem rajtunk fog múlni. (Dsz., 120126)

L(átl)elet

Az újságcsinálás (-tördelés) ördöge olykor még a nyomda ördögénél is varázslatosabb dolgokra képes (rányitni a szemünket). Például, amikor két, egymással semmilyen összefüggésben nem levő cím kerül a véletlen – ám korántsem vétlen – tördelés jóvoltából egymás mellé, s így azok váratlan kapcsolatba lépnek egymással. Miként az Új Szó 2007. november 10-i (szombati) számának 4. és 5. oldalának alján hajszálpontosan egymással egyvonalban levő két írásé. Az egyik, mely könyvtárosok tanácskozásáról ad hírt, alcímével azt tudatja, hogy „A Bodrogköz és az Ung-vidék 50 települése közül mindössze 12-ben kölcsönözhetők könyvek, felszereltségük általában nem felel meg a kor követelményeinek”. S ha a sort – a másik, szemközti oldalon – tovább olvasom, egy lélegzetre azt is megtudhatom, hogy „Újabb bevásárlóközpont nyílik Érsekújvárban”. S ez így, a kettő együtt, teljes és pontos látleletét adja korunknak. (Dsz., 071119)    

Az új Mindenható

Benedek István vallotta meg harminc éve, Karinthy Ferencnek egy interjúban: „Nem érzem megnyugtatónak, hogy a technika veszi át az irányítást.” Mit mondhatnánk erre mi? Egy olyan korban, amikor a kereskedelem vette át mindenben és minden szinten az irányítást (a technikáét is). Amikor a keresztény egyház mindenható Ura helyébe – életünket minden részletében átszövő és minden elemében meghatározó módon – a kereskedelem, a biznisz mindenhatósága lépett. Sőt, ott tartunk, hogy már nem is az emberi terméken, nem is a megtermelt árun, nem is az értékhordozó és minőségkiteljesítő tárgyon, hanem a kereskedésen magán: a cirkuszon, a show-n van a hangsúly. Lassan ott tartunk, hogy a haláltól is azért tartunk, mert bekövetkeztével esetleg nem lesz több módunk a shoppingolásra, arra, hogy tovább hódoljunk a vásárlás rítusainak.   
S eszembe jutnak itt Benedek István, e nagy tudású, ám mára mindenféle kánonból kihullajtott író-orvosprofesszor harminc évvel ezelőtti szavai Karinthy Ferencnek adott, fentebb idézett interjújából, amikor is, idézve egy korabeli rádiójátékból, miszerint „borzasztó, ha a történelmet rendőrök írják”, megjegyezte: még borzasztóbb, „ha az írók úgy írnak, hogy a hátuk mögött rendőrök állnak”. Amihez most hozzátenném, még ha a párhuzammal megbotránkoztatást is keltek, hogy, s ezt ma már tisztán látni, ugyancsak borzasztó, és megjósolni is nehéz a végét (illetve, látjuk már, nem is olyan nehéz), ha a történelmet csak és kizárólag a kereskedelmi-piaci érdek diktálja, ha az üzlet írja. S még borzasztóbb, ha nemcsak a történelmet írók, hanem egyáltalán, úgy általában, az írók háta mögött a kereskedők állnak. Ha az író csak fél szemmel figyel írás közben Istenre, mert másik fél szemét a kereskedőn tartja. Ha a művet nem a műértelmező – vagyis nem a mindenkori olvasó – teszi mérlegre, hanem a kereskedő.
Kiegészítve a fentieket még a következővel: a kereskedés és az azt kísérő show – ma már minden kereskedés tárgya, minden áru lett, és kormányokat buktathat meg, hatalmakat, rendszereket dönthet meg, no nem az eredendő népigény, hanem, s e szempontból mellékes, hogy a demokrácia zászlainak lobogtatásával, jelszavainak kántálásával a kereskedelem, a kereskedelmi-piaci érdek, és mára ennek rendelődött alá már az egykor oly szent népszuverenitás elve is (példák garmadáját hozhatnánk föl erre példaként csak egy röpke körbepillantással is magunk körül) –, szóval a kereskedés és hozzá társuló show napjainkra már teljesen irracionális méreteket öltött. Márpedig, visszakanyarintva szavaim az e futamomat indító s Karinthy Ferencnek nyilatkozó Benedek Istvánhoz, és teljes mértékben igazat adva neki, könnyen megeshet – és erre megint csak számos példát kínál a történelem (de napjaink is) –, hogy „Az irracionalitás átcsap a bűnözésbe”. A kérdés csak az, mikor válik ez az irracionalitás büntethetővé, azaz olyan büntetőjogi tétellé, mellyel talán még elkerülhető világunk s az ember – illetve az emberi – teljes pusztulása? (Dsz, 080229, 1201001, 120223, 121001)