Kiss Ernő Csongor: A szenvtelenség alternatívája

A történetek egyszeri részletei az életnek, nincs bennük tanulság
Nádas Péter: Egy családregény vége

Szabó Róbert Csaba harmadik, Temetés este tízkor című novelláskötete erős képekben, szigorú ritmusú prózatechnikával és kötetkompozícióban egyszerre tárja
elénk az emlékezés és az elbeszélés lehetőségeinek könnyed-humoros és groteszk-tragikus formáit. A kötetkompozícióban a hosszabb, időt és cselekményt jobban kibontakoztató elbeszélések után rövidebb terjedelmű novellák következnek. A koreografikus váltakozás sajátos olvasási ütemet kínál az olvasó számára, bárhol kapcsolódik be, ez a ritmus azonnal hat, a ráhangolódás – mindenhol sokat hangoztatott, itt valóban megkomponált – erejével.
A kötet novellái az idő, helyszín, elbeszélői helyzetek, és ezen keresztül az elbeszélhetőség variációkban megmutatkozó szükségszerű bizonytalanságát mutatják meg. Az elbeszélő vagy éppen az egyik szereplő (sokszor a kettő ugyanaz) szólal meg a múltidézés hangján, s a fejedelemség korától a tágan értelmezett jelenig tartó intervallumban bármely időpont a novella fikciójának realitását megkonstruáló tényezővé válhat. A múlt igazi megelevenedésének van egy mágikusba szövődő jelenete (Lovak indulnak a Stephansdomnál), ahol egy ló halálának pillanatában, Bécs belvárosában, Marcus Aurelius légiósai kelnek életre, elvegyülve a váratlan haláleset miatt összegyűlt kíváncsiskodók között.

A címadó, Temetés este tízkor című novella statikus alaphelyzete (Angol, Futár és Bárpéter a lerobbant autó mellett az országút szélén) önmagában is kedvez az emlékezés terhe és kényszere feltörésének. Rés keletkezik: az egymásról valamit megtudás izgalma még mindig nagyobb annál, mint hogy a disszidálás, a sokéves távollét, az integrálódás megelevenített eseményei a novella igazi bonyodalmát képezhetnék.
A kötet nyelvezetének erőteljes humora valamiképp összefüggésben áll az elbeszélés idejével, terével, annak miliőjével. A szóhasználat, a mondatok üteme, morfológiája ehhez a miliőhöz alkalmazkodik, így az Alakváltók, a Faluregény, a Matolcsi víziedző halála és A bölényvadász című novellák esetében az elbeszélés térbeli (falusi környezet), illetve az utóbbi esetében az időbeli (régmúlt, a fejedelemség kora) sajátossága lesz a humor forrása. Mindegyikben egyfajta patriarchális, atyafiságos nyelvhasználat elevenedik meg, amelynek nyelvi logikáját a történet szereplői még hitelesen használják, de az elbeszélő már szubverzív módon kezdi nyelvi metaforákká alakítani őket saját szólamában.

A terek, az idősíkok, illetve a szereplők mozgásának mikéntje úgy adódik össze a huszonöt novellában, hogy a kötet egy hosszú ideje tartó kísérlet újbóli sikeres eredményét hordozza magában: szenvtelenül és tanulságok nélkül beszélni. A kötetben megjelenő történeteknek éppen a terük, idejük és szereplőik sajátsága az, ami miatt az előző mondatot folytatni lehet, kell, érdemes, vagy a recepció miatt szükségesnek látszik. Visszacsatolás. Szenvtelenül és tanulság nélkül beszélni el, ami az emberek (a közösség?) életében megesett, megeshetett. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a kötetben a fikció az az algoritmus lenne, amelynek alkalmazásával az elmúlt hatvan-hetven év történéseiről épületes példázatot lehetne mondani. A fikció realitása viszont úgy képződik meg a novellákban, hogy a bennük működtetett idő, helyszín, szereplői viszonyrendszer jelentéseinek esetleges történelmi vonatkozásai is lehetnek, s az olvasó ebből már rögtön példázatot, tanulságot építhetne. Itt sűrűsödik össze minden ilyen elbeszélői vállalkozás paradoxona, s ennek feloldása az, amiben a Temetés este tízkor egyik teljesítményét látom.

A kötetről a Kortárs Online-on megjelent recenzió zárlata szerint „Szabó Róbert Csaba kíméletlenül tár elénk egy olyan világot, amelyben mindennapos a bűn és a nyomor. Temetés este tízkor című novelláskötete a Marosvásárhelyen élő írót azon Erdélyből származott fiatal alkotók közé sorolja, akik nem tudnak és nem is akarnak a szülőföldi élményeiktől szabadulni.” Ezek a sorok azt próbálják résztvevően sugalmazni, hogy a kötetben megjelenő traumák, illetve a szereplők sajátos élethelyzete, cselekedeteik motivációja szükségszerű módon kapcsolódik össze az író alkotói környezetével, újabb matematikai hasonlattal élve, ennek függvényében olvasható. A kötet prózatechnikai szigorának működtetése az elbeszélő és szereplői viszonyában ragadható meg, illetve abban, ahogyan a szereplők saját helyzetük origójává válnak. Térjünk vissza az időhöz és a térhez. Egyes novellák a történelmi emlékezet munkájának hiányát mutatják egy-egy traumatikusan megélt korszak megelevenítésekor. A trauma nemcsak a disszidálás, az otthontalanság, a diktatúrában vagy éppen a marginális környezetben ellehetetlenülő élet, a külhoni lét nehézségeinek tragédiája, hanem az én immanenciájának csődje is. Így lesz Szabó Róbert Csaba novelláiban a trauma az „itt és most” lehetőségei értékelésének gesztusában megszülető egyszeri történet, míg a személyiség devalválódása, animalizálódása és ezeknek a személyes kapcsolatokban megmutatkozó hozadéka sem marad immanensként kizárólag a személyiség látlelete. A megesett dolgokban tehát a személyiség maga origóként, de a történelmi, szociális, társadalmi indukciók kisülési pontjaként is tételeződik. Ezáltal az elbeszélő elkerüli mindazt, ami a fikció realitásképződésének folyamatában s a novella csattanójában bármikor erkölcsi példázatosságként lenne olvasható, a fent említett bűn és nyomor fogalmát is átértelmezve.
A Temetés este tízkor novellái olyan groteszk, tragikus, néhol fantasztikus, az elbeszélés és a testiség rajzaitól is sokszínű történetek a régmúlt, a második világháború, a diktatúra vagy a jelen néhol beazonosíthatóan kelet-európai fikcióiból, amelyek a kötet narrációs technikái, az elbeszélői hangok, illetve az alkalmazott időkoncepció révén moralizálás és tanulság nélkül szólalnak meg.

(Szabó Róbert Csaba: Temetés este tízkor. Csíkszereda, 2011, Bookart Kiadó, 376 oldal, 3690 Ft)

Tags: erno_csongor