Kabdebó Tamás: Liv

Liv kék vászonzekét, kék farmernadrágot, kék tornacipőt hordott.
Norvég lány volt, egy saga hősnője után kapta a nevét, több hazájabeli college-kurzus után most PhD-tanfolyamra járt a Galway Egyetem ír-gael szakán.

A Kelta nyelvek közös vonásai volt a megcélzott tézisének címe. Tehát valami, ami egybefogta az ó-ír, a manx, a skótgael, a walesi, a cornwalli és a breton nyelveket. Tavasz volt, vizes és száraz, vadvirágos, magos és magtalan, őszre, a várható vénasszonyok nyarán készült beadni a doktori tézist. Liv komoly lány volt, alapvetően tudós típus, de kedvelte a táncot, a zenét és a legszebb hangszert: az éneket.

Szalontay Zsiga a Galway Egyetemen európai történelmet tanított. Mackójárású ember volt, dörmögve beszélt. Középkorú férfi lévén már nem sportolt rendszeresen, de amikor tehette, járta a vidéket, gyalogtúrázott. Nagyszalontai születésű volt, a nagyenyedi kollégiumban tanult, majd családjával együtt átköltözött Szegedre. Itt lett történész, az akkor még József Attiláról nevezett Szegedi Egyetemen, ahol a kisdoktorit is bekebelezte, majd Soros-ösztöndíjjal Oxfordba került. Innen, az Ír-sziget megkerülésével, a legnyugatibb városba, Galwaybe ment, mivel e neogótikus külsejű egyetemen elnyert egy megüresedett docensi állást a történelem szakon. Balló Zoltán, egykori oxfordi barátja, aki biológus volt Galwayben, még időben figyelmeztette: a történelem ismerete nem elegendő, le kell tenni az ír nyelvvizsgát is – Zsiga tehát megszerezte a tananyagot (egy nagy kérdőív kérdéseire kellett írül felelni), és Liv segítségével megkonstruálta és bemagolta a válaszokat, melyeket az előírt vizsganapon hibátlanul reprodukált.
Liv nyúlánk nő volt, nádszálderekú, barna hajú, barna szemű, patyolatos bőrű. Bal csuklóján volt egy anyajegy, olyan, mint egy pici karóra. Oslói nyelvész édesanyjával, aki egy pesti kongresszuson töltött egy hosszú hétvégét a nyolcvanas évek elején, becserkészte a magyar fővárost, és elbarangolt az állatkertbe is. A zsiráf meglehetősen nyitott ketrece előtt almát szopogatott, amit a hosszú nyakával kihajoló zsiráf megkívánt, és beleharapott Liv kezével együtt. A pici barna anyajegy is megsérült. De készenlétben volt ott a doktori felügyelet: rendbehozták.

Ezt a nemkívánatos tapasztalatot ellensúlyozta a másnapi Puccini-opera élménye az Operaházban, majd egy Beethoven-koncert a Zeneakadémián. Az állatkerti doktor ismert egy Balló nevű biológust Galwayben. Ez az összeköttetés hozta össze a huszonöt éves norvég lányt az ötvenéves magyar történésszel. Először az egyetem teraszán találkoztak, ahol szobrocskák és tornyocskák élénkítették a kőtájat. A vonzódás egyszeriben kölcsönös lett, és egyelőre plátói. Múltak a hetek, és csak az egyetemi menzán találkoztak. Aztán kiderült, hogy Liv szerette a népdalokat. Zsiga elénekelt neki félszázat. Együtt ebédeltek aznap, rántott szeletet, sült krumplival és káposztasalátával. A férfi – napsütötte hétvége volt – horgászni készülődött a kikötő mólójára, hívta magával a lányt, hiszen sziporkázóan szép tavaszi délután volt, és a lehorgonyzott vitorlásokon túl a végtelenbe táncolt a haragoszöld, de most szelíd Atlanti-óceán. „Nem megyek”, mondta Liv, „mert tudom, feltámad később a szél, és a vékony testem átfázik pulóver nélkül.” És haza is indult a diákszálló felé, ahol lakott. „Figyelj”, mondta Zsiga, „én napszálltakor érted megyek, elgyalogolunk onnan a Salt Hill hotelba vacsorázni.”
Így is történt. Zsiga odavaló csali, két kétarasznyi tengeri féreg segítségével megakasztott két kistepsi nagyságú lepényhalat, és ezeket a készséges és tüsténkedő hotelszakács kisütötte számukra. „A lepényhal Amundsen egyik kedvence volt”, mondta Liv, és sűrűn kortyolgatta az aranybarna Guinness sört, az ichtológiai sörkorcsolyához. Utána almás lepényt ettek, tejszínhabbal leöntve, végül pedig Ballycastle likőrrel fejezték be az estebédet. Az ebédlő sarkában egy magányos zongora állt, a terem kiürült, Zsiga norvég dalokat akart hallani, amikor Liv a felhangolatlan pianínó kerek székére ülve, kottája nem lévén, fejből rögtönzött. Kezdte a Stute Storlival, mely egy lány viszonzatlan szerelméről szólt, folytatta az Oleannával, egy amerikai norvég telep megénekelt epizódjával, sor került egy táncdalra, a Háttal a falnak sorozatból – keskeny keze úgy futkározott a billentyűkön, mint a prédáját kergető nyest – bemutatkozott az Asmund király megzenésített története, felcsendült az Álomköltemény lágy, lírai melódiája, végül pedig a mókás Varjúdal. A férfi lazán tapsolt, a fiatal nő lehajtott fejjel mosolygott.

Éjfél után baktattak a diákszálló felé, szorosan egymás mellett, de nem karonfogva. A felhők odafent összezáródtak, megirigyelték a jó időt, és izzadni kezdtek. Liven nem volt kabát, csak egy kötött öltöny. Zsiga levette zakóját, és az enyhén tiltakozó lány vállára terítette. A szűk utcák egyforma szürke házai egymáshoz bújtak, a nedves járdák csillogtak az ívlámpák fényében. A lány szállásának bejárati lépcsőjére lépett, és búcsúzkodni kezdett. A férfi átfogta a vállát, erősen magához húzta, és szájon csókolta. Liv nem tiltakozott, de nem is viszonozta a csókot. Kibontakozott, őszinte csodálattal kérdezte:

„Miért tetted ezt?”
„Mert férfi vagyok, te meg nő.”
„Ha ennyi, akkor ez a mozdulat miért most jutott eszedbe, sok havi ismeretség múltán?”
„Mert előbb meg nem közelíthettelek, még élt a feleségem.”
„Azt sem tudtam, hogy van nejed, azaz volt. Nem beszéltél róla.”
A szemerkélő eső elállt, egy szürke felhő mögül kikandikált a hold fényes feje. Két kései diák a szállóhoz közeledett. Liv és Zsiga elléptek onnan, és lassan sétálva megkerülték a háztömböt.
„Nehéz erről beszélni. Mikor Oxfordban laktunk, megragadta őt, lefejthetetlen ollóival a májrák. Eljöttemkor már mint menthetetlent egy elfekvőben ápolták. Kéthetente látogattam őt, hétvégéken repkedtem ide-oda. Március végén elbúcsúztam tőle, nem tudom, a szervi elégtelenség vagy a morfin vetett-e véget a fájdalmainak. De amíg eszméleténél volt, ezt mondogatta: »Zsiga, ne maradj egyedül« – és én: »hozzád hasonlót nem találok«.”
Liv belekarolt a férfiba, de testét távol tartotta tőle: „Én valamiképp hozzá hasonló lennék?”
„Nem tudhatom, bocsáss meg.”
„Figyelj. A minap beadtam a tézisem, szeptember elején bírálják. A közbülső időt Oslóban töltöm.”
„Tehát szeptemberben viszontlátlak.”
„Minden bizonnyal.”
A nyár írországi viszonylatban szokatlanul meleg volt. Zsiga barátjával, Ballóval közösen vásárolt egy kis vitorlást, amely a Poole Dinghi névre hallgatott. Az ötméteres csónaktest eredeti hivatása az volt, hogy egy nagyobbacska jacht tartozéka legyen, de a két magyar megelégedett a tíz négyzetméteres vitorla kezelésével. A kiegészítő pillangóvitorla mozgatásával vízilepkejelleget adtak a hullámhasogató járműnek. Balló, örökmozgó, kerekfejű, barnára sült, tömör fickó, egy balatonboglári KALÓZ tulajdonosa, jól kezelte a dinghit, melyhez kismotor is járult, Szalontay pedig úgy-ahogy beletanult a vitorlázásba. A galwayi öbölben hajókáztak, le-föl, a diesel komphajókikötő bejáratától a világítótoronyig, a csaknem állandó szélben, kijjebb nem merészkedtek – ott már a helybeli vitorlások szelték a fehér habokat.
Mikor Liv megérkezett, Zsiga nagy büszkén meginvitálta egy kis óvatos kirándulásra. Már az első kilométer és egy csónakforgató váratlan örvény által megcsapatván kiderült, hogy Liv, aki hamarjában átvette a kormányt, biztosabban, megalapozott szakértelemmel irányítja a vitorlást, mint Zsiga, aki nagyszalontai származékként szárazföldi patkánynak számított. Liv megcélozta a világítótornyot. A csaknem vádliig érő hullámok taraján sikló, a nagyobbakat haristoló dinghivel elérték, majd megkerülték a világítótornyot. Végig Liv volt a kapitány. A föl-fölcsapódó hullámok mindkettejüket tetőtől talpig megfürdették. Még kikötés előtt Zsiga törölközőjével szárazra dörzsölte a leány sudár testét.
A doktoranduszból bölcsészdoktor lett. Az ünnepélyes oklevélátvételhez megérkezett, két napra, a mama, azaz dr. Olga Amundsen, az Oslói Egyetem docense. Ha Liv a második, Olga az első kiadás volt, karcsú (kicsit csontos), barna hajú, szótlan, ritkán mosolygó hölgy, aki a vénasszonyok nyarának napsütésében szandált viselt és apró szalmakalapot. Liv bemutatta neki Zsigát, együtt vacsoráztak egy Bolero nevű olasz étteremben (Zsiga méregdrága pezsgőt is rendelt); másnap, távozáskor Zsiga autóján kivitték az asszonyt a galwayi repülőtérre. Direkt járat Oslóba nem volt, Olgának Dublinban át kellett szállnia. Távozáskor dr. Amundsen így szólt: „Látom, kedvelitek egymást, de komolyabb dologra ne gondoljatok, nagy a korkülönbség köztetek.”
Hazafelé hajtva Zsiga megkérdezte: „Hány esztendős a mamád?”
„Ötven.”
„Mint én” (hozzádörmögte magyarul: nézd meg a jányát, vedd el az anyját).
„Hogyan?”, kérdezte Liv. Zsiga angolul folytatta:
„És az édesapád?”
„Öt éve halott.” A lány arca elborult, mint amikor a fénylő ablak elé függönyt húzunk.
„Ne haragudj, hogy rákérdeztem…”
„Már fel kellett volna dolgoznom. Húszéves voltam, mikor az apám szívrohamban meghalt.”
„Nagyon hiányzik?”
„Minden hónap elsején házi koncertet rendeztünk. Ő hegedült, én zongoráztam. Az utolsó két alkalom hangjai most is a fülemben csengenek. Brahms-szonátákat játszottunk. Legutoljára pedig Nielsent.”
Liv szeretett barangolni. Egy hosszú hétvégén elhajtottak a Connemara-hegység tövébe (túl a Corrib folyón és tavon), mely a Bükk hegységhez lehetne mérhető. Persze emez főleg kopasz volt, amaz erdőhátas. A Connemara csipkés kövein egyensúlyozva Liv a fjordokra gondolt, amelyek még zordabbak voltak, mint az óriássá nőtt jégcsapok, míg az ír hegység csúcsai jobbára kősíkok, mint a biliárdgolyók. Zsiga emlékei közt volt egy háromnapos kirándulás a Bükkbe, mely félúton a Peskő csúcsát érte el. Akkor alaposan megáztak. Zsiga krétával ezt írta az ottani menedékház belső falára: A Peskőn pacallá áztunk, ezért a Peskőt húgykőnek neveztük el.
Itt azonban ritka jó idő volt. Tartós járással és két piknikkel átszelték a hegység felét-derekát, megálltak Ballynakillben, az ó-ír nyelv egyik központjában, ahol Liv – repeső örömmel – (Zsiga most látta először ilyen fogvillantóan boldognak őt) használta kelta tudományát. Kenyeret vettek, írül szólva, egy pékségben, újságot és gyümölcsöt ír szóval másutt. Az is kiderült, hogy Ballynakill egykor fontos város volt, ír parlamenti képviselettel, a XVII. században. Közben beesteledett, busszal mentek vissza Cloghanba, ahol a Volkswagent hagyták. A buszúton a nő elaludt, fejét a férfi vállára hajtotta, a haja kócosra bomlott, a férfi óvatosan lélegzett a szája előtt varjúszárnyként lengő hajszálak között.
A vénasszonyok nyara araszolva lépkedett, a jó idő kitartott, mint egy sokszakaszos ének. Dublinban történészkongresszust rendeztek, ahol Zsiga előadást tartott, Liv pedig fölhasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Glendalough kora középkori kővárosát. Korán indultak Galwayből, délben már a romváros melletti turistaközpontban ebédeltek. Bejárták az Ótemetőt, elolvasták a begyöpösödött sírok angol és ír nyelvű feliratait, szemrevételezték a vikingek támadásától védelmet nyújtó körtornyot, kitapogatták az Ágoston-rendiek kolostorának késő reneszánszkori romjait, és elidőztek Szent Kevin ötödik századbeli, ma is sértetlen, részben terméskövekből épült kápolnája előtt.
A férfi tudta kívülről, és elmondta Seamus Heaney idevágó versét:

Szent Kevin és a rigó

Nos, hát itt volt Szent Kevin és a rigó.
A szent térdel, karjait cellájában
Kitárja, de a cella szűk;

Egyik kifordított tenyere kívül az
Ablakon, feszül, mint a gerenda,
Rigó száll rá, fészket rak.

Kevin érzi a meleg tojásokat, a
Kis mellet, az apró fejet, karmokat,
És beleszövődik az örök életbe.

Áthatja a sajnálat. Kezét immáron
Ágként tartja, esőben, napon,
Amíg a fiókák elszállanak.

A nő megfogja a férfi kezét, és behúzza magával a szűk cellába. „Lám, léteztek igazi szentek”, mondja halkan.
„Írország a költők és a szentek országa.”
„Hit kérdése az egész”, mondja Liv. „Én hiszek abban, hogy ők őszintén hittek, de a hitüket mai ésszel már nem osztom.”
„Hát miben hiszel?”
„Az egészséges életvitelben.”
„Ezért mosod meg a fogad minden étkezés után?”
„Igen. Most azért, mert tiszta szájjal…” – Liv elharapta a szót.

Elbandukoltak az első tóig. Közben felidézték második találkozásukat a Corrib-tó partján. Ott állt és áll a Corrib nevű kocsma. Balló és Ballóné hívta meg őket egy szombat esti muzsikára, harapnivalóra, Guiness sörre. A kocsma falán kívülről üvegek, flaskák lógtak meg egy öblös, félgömbölyű valami, amit Zsiga bilinek nevezett, Liv rohamsisaknak. Aztán kiderült, hogy egy nagy ibrikkel van dolguk. Az ivóban egy kitömött sirály nézett farkasszemet egy kitömött pisztránggal. A muzsika hangos volt, de szívderítő: két hegedűs húzta, egy pikolás fújta a vidám, de egyhangú ír népzenét. Ballóné kis gömbölyű asszony volt, két gyerekére egy nagymama vigyázott otthon, ő pedig szakadatlanul mesélt kórházi kalandjairól – ápolónő volt – a lábát a zene ritmusára kopogtató Livnek.
Ennek a glendalough-i tónak a partján viszont kirándulók poroszkáltak, és szelíd vadkacsák úsztak, tollászkodtak a víz felszínén. A tó túloldalán emelkedő dombon egy csalogány skálázott. Innen másfél kilométernyire északra feküdt a felső, vadabb, merészebb tó. Túloldalát sás fedte, vízililiomok, innenső partja homokos volt, vize fokozatosan mélyülő. A tó felszíne a napfényben szikrázott, mint egy gyémántpalást. A szegélyét fűzfabokrok ékítették, rajtuk rigók, pintyőkék, vörösbegyek. A felhőtlen égen sirálypár cikázott át, valószínűleg a tengerről jöttek, és itt le-lecsaptak a vízre halért, békáért. Zsiga alsónadrágra vetkezett, és belegázolt a kibírhatóan hideg, kristálytiszta tóba. Livnek nem volt alkalmas alsóneműje. Levetett, szépen összehajtva a partra tett mindent, blúzt, szoknyát, bugyit. Pingponglabda mellét nem fedte melltartó. Pucéran belelépett a vízbe, úgy szedegetve karcsú lábait, mint egy gém. Amikor a víz ellepte, szép, nyugodt melltempókkal úszni kezdett.
Kijövet elfogadta Zsiga ingét törölközni, szárítkozni. A férfi futott egy kört, hogy a testét pöttyöző vízcsöppektől megszabaduljon.
Liv visszaadta az inget, megszólalt, halkan: „Nem sztriptízt akartam rendezni. Skandináviában természetes dolog a pőrén úszás.” Amikor szállásukra tértek, Liv elővette táskájából Halldor Laxness izlandi Nobel-díjas író Izlandi vidék című könyvét. „Olvasd el, Zsiga, én egyszer látogattam el oda – csodálatos vidék, tele vulkánnal, gejzíres kúttal és szókimondó állampolgárral.”

A kongresszus legtömöttebb napján, amikor Zsiga a II. világháború magyar hadműveleteiről adott elő, Liv elsétált a Joyce-múzeumba, a tengerpartra, az Ulysses első fejezetének színhelyére. Aztán visszament a szállodába levelezőlapokat írni. A szálloda igen közepes színvonalú létesítmény volt, bő reggelit adtak, de a zsalugátereken befújt a szél. Liv szobája Zsiga szobája mellett volt, a kettőt szürke folyosó kötötte össze, ahol egy ügyetlen festmény lógott, mely Dun Laoghaire kikötőjét ábrázolta egy beérkező komphajóval. Liv, befejezvén a levlapokat – csacsifogatot ábrázolt mindegyik – az ágyára heveredett, és nekifogott egy norvég színdarab angol fordításának. Semmelweis volt a darab címe, egy avantgárd norvég szerző, Jens Bjorneboe írta, aki Skandináviában már jó hírnévre tett szert. Amint az első levonással végzek, mert a darab levonásokra, nem pedig felvonásokra van osztva, gondolom, megmutatom a szöveget Zsignek, magyart a magyarnak.
Liv estig dolgozott a kéziraton, amikor Zsiga megérkezett, és bekopogott hozzá.
„Nézd”, mondta és mutatta a lány: „min dolgozom.”
„Hogyne, igen. De előbb lezuhanyozom, majd rendbe rakom az én paksamétámat. Gyere át hozzám úgy negyedóra múlva, és hozzad a munkád.”
Így történt. Liv halványkék melegítőt viselt, Zsiga örökzöldet, talán Írhon tiszteletére. Átolvasták együtt a dráma angolra fordított első levonását. Zsiga megszólalt: „Én nem tudtam, hogy ez a Semmelweis doktor részt vett a bécsi forradalomban, mi csupán úgy tartjuk őt számon, mint az anyák megmentőjét. Persze ez nem semmi.”
„Szakmailag biztos forradalmár volt a magyar orvos – ez Bjorneboe mondanivalójának lényege – csakúgy, mint a drámaíró maga.”
Liv elnyúlt a bevetetlen ágyon, kezében tartva a kéziratot: felkönyökölt.
Zsiga nézte az őszibarack arcot, a finom, keskeny kezet, az elnyúlt leánytestet. „Emlékszel, mint mondtam egyszer: hogy én fiú vagyok, te meg lány…”
„Emlékszem. Tudom. Érzem.”
„Hát akkor hadd jöjjek közelebb.”
A dráma sutba került, a lány derekát körülfonta a férfikar.

Liv ellágyult, majd megmerevedett. „Kívánsz?”, kérdezte.
„Nagyon.”
„De el kell mondanom… figyelmeztetnem kell téged… szűz vagyok. Huszonöt éves és érintetlen.”
„Ne lett volna kedvesed?”
„Volt egy nagy szerelmem. Évekig tartott. A fiú beteg volt.”
„Nézd Livecske: én megtiszteltetésnek veszem, ha átadod magad nekem. Úgy értem: ha egyesülhetünk. Én ugye házas ember voltam, bár jó ideje az állítólagos jogaimat nem gyakorolhattam. Engedd meg, hogy először megcsókoljalak, aztán kihámozzalak a ruháidból.”
A csók a cseresznyeszín szájról a kibontott pingponglabda melleken folytatódott, aztán az enyhén már remegő leánytest déli forgóján.
Az örökzöld férfi tréningruha is a szőnyegre borult. „Mintha lovarnő lennél, helyezd magad a nyergembe.”
A ficergésnek, mozgolódásnak, az ügyetlenkedésnek a nyeregben el nem helyezkedés lett a vége. Törekvései nyomán a lánynak kicsordult a könnye. „Maradok, ami voltam”, suttogta.
„Nem maradsz!”, mordult rá a férfi, nem gorombán, de határozott dörrenéssel. Kézbe kapta a leánytestet, az ágyon keresztbe fektette, megnyitotta a combok völgyét, és gyöngéden, óvatosan magáévá tette a lányt.
„Kettéhasadtam”, sóhajtotta az, nem panaszként.
Szótlanul pihegtek vagy egy negyed órát. Aztán Zsiga megszólalt: „Mikor menstruáltál utoljára?”
„Nemrég. Három napja tiszta vagyok.”
„Ez így jól van. De ha ezt folytatni kívánjuk: óvszerre lesz szükséged.”
„Neked nincs ilyesmi?”
„Nőknek való pirulákra gondoltam. A háziorvos felírja neked.”
Egy hétre rá, Bray Foknál halászversenyt rendeztek az ottaniak. Zsiga a Royal Hotelban foglalt kétágyas szobát, a harmadik emeleten, ahonnan beláthatni a jachtkikötőt balról, a halászhajókat jobbról, és a vörös köves sétányt, mögötte a Bray-hegy csúcsát, előtte az Angliából érkező teher- és személyhajók emelkedő árbocait. Liv a csalogató jó idő ellenére a Semmelweis-dráma fordítására szánta a napot, először a hotelban, mely előkelő neve ellenére ütött-kopott volt, aztán átment a szomszédos matrózkocsmába, annak külső ebédlőasztalán dolgozott, majd – mivel cseperegni kezdett az eső – behurcolkodott. Zsiga a tizenkét halászcsónak egyikében foglalt helyet, negyedmagával kievezett, kivitorlázott egy tengeri mérföld távolságra az öböl bejáratától. A víz csaknem sima volt, csak gyűszűnyi apró gyűrűk kergették egymást, és egy kormorán kergette a párját a bárányfelhők alatt. Három óra alatt csupán két macskacápát fogott – az írek megvetették ezt az izmos halat, a kínaiak ügyesen felhasználták a húsát – a halászversenyen ezzel a zsákmánnyal tizedik lett a méretesek csoportjában, kilencedik a súlyra mérők között.
„Meg vagy elégedve?”, kérdezte tőle Liv a kocsmában ebéd közben.
„Ezzel a húsos pitével igen, meg a Heineken sörrel, de a peca eredményével nem. Két nő is megelőzött. Az egyik egy nagyobb tőkehalat fogott, a másik egy hosszabb nyelvhalat.”
„Zsig! Micsoda macsó dolog ez? A halak a víz alatt nem tudják, nő vagy férfi tartja-e a botot.”

Délután megtekintették Kilruddery gróf közeli késő reneszánsz, öt aprótornyos kastélyát. A XVII. század óta csak annyit változtattak rajta a grófék, hogy belsejét megtömték hasznos és haszontalan portékákkal. Volt ott ír zászló és angol zászló – hiszen a család angol-ír volt és protestáns. Egy polcon ezüst serlegek sorakoztak, a lord atyja szenvedélyes krikettjátékos volt, és világháborús kitüntetéseit is kirakatta. Egy ponton az ifjú lord is megjelent, egy szeplős, vörös hajú, fehér szőrű személy, kezet rázott a látogatókkal, majd beindította (vagy beindíttatta) a kerti szökőkutat. (Ha még egyszer születhetnék, szökőkút szeretnék lenni – ábrándozott Szalontay Zsiga.)
Vacsorára tizenkét osztrigát és grillezett lazacot ettek, hozzá száraz chilei fehérbort. Koccintottak. Zsiga a bajusza alól dörmögött: „Azt mondják, az osztrigák felcsigázzák a vágyat.”
„Hogy mondod ezt magyarul?”
„Felcsigázzák.”
„FelZSIGÁZzák?”
„Hát így is lehet mondani.”
Éjjel, részben ennek okán, keveset aludtak, ám azért is, mert az alattuk lévő második emeleti szobában egy, a nászéjszakáját töltő fiatal házaspár lakott, akik dörejesen egymáshoz csapkodták éjjeliszekrényeiket. Üres szoba nem volt.
Liv állásajánlatot kapott egy norvég kiadó szerkesztőségében. „Gyere velem vagy utánam Oslóba”, kérte a férfit félhangon. „A házunk tágas, csak lézengünk benne anyámmal ketten.”
„Hogy látogassalak meg, úgymond, a szünidőben?”
„Kezdetnek mondjuk a karácsonyi szünetben.”
„Hm. Lehetséges. De talán csak úgy, mint a kezdet és a vég.”
„Ha nem jössz, én jövök vissza. Veled akarom tölteni a karácsonyi szünetet.”
Elment az ősz, illetve beletorkollott a télbe; a lomblevelűek, mint a siratóasszonyok könnyeiket, földre hullatták a leveleiket, Írország tizennyolcféle zöldje közül csak a fenyők, a ciprusok és az itt-ott elpöttyentett fikuszpálmák hordták változatlanul örökzöld köntösüket. És persze a bokáig érő füvek és a vádlit karistoló gazok. Decemberben ritkaságszámba menő hó esett, két napra beborította a pucérra vetkezett rózsabokrok körül a vacogó, gyér füvet, a madarak közül csupán a vörösbegyek mutatkoztak, és egy keringő héja jóval távolabb. A második havas délután egy szombatra esett, és az előkertben váratlanul megcsikordult a hó. Az egyébként sápadt leányarc pirospozsgás volt a hidegtől, szőrmés bekecse fehér bőrkesztyűben végződött. Vajon ilyenek lehettek a kifinomodott hajdani – már Írhonban letelepedett – viking nők?
A férfi javítandó dolgozatokkal a hóna alatt nyitott ajtót, két kezét nyújtotta a bőrkesztyűk felé, a dolgozatfüzetek a küszöbre estek. Liv szárított tőkehalat hozott magával – nevezzük ezt ajándéknak vagy vacsoraadaléknak, mondta – és mivel váratlanul érkezett, nekilátott az estebéd elkészítésének. A halhoz tört krumplit készített, és kifőzött hozzá sárga- és fehérrépát. Bor volt a házban, likőr is, az ágy puha volt, a párna gömböc, megvárták a vacsorát, felajzódtak, mint az íjak, átforrósodtak. Az almáskertben szürkevarjak repkedtek, tülekedtek.
Liv Észak-Írországot kívánta látni.
„Ott amolyan tessék-lássék háború van”, mondta Zsiga.
„Szabad azért a belépés?”
„Megkísérelhető.”

Vasárnap autóba ültek, és átrobogtak a lassan olvadó vidéken, amely már Észak volt, de miben sem különbözött a Déltől. Talán csak a kocsmáros kiejtése különbözött a déliekétől. A határnál angol katonák állították meg a Volkswagent. Ki kellett szállni, megmotozták őket, mint egykor a kelet-európai, közép-európai vidékeken, a sztálini időkben. A kocsit is átkutatták. Fegyvert kerestek, vagy drogokat? Az angol őrmester végül is szalutált, az utasok következő megállója az északi város, Armagh volt. Két főpap székelt itt, a protestáns és a katolikus egyházfő. Zsiga egyszer már találkozott a minden ír katolikusok hercegérsekével, Tomás O’Fee-vel, aki a győri kegykép ügyében konzultált vele. Mit tesz Isten, a katolikus katedrális Szűzanya-szobra előtt megállította őket Father Breslin, az egyházfő titkára. „Kedves barátom! Lám ellátogatott hozzánk, érseki városunkba. És elhozta magával titkárnőjét is?”
„Breslin atya, ez a hölgy az unokahúgom.”
Liz mosolygott, a kezét nyújtotta. „Liv Szalontay vagyok.”
Ha az Isten a füllentőket tetőbeszakadással bünteti, akkor ezúttal megkímélte a háromtagú kis csoportot. A tetőszerkezet egyébként a neogótból a stil nuovoba hajlott, a dóm olasz építésze sikeresen egyénieskedett. A masszív oszlopok egyikén a keresztre feszített Krisztus alakja jelent meg, annak minden fájdalmával, a szentély aranyrácsa mögött szentek életnagyságú kőszobrai álltak, vélhetőleg Szent József és Szent Patrik is, akikről a templomot elnevezték. A Szent Sacrament oltáránál meggyújtották a gyertyákat, Father Breslin megkezdte a szentmisét. Az orgona is megszólalt odafönt, és egy maroknyi hívő elhelyezkedett a padsorokban. Esteledett. A gótikus üvegablakok mentén fölgyúltak a lámpácskák, az ablakok színes üvege visszaverte a szivárványfényeket. Szalontay Zsigmond, a Galway Egyetem magyar történésze elmondott egy Miatyánkot magában, Liv Amundsen oslói nyelvész pedig felidézte Bragi Boddason pogány kori költő két sorát, egy címerpajzsról. Egyébként a katolikus főtemplom két hegyes, égbetörő magas tornyával (stílben hasonló a szegedi dómhoz, vélte a magyar ember) a mennyország felhők feletti sztratoszferikus kapuját célozta, irányt mutatva a katolikus hívőknek. Bejáratától félmérföldnyire állott (ha úgy tetszik: terpeszkedett) az anglikánból átvedlett ír protestáns főtemplom, az ír egyháznak és érsekének székhelye. Ez a templom L alakú volt, egy középső négyszögletes bástyatoronnyal, azaz négy tornyocskával, belül szép üvegablakokkal. Sok évvel ezelőtt ezt is a katolikusoknak építették, de az angol hódoltság beköszöntével kényszerűen protestánssá vált. Mikor a XIX. században a tiltást feloldották, a katolikusok megépítették saját templomukat, az ír egyház pedig megtarthatta a katolikusoktól elkommunizáltat. Liv és Zsiga ide is bekukkantottak. A templom belső falai mentén tizenkét zászló állott. Vecsernyére készülődtek: megszólalt a harang, illetve kettő, és egy kis karinges csoport vonult fel az oltárhoz.
„Úgy tudom”, suttogta Zsiga, „hogy a két templom egyházfői havonta találkoznak.”
„Mindez nemigen akadályozza a híveiket abban, hogy lőjék egymást.”
Hotelszobájukhoz egy kis, külön kulccsal járó ketrecen kellett áthaladniuk. Az étkezőben vacsorát is adtak, marhahúst Yorkshire pudinggal, áfonyaszósszal.

Lefekvés után az ágyban hosszan szeretkeztek.
Reggel így szólt a lány: „Ha marasztalnál, még maradnék.”
A férfi a fejét ingatta.
Az autóúton, a repülőtérre menet, vigasztalanul ömlött az eső.