Tóth László: Két (újabb) futam egy nemzedékhez

Emlékidézés, (idő)utazással

Zalabai Zsigmond nemrég, 2013. január 29-én lett volna hatvanöt éves – ez év végén lesz tíz éve, hogy meghalt. A halála óta eltelt évtizedben mégsem akadt kiadó, mely akár egyetlen művét is érdemesnek tartotta volna újbóli megjelentetésre, s nem akadt(ak) vállalkozó(k), aki(k) irodalmi hagyatékából válogatás(oka)t készített(ek) vagy írói életművét átfogóan értékelte (-ék), árnyalatos írói arcképét (arcképeit) megfestette (-ék) volna (leszámítva Filep Tamás Gusztáv róla írt, NAP-kiadóbeli monográfiájának második, bővített kiadását 2004-ben), s tudtommal mostani születési évfordulója kapcsán sem jelent meg róla – az íróról, irodalomkritikusról és -tudósról, a maga idejében oly tevékeny és hatékony irodalomszervezőről és szerkesztőről – egyetlen megemlékezés, munkásságának ez eredményeiről egyetlen méltatás sem. Kihullott volna, ahogy mondani szokás, emlékezetünk rostáján, vagy azok az eszmék és eszmények, azok az értékek veszítették volna el mára a (valamikori) jelentőségüket, (egykori) súlyukat, amelyek munkásságával kapcsolatba hozhatók? Ez utóbbit illetően, a halála után elszelelt évtizedben kétségtelenül bizonyos valaha-volt értékek nagy mértékű devalválódása, valaha-volt illúziók teljes szertefoszlása figyelhető meg életünk minden összetevőjében (így az irodalomban is), ami ugyancsak kapcsolatba hozható a fentiekkel. Irodalombeli jelenlétének (időleges?) elhalványulása mellett azonban az is tény, hogy tevékenységének további, irodalmon kívüli, főleg társadalmi-közművelési-közéleti jelentésű és jelentőségű vonatkozásai – a somorjai városi könyvtár például, röviddel írónk halála után, a nevét is fölvette – változatlanul élnek és hatnak a fogyatkozó szlovákiai magyarság mindennapjainak, művelődésének változatos területein is. Alábbi futamom bár nem kívánja – s nem is kívánhatja – pótolni az elmaradt születésnapi megemlékezéseket, hiszen az más céllal, a halálhíre fölötti egykori megrendültségemet tükröző naplóbejegyzésként született évtizeddel ezelőtt, egy, írónknak: barátomnak hajdani, ötvenedik születésnapjára írt levelemmel kiegészített közzétételét azonban a magam részéről mégis szerény bevezetőnek gondolnám azokhoz a remélt és az öncsonkítás veszélye nélkül elkerülhetetlen értékelésekhez és megemlékezésekhez, melyekhez Zalabai e kettős évfordulójának esztendeje, s halálának közelgő (első) kerek évfordulója is ösztönző alkalmakat kínál.

1. A levél
Kedves Zsiga bá’!
Már egy hete csak Magára gondolok… (a Mamára is, hiszen sokat foglalkozom mostanában József Attilával – itt született, kétutcányival innen, ahol most lakom –, személyiségével, világával, a JA-jelenséggel, a „város-peremiséggel”, illetve a „létezés-peremiséggel”) …szóval, az ötven azért az nagy szám, nagy szó; tehát elkezdődött, már rajtunk a sor, az elszámolás órái ketyegnek, vége a készülődésnek, a játéknak, most már élesben mennek a dolgok, mi meg megyünk kifelé, s keményen az a kérdés, hogy mit tudunk itthagyni, tudunk-e egyáltalán valamit hagyni itt benn, hogy számot tudunk-e adni mindenekről; a vers túloldala helyett most már egyre inkább a létezés túloldala vonz, kényszerít magához; egyszerre szerencsés és balszerencsés nemzedék a mienk – talán mint minden nemzedék e sárgolyón –, s az is kiderült, az általad egykor emlegetett „történelmi szélárnyék” nem is volt annyira szélárnyék, most már csak az a kérdés: történelmivé tudjuk-e, merjük-e tenni, látni, értelmezni; s ha előbb a nemzedékünk szerencséje került számítógépembe – lám, ez is egy micsoda óriási dolog, ezt sem hittem volna, ebbe is félelmetes belegondolni! –, a mi kis (cseh)szlovákiai magyar stabilizációnk viszonylatában feltétlenül szerencse, hogy volt s van egy Zalabai Zsigánk, aki nélkül sokkal kevesebbek és sokkal másabbak, sokkal szerencsétlenebbek lennék, s aki, remélem, még nagyon sokáig lesz is nekünk… úgyhogy Isten éltessen, Zsiga, s ne csak éltessen, hanem jó erőben és egészségben alkottasson/írasson/gondolkoztasson/szerveztessen sokáig, még mielőtt odahívna a harangszó – rajtad a világ szemem!!!

Ősrégi és igaz barátsággal ölel
Budapesten, 980201-jén

2. A „futam”
Akárhányszor hívtam eddig telefonon Domonkos Istvánt, az elmúlt század második felének egyik legnagyobb magyar verse, a Kormányeltörésben íróját, a már évtizedek óta Svédországban élő (délvidéki/magyar) költőt, mindig lihegve, elfúló hangon megszólalva vette fel a kagylót. „Messziről szaladtál?” – kérdeztem tőle az első ilyen alkalomkor. „Nem – felelte. – Csak megrémültem attól, hogy valaki valamilyen rossz hírrel keres. Hogy odahaza történt valami rossz, hogy meghalt valaki… ilyesmi.” Pista – költői sihederkorom (Tolnai Ottó melletti) egyik irigyelt mintája – nem teljesen indokolatlan (lásd a külföldre szakadtság bizonytalansága, hazavesztés, délszláv háború stb.) állandó rettegésétől, neurotikus kényszerképzeteitől eltérően nekem – hál’ istennek (egyelőre?) – eddig nem voltak hasonló gondjaim a telefonnal. Gyanútlanul vettem hát föl 2003. december 29-én is, úgy délelőtt 11 óra körül türelmetlen csengetésére a kagylót. Filep Tamás volt a vonal túlsó végén a hírrel: meghalt Zalabai Zsigmond. Karácsony második napján feladta a küzdelmet a világgal: sorsával s önmagával. Szilveszter napján, délután egykor lesz a búcsúztatása a somorjai temetőben.
Csend.
Kattanás.
Nem lehet, nem szabad ilyenkor mást mondani.
Lehetetlen ilyen hírre bárhogy is reagálni.
Aztán, nem sokkal később Szigeti Laci, majd Végh Laci – ő már, úgymond, hivatalosan, a család, illetve a barátunk által létrehozott könyv- és irattár, a Bibliotheca Hungarica nevében – is megerősítette a Filep által mondottakat. Majd elmúlik néhány óra, s én arra eszmélek: a hír – bármennyire is vannak dolgok az életben, amelyekre nem lehet felkészülni – valahogy nem is a váratlanságával döbbentett meg. Kegyetlen lesz, amit most leírok, de semmiképpen nem halott barátommal szemben, hanem elsősorban önmagamba – s belénk: tovább élő barátaiba – hasíthat a felismerés: még csak most?
Most halt csak meg?
Vajon nem gyanítottuk-e már rég – ha a világért sem vallottuk volna be egymásnak, s önmagunknak még kevésbé –, hogy Zalabai Zsigmond valóságos, fizikai (testi) halálának bekövetkezte régóta idő kérdése csupán? Vajon nem gyanítottuk-e sokan – bevallatlanul –, hogy évek óta halott volt már? S talán igazából ettől oly döbbenetes a hír. Meghalt? Hiszen nem felejtettem-e – nem felejtettük-e – el már régebben, hogy él?… Vajon nem azzal s nem akkor kezd-e köztünk (közülünk) meghalni valaki, hogy egyszerre (vagy lassan-lassan) megszűnik mindennapjaink része lenni? Nem az életünké… az életünknek mindvégig kitörölhetetlen részei maradhatnak emberek úgy is, hogy a mindennapjainkban egyre kevesebb hely akad a számukra. S ezzel vajon nem szűkül kinek-kinek a mozgástere is? Az élet: mozgás – mozgásterünk zsugorodásával, mozgásaktivitásunk kiélhetetlenségével, s a vége felé: mozgásvágyunk csökkenésével vajon nem a halálhoz kerülünk-e mind közelebb?
Zsigáról évek óta tudtuk, hogy beteg. Hogy szenved, hogy betegségében az életével, illetve az élettel iszonytatóan nem tud mit kezdeni. Amit még csak tetézett egyre fokozódó írásképtelensége is. Ahogy a temetésén őt búcsúztató református lelkész, Édes Árpád fogalmazott: élete vége felé egyre reménytelenebb kettős küzdelmet folytatott: a betegségével s az ezzel tagadhatatlanul összefüggő írásképtelenségével (mi volt előbb? – tehető fel a kérdés itt: azért nem tudott már írni, mert a betegsége meggátolta, megbénította őt ebben, vagy az okozta, súlyosbította a betegségét, hogy az írásban, úgy érezte, megrekedt? Örök dilemma ez; eldönteni e kérdést valószínűleg aligha lehet). Van-e jogunk szemére hányni s számon kérni rajta, hogy föladta? Vajon nem adtuk-e föl mi előbb az életét, mint ő maga? Vajon nem küzdött-e férfimód, annak rendje s módja szerint, derekasan? S még mi hittük magunkról, hogy mindent megtettünk érte? Biztos vagyok benne, hogy ő sokkal többet tett értünk, pontosabban azért, hogy legyen, megmaradjon, megmaradhasson nekünk. De nem volt tovább, ennyire futotta (tőle is, tőlünk is), s ezt a tényt el kell már fogadnunk (megint csak tőle is, magunktól is).

Tecának – Zsiga feleségének – meghalt a férje, gyerekeinek az édesapjuk, édesanyjának a fia, öccsének a bátyja, nekünk – sokunknak – a barátunk. A gyászom őszinte, mély, felkavaró. Én most mégis arra a hatalmas, hosszú évek során felhalmozott és megszenvedett, keserves személyes tapasztalatokkal alátámasztott és hitelesített emberi tudásra, arra a mérhetetlen emberi tapasztalásra s arra a gazdagon árnyalt és aprólékos gonddal használt-kimunkált nyelvre gondolok, mely most barátommal együtt a sírba szállt. Mely most mindörökre elveszett. Melynek csupán a töredéke tudott megvalósulni Zalabai műveiben, irodalmi-szervező-közéleti tevékenységében, tanári-közművelő-pedagógusi munkásságában, melynek mindez együtt halvány lenyomatát jelenti csupán. Így van ez minden ember esetében. Mindig több tudást, ismeretet viszünk magunkkal a sírba: odaátra, mint amennyit itt hagyunk megvalósultan magunk után a földön. Odaátra? Amit magunkkal viszünk, talán a transzcendens létben összegződik? Transzcendentális tudásunk talán ezért lehet olykor alkalmasabb a világ bizonyos szeleteinek, összefüggéseinek a megvilágítására, mert abban a sírba szállt emberi tapasztalatok halmozódtak fel?

A Magyar Távirati Irodától átvett hír a Magyar Nemzet 2003. december 29-i számában:
„A felvidéki Somorján ötvenöt éves korában elhunyt Zalabai Zsigmond irodalomtörténész, író, az Irodalmi Szemle és a Madách Könyvkiadó szerkesztője, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékének tanára, a Magyar Tudományok Akadémia doktora. Zalabai irodalomtörténészként és a szlovákiai magyarság krónikásaként is fontos műveket alkotott, és jelentős szerepe volt abban, hogy a hetvenes években megújult a felvidéki irodalomtörténet-írás szemlélete. (MTI)”

Korrekt, pontos fogalmazás.
A maga műfajában tökéletes.
Akár maga Zalabai is írhatta volna.  

Barátomat december 31-én, délután egykor temettük. Szilveszter napján. Zsigát valamikor 1967-ben vagy 1968-ban ismertem meg, a frissiben épült Malom-völgyi kollégium valahányadik emeleti szobájában, ha jól emlékszem, Varga Imre vitt le hozzá a tizedikről, ahol akkor már feketén laktam vegyész barátaimnál, mint hozzánk hasonlóan a Pegazust megnyergelni igyekvő ifjonchoz – harmincöt-harminchat éve tehát. Ám e tetemes idő alatt még egyetlenegyszer sem adódott úgy, hogy együtt szilvesztereztünk volna. Zsiga mindig is nagy stratéga s nagy szervező volt, akinek nemcsak a könyvei, nemcsak a művei képezik életműve szerves részét, hanem azok a közösségi építmények: fórumok, rendezvények, tanácskozások, összejövetelek, borozói-sörözői vagy csak valamelyikünk lakásán rögtönzött magán-szimpóziumok is, amelyek ötlete, megszervezése, tető alá hozása igen gyakran Zsiga közösségépítő, illetve közösség-ösz-
szetartó buzgalmának volt köszönhető. Ezekre most csak a magánszférából említem példának az ötvenedik születésnapjára a somorjai Baváriába messze földről is sokunkat mozgósító toborzóját 1998. február 15-én, mely tisztes gyülekezetet – a rossznyelvek ellenére sem – egyáltalán nem azért csődítette egybe, hogy ünnepeltesse magát, hanem hogy végre együtt lehessünk, mi, akik akkoriban már oly végzetesen ritkásan találkozgattunk csupán, s ennek érdekében még ötvenévesnek lenni sem átallott. Filep Tamás – a fenébe most a Gusztávval – a róla szóló kismonográfiát ezen összejövetel képeivel zárja. „Zalabai »akciórádiusza« – írja – a népneveléstől, a népműveléstől, a hagyománymentéstől a stilisztikán át a tudomány- és alapítványszervezésig terjed. S e széles fronton való megnyilvánulásainak legfőbb jegye: a koherenciája. Ezért vagyunk itt ennyien a Baváriában, s ennek szól itt a figyelem.” Majd, az utolsó mondatokban: „Emelkedik a hangulat; már én sem gondolok arra, hogy esetleg nem látom többé a lányaimat s a fiamat. Csönd van különben, csak az öreg cigány vonóján szikrázik a fény. Hamarost zuhogni fog az égből valami.”
Aztán újra telni-múlni kezdtek az évek, s mi, ha lehet, még ritkábban találkoztunk: Zsigával is, egymással is – szaladt mindegyikünk a maga élete után. S most, öt év elteltével mit talált ki nekünk Zalabai Zsiga? Szilveszterezni hív bennünket! Akik legtöbbje sem vele, sem egymással nem búcsúztatta együtt valamely óévet, s nem köszöntötte az utána jövőt. Barátunk kohéziós ereje ismét egybeparancsolt minket. Utoljára? Most, hogy Zsiga nincs többé, vajon már soha ennyien s ennyifélék nem látjuk egymást egyszerre? Az ő temetése volt az utolsó igazán közösségi-baráti összejövetelünk?

Aztán én is elkezdtem telefonálgatni. Tudod-e? Hallottad-e? Eljutott-e már hozzád a hír? El tudsz-e jönni? Te hogyan mégy? Hiszen estére vissza is kellene jutni valahogy, vár a család, az előre megszervezett program, a Szilveszter-éj, az élet. Szerencsére, kiadónk gépjármű-vezetője – ilyen esetekben feltétlenül mozgékonyabb, szabadabb lehetne az ember, ha lenne gépkocsija, ha tudna vezetni – estig nem csinált magának programot aznapra: az első szóra vállalja, hogy elvisz; legalább addig sem kell hallgatnia a feleségét, s még a Szilveszter-éjszakára valót is megkeresheti a fuvarral, ugye. Hívom ezt, hívom azt – akit elérek, nem tud jönni ez sem, az sem, az Írószövetség elnökét sehol sem találom; s Varga Imrét is lehetetlen felkutatni: elvonult valahova vidékre meditálni, és ilyenkor minden elérhetőségét megszünteti; Filep Tamásnak viszont útlevele nincs: őt majd a bátyja képviseli a temetésen, akinek Bécsből nem lesz gond átugrania Somorjára. Egyedül megyek tehát.
Barátom temetésén, a gyászszertartás alatt, végig esett az eső. Meg kell majd kérnem Filep Tamást, velem kapcsolatban soha ne bocsátkozzon a legártatlanabbnak tűnő jóslásokba sem. Sorsunk intézője s az ég hátha velem kapcsolatban is hallgatna a szavára. (Bp., 041028)     

Hat tétel Kulcsár Ferenc legújabb könyvéhez

1.
Idestova fél évszázada, hogy ceruzával a kezemben olvasok. Ez azt jelenti, hogy tetszésem-nemtetszésem megnyilvánulásait plajbászom hegye bánja, s ennek-annak olvasásakor jó kézközelben tartanom a hegyezőt is. Következésképpen A pillangó szárnyverését is sűrűn kidekoráltam már, aláhúzásaim, felkiáltó- és kérdőjeleim, széljegyzeteim akár a könyv egy külön(bejáratú) olvasatát is kiadhatnák, s általam kiemelt mondataiból akár egy kis Kulcsár Ferenc-féle breviárium, -idézet- és gondolatgyűjtemény, -lapozgató is összeállítható lenne, s kisded fölvezetőmet most akár ezekből is egybeszerkeszthetném. Ettől azonban ezúttal mégis eltekintenék, s mindössze a kötet azon passzusát másolnám most ide, ha töredékesen is, amelyet – tetszésem jeléül – először többszörösen is megvonalaztam: „Mind közül, amit életemben csináltam, az olvasás volt, melyben igazán magam lehettem, melyben igazán rátaláltam önmagamra…” Aztán látom, utólag jöttem rá, az imént idézettet én írtam anno, s Kulcsár tőlem idézte, gyermekkorára emlékezve. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy A pillangó szárnyverésének legjobb mondata nem Kulcsártól, hanem tőlem való, sokkal inkább azt, hogy Kulcsárral mindig is úgy olvastuk egymás szövegeit (vagyok így még néhány mással is), mintha a magunkét olvastuk volna a másikéban, mintha magunkat olvastuk volna a másikunkban. A közös indulás okán – ez idén, tavasszal volt negyvenöt éve annak, és megírtam s elmondtam ezt már többször is, hogy az Új Ifjúság közös oldalon bemutatta, fényképünkkel, kiséletrajzunkkal, az első versünket –, a közös szellemi eszmélkedések és ifjúkori élményekkel-tobzódásokkal magyarázhatón, vagy valami mélyebb, lelki-alkati rokonság miatt? A kérdésre nem tudom a választ. Elég az hozzá, Kulcsár – szomorúságomra? – nem csak engem idéz, könyvében rengeteg az idézet. Ez viszont azt jelenti, valóban sokat olvas, azt: valódi olvasó, könyvvel a kezében élő, a könyvek segítségével lélegző ember ő is. De A pillangó szárnyverése maga is, illetve tőle is tömegestül kínálja – mint az imént már jeleztem volt – az idézendőket, megjegyezendőket, a megszívlelendő, vagy éppen továbbgondolásra érdemes gondolatokat, mondatait. Ami viszont azt jelenti, hogy nemcsak sokat olvas, hanem ő is élvezettel s haszonnal olvasható (sokakról, unásig ismert nevű kánonlovagokról nem lehet ezt mostanában elmondani), az ő könyve is segítheti mindennapi lélegzetvételeinket (ezt pedig még kevesebbekről).

2.
Kulcsár Ferenc új könyvének (egyik) fő műfaja az esszé. Az essay elsődleges jelentésében kísérletet, megpróbálást jelent, tehát olyan szövegformát, gondolatkísérletet, mely bátran odahagyhatja a megkötöttségeket, s minden szempontból szabad szárnyalásra biztatja a szellemet. Azt mondják, a verset az élmény mellett megkötik a verstani szabályok is, a prózához fenék kell, a tanulmányhoz pontos ismeretek, egzakt tudás, az esszéhez felszabadult elme és lélek csupán. De, állítom, ez talán a legtöbb, amit az ember elérhet, mert nem elegendő hozzá a megélhető élmény, nem elegendők hozzá a megszerezhető ismeretek, nem elegendő hozzá kitartónak lenni valamiben, az esszéhez szerencse kell: azaz Isten lábát kell megragadnunk hozzá, Isten szemébe kell belenéznünk, mert azt, bizonyos értelemben, csak s kizárólag megistenülten lehet írni. Az esszé nem valamely megfogható gondolat, eszme, tézis műfaji kerete, hanem a gondolkodás folyamata maga, a gondolat nyomába eredő ész futása, futtatása. Ha videokamerával fel tudnánk venni, hogy az ember gondolataiban, gondolkodásában hogyan jut el Á-tól Z-ig, miként a rövidtávfutó vágtázása vagy a hosszútávfutó tempózása megörökíthető és figyelemmel követhető, nos, az lenne az esszé, ez a bár rögzített kiindulópontú, ám az elején még ismeretlen célt érő futam lenne az esszé, ezt lehetne esszének nevezni. Vagyis, bizonyos értelemben ízes csevej, szellemteli csevegés tehát az esszé, s ha elfogadjuk David Hume, a jeles angol történész és idealista bölcselő csoportosítását, aki „Az emberiség előkelő rendjét, mely nem csupán az állati tülekedésnek él”, tudósokra és csevegőkre osztotta fel, az esszé művelőit feltétlenül ez utóbbiakhoz, a csevegőkhöz kell besorolnunk. Gyergyai Albert szerint az esszé „a lélek kalandja”, a klasszikus angol esszékhez utószót író Abody Béla szerint pedig az esszé „az önmaga, élete sorskérdései felé fordult ember […] igényeit igyekszik kielégíteni”. Nos, Kulcsár esszéi az esszé mintapéldányai, jól el lehet csevegni vele, velük; „az önmaga, élete sorskérdései felé fordult ember” szellemnevelő, elmepallérozó kutakodásai, azt is mondhatnók: találkozásai önmagával, találkozásai az emberrel, találkozásai istennel – a valamilyen formában a transzcendensből is megképződött való világunk visszavezetései eredeti transzcendens ihletéhez.

3.
De nem az esszé Kulcsár Ferenc új prózakönyvének egyetlen műfaja. Ő maga jellemzően az Egy diárium tépett lapjai alcímet adta kötetének, vagyis naplót, naplófeljegyzéseket, naplólapokat kínál, s ez egyben hitelesíti is annak vegyes jellegét, reflexióinak – mind indíttatásuk, mind formai-műfaji tekintetben – változatos voltát, hiszen a napló, ugye, az az írásnem, mely nem előzetes elhatározás, plánum alapján készül, a napló esemény- s élménykövető jellegű, esemény- s élményrögzítő szándékkal íródik, s az abban följegyzettek a szó legszorosabb s eredeti értelmében diktátumok („tollba mondott szövegek”), melyeket a megörökítendő események, élmények diktálnak, azaz mondanak tollba – illetve számítógépbe – a krónikásnak, melyek nyelvéről, formájáról, tartalmáról is ők maguk döntenek, s nem az esetükben csupán a médium szerepét betöltő lejegyzőjük. Nos, A pillangó szárnyverésében, annak veretes – mondhatni, műfaji értelemben: klasszikus – esszéi mellett van csendes emlékezés, (lírai) vallomás (főleg A megváltás hegyén ciklusban), filozófiai töltetű aforizma, művelődés-, gondolkodás-, biblia- és hittörténeti ihletésű elmélkedés, vallásbölcselet (Az örök ember és Az ismeretlen Isten ciklusban), történelemfaggató és társadalombíráló okfejtés (a Csak másokban moshatod meg arcodat szövegcsoportban), mintaszerű publicisztika (a szépirodalom felé kacsingató karcolat, dühödt epeömlés, vitriolos pamflet), találó író- és művészportré (a Szavakból otthont, imaházat és A nyomorultnak szárnya, glóriája van ciklusokban), leleményteli jellegkeresés, jellegelemzés, sőt még vers is található benne, a korán elhalt közös barátunkat, Dúdor Istvánt idéző A dereski festő. Illetve, mégiscsak egy-műfajú könyv a Kulcsár Ferencé: ez pedig az olvasás, a reflexió műfaja, s – úgymond – az olvastatásé is.

4.
Nem szokás ma túl gyakran idézni, főleg pozitív értelemben, ideológiai felhangok nélkül Lukács Györgyöt. Én most mégis egyik terminus technicusát venném elő, melyre tájainkon először, vagy négy és fél évtizede már, Tőzsér Árpád hivatkozott, jelesül az egyes művek akciórádiuszáról van szó, amit a filozófus arra értett, hogy mekkora műveltség- és ismeretanyagot, hivatkozási bázist sűrít magába egy-egy irodalmi mű, s ha jól emlékszem, ez értelemben Jókai Mórt nevezte meg első helyen a legnagyobb műveltséganyagot mozgósító íróink között. Ha viszont e tekintetben pillantást vetnénk kortárs szerzőink műveinek akciórádiuszára, s a szlovákiai illetőségűekére különösképp, bizony – tisztelet néhány nagy kivételnek – meglehetősen vérszegény eredményt kapnánk. Kulcsár Ferencet viszont már első összevetésre, illetve A pillangó szárnyverése alapján is előkelő hely illethetné meg ebben az összehasonlításban: akár egyetlen fejezeten, akár egyetlen oldalon, akár egyetlen bekezdésen, akár egyetlen mondaton belül is kész s képes évezredek horizontjára tekinteni, a földrajzi kiterjedések földrésznyi távolságait egybefogni, a kultúra s a nyelv minden elemét, poklok és egek jelenéseit egy pillanat alatt mozgósítani, egy pillanatba belesűríteni. Nem sorolom, nem nevesítem most vég nélkül sorjázó hivatkozásait, utalásait, példamondásait, képzettársításait, elég annyit megjegyeznem: évezredeket fognak egybe, s átfonják az egész glóbuszt, sőt világegyetemünkből is kikanyarintanak egy jókora szeletet nekünk, kévébe kötik a tárgyi és a szellemi világ megannyi elemét, összekötik az ösztönök, érzelmek, érzékek ismert s ismeretlen tartományait; elég találomra, bárhol felütni könyvét, hogy részesei lehessünk annak a szellembeli – Mészöly Miklós-i – tágasságnak, mely írásait, észjárását, gondolatmenetét jellemzi.

5.
Tőzsér Árpád írta le Kulcsár Ferencről, s mert leírta és mert ő írta le, számosan idézték már s számos helyen, hogy „par excellence költő”, aki „akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna”. Nos, prózakönyve lévén a kezünkben, milyen prózát ír ez az eredendő költő, azt is a költő írja-e benne? A kérdés, azt kell mondjam: költői, mert első rápillantásra és első belehallgatásra is nyilvánvaló, hogy költőnk magasizzású költői prózát ír, számomra azonban mégsem az ún. lírai vagy lirizáló próza egyszerű megnyilvánulásai ezek a textusai, hanem olyan, költészettel telített, olyan, gondolati tartalmaikban, sugallataikban, nyelvezetükben, esztétikai szervezettségükben, zenei ihletésükben sűrű szövésű szövegek, melyek egyszerre mondják a lét kunderai elviselhetetlen könnyűségét, s tépik ki a földből ahhoz nyűgöző súlyaink. Persze, van, aki azt mondja: a vers legyen költészet, a próza legyen próza, s azt kell mondjam, igaza van. De Kulcsárnak is igazat kell adnom akkor, amikor úgy véli, ugyan miért ne fényezhetné meg az epika szürkeségét a költészet csillogása? Főleg ha a költészet nemcsak forma, hanem súlyos hozzátennivalói vannak a prózai mondandókhoz is, ha a lét isteni-kozmikus teljességének egyik evilági-emberi megképződése. Persze, nem veszélytelen ez a vállalkozás, hiszen – mi, írástudók: az írást művelők s olvasók – tudjuk: mód, módszer és modor csak egy paraszthajszálra vannak egymástól, s nehéz eltalálni mikor lesz (írásban) túl szép a szép (tehát hiteltelen), mitől lesz a hatásos hatásvadász, s meddig találó, s mettől túlontúl keresett már egy-egy jelző, szó, kifejezés. Szerencsére azonban Kulcsárt az ízlése, önfegyelme és műveltsége – még az én olvasatomban is – csak kevés helyen hagyja cserben, s ha mégis, azt az esendő ember szíve-jogának tudom be inkább, mint írói figyelme és fegyelme kihagyásának.

6.
Töredékes diárium tehát A pillangó szárnyverése – szerzője szerint. Nevezzem-e művét most én inkább regénynek? Bízvást megtehetném, és meg is teszem: egy eszmélkedés, eszmélet románjának titulálva azt. Olyan önportrénak, önmagáról készített személyiségrajznak, melyben benne vagyunk mi, az olvasói is, melynek arcvonásai a mi arcvonásainkat is kiadják. S ez arcvonásokból az általunk képmásunkra teremtett isten arcvonásai is felsejlenek, mögülük a bennünk levő isteni is ki-kimosolyog.   
Ilyen értelemben, azt gondolom, Kulcsár Ferenc könyvét el sem kellett volna olvasnom ahhoz, hogy tudjam, miről s mit ír, ugyanis számtalanszor kiderült már számomra, hogy többé-kevésbé ugyanazt mondjuk, s hozzávetőleg ugyanarról, évtizedek óta mindketten. (Persze, másképp, sőt időnként máshonnan indulva is, de utunk végén, a lényeget tekintve, rendre kézközelben, rendre karnyújtásra találjuk magunkat egymástól.) Mégis hasznos volt elolvasnom A pillangó szárnyverését, mert így megtudhattam, hogyan írnék ugyanazokról a dolgokról, amelyekről általában magam is írok, s amelyekről, íme, ő is ír, ha én történetesen Kulcsár Ferenc lennék. S ugyanezért ajánlom könyvét mindenkinek, hogy vele azonos hullámhosszon levő, rokon lelkületű és gondolkodású olvasói is megtudhassák, milyenek ők Kulcsár Ferencnek, milyenek ők egy másik emberben, s ez a második megtestesülésük hogyan szólamlik meg és hogyan rezonál bennük. (Dsz, 121017)