Roberto Bolaño: Hagyjatok ott mindent, újra

Infrarealista kiáltvány

„A naprendszer határáig négy fényóra, a legközelebbi csillagig négy fényév! Az űr hihetetlen óceánja. De vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy ott valóban üresség van?
Csak annyit tudunk: ebben az óceánban nincsenek fényes csillagok, mert akkor láthatók lennének. De lehetséges, hogy találhatunk nem fényes, hanem sötét testeket. Lehet, hogy a mi csillagtérképeink is csupán a »csillag-városokat« tüntetik fel, és kihagyják a »csillag-falvakat«.”
– Szovjet tudományos-fantasztikus írók karmolják össze éjfélkor az arcukat.
– Az infranapok (Drummond azt mondaná, a boldog proletárgyerekek).
– A magára maradt Peguero és Boris egy lumpenszobában már érzi az ajtó mögött rá váró csodát.
– Free Money

*
Ki szelte már át úgy a várost, hogy közben zeneként csak embertársai füttyét, saját rémült és dühödt szavait hallotta.
A helyes pasas, aki nem tudta,
hogy a csajok orgazmusa klitoriális
(Nézzetek jól szét, nem csak a múzeumokban találni szart) (Egyéni múzeumosodási folyamat) (A bizonyosság, hogy már mindent megneveztek, kinyilatkoztattak) (A fölfedezéstől való félelem) (Az előre nem látható kiegyensúlyozatlanságoktól való félelem).

*
Legközelebbi rokonaink:
az orvlövészek, a magányos pusztai emberek, akik tönkreteszik a kínaiak kávézóit Latin-Amerikában, akiket a szupermarketekben szétszaggat a roppant egyén–közösség dilemmájuk; a tehetetlenség és a kutatás (az egyén szintjén vagy inkább az esztétikai ellentmondások dagonyájában) a költői tettek után.
*
Aprócska fénylő csillagok kacsintgatnak ránk fél szemmel örökkön-örökké az univerzum Útvesztők nevű helyéről.
– A nyomor Dancing-Clubja.
– Pepito Tequila szipogja el Lisa Underground iránt érzett szerelmét.
– Szopd le neki, szopd le magadnak, szopjuk le neki.
– És a Horror

*
Vízfüggönyök sora, beton vagy bádog választja el a kulturális gépezetet – amely számára mindegy, hogy az uralkodó osztály lelkiismereteként vagy seggeként szolgál – az eleven, dacos, folyton elmúló és újjászülető kulturális élettől, e gépezet számára ismeretlen a történelem és a szépművészet jelentős része (banálisan teremti meg saját eszelős tőrténelmét és káprázatos szépművésszetét), miközben új érzések rohanják meg a testet, köszönhetően annak a kornak, melyben 200 km/h-val közeledünk a fosodához vagy a forradalomhoz.
„Új formák, szokatlan formák”, ahogy az öreg Bertolt mondta félig érdeklődve, félig mosolyogva.

*
Az érzések nem a semmiből fakadnak (ez világosabb a napnál), hanem a folyton – ezernyi impulzustól – mozgásban lévő valóságból.
– Többszörös valóság, émelygünk tőled!
Így fordulhat elő, hogy egyfelől megszületik, másfelől páholyból figyeljük, ahogy az utolsókat rúgja. Életformák és halálformák sétálgatnak nap mint nap a retinánkon. Állandó összeütközésükből születnek az infrarealisa formák: AZ ÁTALAKULÁS SZEME

*
Dugják be az egész várost a bolondokházába. Édes nővérem, tank-üvöltések, herma-
frodita énekek, gyémántsivatagok, csak egyszer élünk, és a látomások napról napra vaskosabbak és sikamlósabbak. Édes nővérem, stoppok Monte Albánba. Kapcsolják be öveiket, mert föllocsolják a hullákat. Egy mozgalommal kevesebb.

*
És a jó kis polgári kultúra? És az akadémia meg a gyújtogatók? És az avantgárd meg az utóvédje? És azok a bizonyos szerelemfölfogások, a festői táj, a precíz, multinacionális Colt?
Ahogy Saint-Just mondta egyszer álmomban valamikor régen: Még az arisztokraták feje is fegyver lehet a kezünkben.

*
– A világ egy jelentős része most születik, egy jelentős része épp halálán van, de mindannyian tudjuk, hogy mindannyiunknak élnünk kell, vagy mindannyiunknak meg kell halnunk: ebben nincs középút.
Chirico azt mondja: a gondolatnak el kell szakadnia mindattól, amit logikának és józan észnek nevezünk, el kell szakadnia minden emberi béklyótól, oly módon, hogy a dolgok új arcukat mutassák számára, mintha egy soha azelőtt nem látott csillagkép fénye ragyogná be őket. Az infra­realisták azt mondják: Mélyedjünk el az összes emberi béklyóban, oly módon, hogy a dolgok magában az emberben kezdjenek el dolgozni, ez a lenyűgöző emberi vízió.
– A gyönyörű madár csillagkép.
– Az infrarealisták a világ figyelmébe ajánlják az indigenizmust: egy bolond és félénk indiánt.
– Egy új líraiságot, amely már kibontakozóban van Latin-Amerikában, és szüntelenül lenyűgöz minket, ahogy erőre kap. A „térjünk rá a lényegre” ma már „vágjunk bele a kalandba”: a vers valójában utazás, a költő pedig hősöket leleplező hős. A gyöngédség valójában röpke gyakorlat. Lélegzés és meleg. Kirobbanó élmény, önmagukat elnyelő szerkezetek, őrült ellentmondások.
Ha a költő belekeveredett, az olvasónak is bele kell keverednie.
„helyesírást mellőző erotikus könyvek”

*
Előttünk jár A HATVANAS ÉVEKBEN FELNÉGYELT EZERNYI AVANTGÁRDISTA.
A szétnyílt fejhez hasonlító 99 kinyílt virág
Az öldöklések, az új koncentrációs táborok
A Fehér földalatti folyók, az ibolyaszínű szelek
Nehéz idők járnak a költészetre, mondják néhányan, közben teát szürcsölnek és zenét hallgatnak az irodájukban, és a régi mesterekhez beszélnek (és őket hallgatják). Nehéz idők járnak az emberre, mondjuk mi, közben visszatérünk a barikádokra egy szarral és könnygázzal teli nap után, és még az irodákban is fölfedezzük / megalkotjuk a zenét, hosszan figyelve az egyre-csak-terjeszkedő-temetőket, ahol a régi mesterek szürcsölik elkeseredetten teájukat, vagy egyszerűen berúgnak dühükben és tehetetlenségükben.
Előttünk jár a NULLADIK ÓRA
((Pávián a páviánnak nem vájja ki a tyúkszemét))
Még a negyedidőszakban vagyunk. Még a negyedidőszakban vagyunk?
Pepito Tequila megcsókolja Lisa Underground foszforeszkáló mellbimbóját, majd követi a szemével, ahogy eltávolodik egy fekete piramisokat termő strandon.

*
Ismétlem:
a költő, mint hősöket leleplező hős, mint az erdő szélét jelző kidőlt, vöröslő fa.
– A következetes etika-esztétika minden próbálkozására árulás vagy patetikus hagyatékok árnyéka vetül.
– És bár az egyén képes lehet ezer kilométereket gyalogolni, hosszú távon elemészti az út.
– A mi etikánk a Forradalom, a mi esztétikánk az Élet: egy-és-ugyanaz.

*
A polgárok és a kispolgárok báloznak. Minden hétvégére jut náluk egy bál. A proletariátusnak nincsenek báljai. Csak ütemes rendben egymást követő temetései. Ez meg fog változni. A kizsigereltekre hatalmas bál vár. Emlékek és guillotine-ok. Az ember megérzi, megéli őket bizonyos estéken, éleket és nyirkos sarkokat talál ki nekik, olyan ez, mintha megsimogatná az új szellem savanyú szemét.

*
A vers elmozdul a zavargások stációin keresztül: a költészetet létrehozó költeményeket létrehozó költőket a költészet hozza létre. Nem elektromos sikátor / a költő karja elválik testétől / a vers lassan elmozdul a költői Víziótól a költői Forradalom felé. A sikátor találkozási pont. „Kitalálunk valamit, és fölfedezzük benne az ellentmondást, a tagadás rejtett formáit, hogy végül tisztázzuk.” Az írás elmozdul az írás számára egyáltalán nem kedvező területekre.
Rimbaud, gyere haza!
Föl kell forgatni az aktuális költészet hétköznapi valóságát. Széttépni a versek körkörös valóságát létrehozó láncokat. Jó példa erre: az őrült Kurt Schwitters. Lanke trr gll, vagy upa kupa arggg, hivatalos rendben követik egymást, fonetikai kutatók kodifikálják az üvöltést. A Noba Express hídjai gátolják a kodifikációt: hagyjátok, hadd üvöltsön, hagyjátok, hadd üvöltsön (legyetek szívesek, ne vegyetek elő se ceruzát, se papírt, ne is vegyétek föl, ha csatlakozni akartok, üvöltsetek ti is), szóval hagyjátok, hadd üvöltsön, lássuk, milyen arcot vág a végén, miféle csodás dolog következik majd ezután.
Hídjaink az elfeledett állomások felé. A vers összeköti a realitást az irrealitással.

*
Görcsösen

*
Mit kérhetek az aktuális latin-amerikai festészettől? Mit kérhetek a színháztól?
Sokkal többet elárul és szemléletesebb, ha megállunk egy szmog tönkretette parkban, és megfigyeljük, ahogy az emberek (összetömörödő és föllazuló) csoportokban átkelnek a sugárúton, amikor az autósok és a gyalogosok egyaránt a barlangjukba igyekeznek, mert itt az idő, hogy előbújjanak a gyilkosok, és kövessék őket az áldozatok.
Tulajdonképpen milyen történeteket mesélnek nekem a festők?
Az érdekes űrt, az állandó formát és színt, legjobb esetben a mozgás paródiáját. Vásznak, melyek valójában csak világító reklámok lesznek a műgyűjtő mérnökök és orvosok nappalijában.
A festő alkalmazkodik a társadalomhoz, és a napok múltával e társadalom „festőbb” lesz, mint a festő maga, innentől kezdve pedig mintha lefegyverezték volna, végül beiratkozik bohócnak.
Ha X. egy képére valahol az utcán rábukkan Mara, a kép bekerül a vicces és találó dolgok kategóriájába; egy szalonban éppoly dekoratív, mint a nagypolgár kertjében a kovácsoltvas fotelok / retina kérdése? / igen és mégsem / de jobb lenne megtalálni (és egy ideig véletlenszerűen rendszerezni) a szembeötlő, karakterisztikus, a műre száz százalékig jellemző jegyet, s odaállítani az őt megelőző és kontextusba helyező „művi” erények mellé.
– A festő elhagyja a műtermet és a TETSZŐLEGES status quót, és beleveti magát a csodába / vagy nekiáll sakkozni, mint Duchamp / Tanulmánykép magához a festményhez / És egy kép a szegénységről, ingyen van, vagy meglehetősen olcsó, befejezetlen, közös munka, kérdőjelekkel a közös mivoltát illetően, fizikai és spirituális kiterjedése pedig végtelen.
Latin-Amerika legjobb festménye egyelőre még tudat alatti szinten készül, játék, ünnep, kísérlet, mely valós képet ad arról, mik vagyunk, és felszabadítja bennünk a lehetőségeket, ez lesz Latin-Amerika legjobb festménye, ez, amit zölddel, vörössel és kékkel festünk az arcunkra, hogy magunkra ismerjünk a törzs véget nem érő teremtésfolyamatában.

*
Próbáljatok meg mindent otthagyni nap mint nap.
Az építészek ne építsenek több befelé néző színpadot, és fordítsák tenyerüket (vagy az öklüket, függ a helyszíntől) a külső tér felé. A falak és a tető akkor válik hasznossá, ha nem csupán alvásra vagy az eső elkerülésére szolgál, hanem tudatos hidakat épít – például olyan hétköznapi tevékenységekből merítve, mint az álom – az ember és alkotásai, vagy az ember és az alkotás pillanatnyi kivihetetlensége közé.
Az építészet és a szobrászat számára két pontból indulunk ki, infrarealisták: egyik a barikád, másik az ágy.

*
A valódi képzelőerő felrobbantja, megvilágítja mások képzelőerejét, smaragd mikrobákat ültet el bennük. A költészetben – és bármi másban – az, hogy a lényegre térünk, egyből jelentse azt, hogy belevágunk a kalandba. Teremtsünk eszközöket a hétköznapi lázadáshoz. Az emberi lény szubjektív állapotai, a kísérleti laboratóriumokra emlékeztető, gyönyörű, hatalmas és obszcén fáikkal. Figyeljünk, lássuk meg a párhuzamos és oly szívszaggató szituációkat, mint egy jókora karmolás a mellkason, az arcon. A mozdulatok végtelen analógiája. Annyi van belőlük, hogy amikor megjelenik egy új, észre sem vesszük, pedig mi követjük el / egy tükörbe nézve. Zivataros éjszakák. Az érzékelést megnyitja egy végletekig kiélezett etika-esztétika.

*
A szerelem galaxisai sorra megjelennek a tenyerünkben.
– Költők, bontsátok ki a hajatokat (ha van mit)
– Vessétek tűzre a szemeteteket, és kezdjetek el szeretni, amíg el nem értek a kiszámíthatatlan versekig
– Nem akarunk kinetikus festményeket, csak óriási kinetikus naplementéket
– 500 kilométer per órával rohanó lovakat
– Tűzfákon ugráló tűzmókusokat
– Fogadjon egymással az idegesség és az altatópirula, hogy kiderüljön, melyikük pislog először

*
A veszély mindig máshol van. Az a valódi költő, aki folyamatosan elhagyja magát. Sosem tölt túl sok időt egy helyen, ahogy a gerillák, ahogy az ufók, ahogy az életfogytiglanra ítélt rabok szeme fehérje.

*
Fúzió és kétpólusú robbanás: az alkotás egy bolond gyerek határozott és nyitott graffitijeként.
Semmi mechanikus. A rémület fokozatai. Valaki, talán Bosch, összetöri a szerelem akváriumát. Ingyen pénz. Édes nővérem. Látomások, melyek érzékiek, mint a holttestek. A little boyok csókokkal szeletelik a decembert.

*
Éjjel kettőkor, miután eljöttünk Marától, nevetést hallottunk kiszűrődni (Mario Santiago és még páran) egy kilencemeletes épület legénylakásából. Nem hagyták abba, nevettek és nevettek, miközben mi odalent a telefonfülkéknek támaszkodva aludtunk. Volt egy pillanat, amikor már csak Mario figyelt a nevetésre (az a legénylakás melegbár vagy valami olyasmi, és Darío Galicia azt mesélte, hogy a rendőrség állandóan megfigyeli). Közben mi telefonáltunk, de az érmék vízzé váltak. A nevetés nem csöndesedett. Aztán odébbálltunk abból a negyedből, és Mario elmesélte nekem, hogy valójában senki sem nevetett, a nevetés felvételről szólt, és odafönt, a legénylakásban egy szűk társaság, de lehet, hogy csak egy homoszexuális fickó hallgatta csöndben a lemezét, és úgy intézte, hogy vele hallgassuk mi is.
– A hattyú halála, a hattyú utolsó dala, a fekete hattyú utolsó dala NEM a Bolsojban látható, hanem az utcák elviselhetetlen fájdalmában és szépségében.
– Egy nyomorúságos moziból induló és egy sztrájkoló gyárban végződő szivárvány.
– Sose csókoljon minket szájon az amnézia. Sose csókoljon meg minket.
– Utópiával álmodtunk és üvöltve ébredünk.
– Egy szegény, hazatérő magányos cowboy, ebből áll a csoda.

*
Ideje felszínre hozni az új érzéseket – Fölforgatni a hétköznapokat

OKÉ.
HAGYJATOK OTT MINDENT, ÚJRA
VÁGJATOK NEKI AZ ÚTNAK

—

Fordította Kertes Gábor
Roberto Bolaño: „Déjenlo todo, nuevamente: manifiesto infrarrealista.” Replicante. N.º 9. pp. 142–144.