Petres Csizmadia Gabriella: Ami az emlékezéshez szükséges

Máté Angi Az emlékfoltozók című mesekönyve a gyermekvilágtól első pillantásra távol eső témába vezeti az olvasóit, hiszen az emlékezés működésének szubjektív-szelektív viselkedésébe, valamint az emlékezési folyamatok identitásalakító tevékenységébe nyújt betekintést.

Az emlékezet problematikus természetének tematizálásával a mesék megpróbálnak szembeszegülni az emlékezési műveletek melléktermékeivel, működési hibáival: a felejtési mechanizmusokkal, amelyek megakadályozzák a múlt felelevenítését. A történetek tehát abból a feltevésből indulnak ki, hogy a kiegészítésre szoruló emberi emlékezet megfoltozható és helyrehozható – ezért a kötet természetfeletti képességekkel rendelkező tündérrigólányokat teremt, akik nem csupán az emlékek felidézését, hanem az érzelmek, hangulatok, benyomások újraélését is lehetővé teszik. A hétfejű sárkány vagy a gonosz boszorkány helyett tehát a felejtés válik mesebeli ellenféllé, és a két főhős – limonádéhajú és faodúbarna – a felejtés leküzdésén fáradozik az egész szöveg folyamán.
Nem is akármilyen felejtésről van szó: már az első fejezetből megtudjuk, hogy az emlékfoltozás tevékenysége a felnőtt életet alapvetően meghatározó gyermekkori élmények, emlékek felelevenítésére szolgál. A roller képtelen felidézni első gördülésének színterét, a fenyőfa elfelejtette a facsemetebeli erdővilágát, a kisfiú képtelen visszaemlékezni nagymamája hangjára (5–6.) – olyan hiányok keletkeznek az emlékezni kívánókban, amelyek kitöltése a személyes identitás gyökeréül szolgálhat és közösség-kijelölő, származás-megerősítő funkcióval rendelkezhet. A felejtés tehát elsősorban az identitást meghatározó emlékeket, az érzelmeket és a kapcsolatokat támadja meg. Az emlékfoltozás ezért az érzékszervi tapasztalatok felerősítésével történik, hiszen a házak színét, az utca porát, a nagymama énekhangját, puhaságát, melegét (6–7.) menti át a jelenbe, vagyis hangulatok és benyomások betoldásával színezi újra a megszürkült memóriát. A felnőtt-lét lyukas emlékezetéből ugyanis éppen ezek hullanak ki; nem véletlen tehát, hogy a foltozandó emlékek mindig lyukas kendő formájában jelentkeznek, amelyek a jelen emlék nélküli, széteső identitását idézik meg.

Az emlékfoltozáshoz szervesen hozzátartozik az is, hogy az emlékek felkutatását a két tündérrigólány mindig kacagással zárja, ami nem csupán a jól végzett munka feletti elégedettség kifejezésére szolgál, hanem az emlékezési folyamatok mozgósításához szükséges érzelmi töltetre is felhívja a figyelmet. Az emlékmentéshez ugyanis nem elég az emlékfoltozók aktív tevékenysége – felkutatják a múlt eseményeit, összegyűjtik az emlékezéshez szükséges érzékszervi tapasztalatokat, majd belevarrják ezeket a hiányos emlékezetbe –, hanem a két tündérrigólány feltétlen szeretete és a másikra való odafigyelési szándéka is szükséges hozzá.

A hétköznapi mikrotörténeteket tartalmazó kötet ugyan csak az első fejezetét szenteli az emlékfoltozás művelete bemutatásának, azonban mindegyik mesét a hétköznapi életből hiányzó érzelmek, magatartásformák, attitűdök felidézésének igénye hatja át. Ez szövegszerűen is megmutatkozik, hiszen visszatérő motívumként felbukkan az emlékfoltozást igénylő leveleket tartalmazó piros vödör, a leveleket hordó kacagó postás, a hiányos emlékeket hordozó kendők. Az emlékfoltozás tehát nem másodlagos cselekmény a kötetben, hiszen a történetek nosztalgikus emlékezési folyamatok mentén szerveződnek, egy letűnt világ és gondolkodásmód felelevenítését szolgálják, mivel a szépség és a szeretet újrafelfedezésének megtapasztalására sarkallnak és a gyermekkor mesés-tündéri világát elevenítik fel az olvasóban. Az emlékfoltozás tevékenysége ezért is elsősorban a felnőtt befogadót célozza meg, és a gyermeki naiv-rácsodálkozó, gyakran meseelemekkel színesített szürreális világlátás felidézésére ösztönöz. Faodúbarna és limonádéhajú emlékfoltozó szerepe tehát elsősorban gyógyító funkcióval bír, mivel azokat az elfelejtett tevékenységeket és érzelmeket helyezik előtérbe, amelyek az élet apró csodáit és a kapcsolatok, érzelmek fontosságát értékelik fel (egymás felvidításán és meggyógyításán fáradoznak [33.], segítenek megvalósítani a másik álmait [52.], a diókat perszonifikálva visszahelyezik az águkra [55.]).

Az emlékfoltozás különös tevékenységén túl a két főszereplő összetett identitása is a mesekönyv sajátosságai közé tartozik. Faodúbarna és limonádéhajú egyszerre tündér, rigó és lány; magukon hordozzák mindhárom identitás jellegzetességeit. Tündér mivoltuk bekapcsolja őket a mesevilágba, ami nem csupán a természetfeletti képességek birtoklását, illetve a világ titkainak és lényegének ismeretét foglalja magában, hanem a meseszámok mágikus funkciójának felidézésével – háromszor kell átúszniuk a fűtengert, hogy kívánhassanak (37–38.) –, a mesebeli idő – hét nap, hét éjjel (6.) – és tér bejárásával a tündérmese elemeit is beleszövi a történetekbe. Természetfelettiségük abban is megmutatkozik, hogy a népmese mátkájához hasonlóan pontosan tudják, mikor minek jön el az ideje, képesek a csendes, türelmes várakozásra („Várták, hogy eljöjjön az idő, mikor indulniuk kell” [70.]). A főszereplők tündéridentitása ugyanakkor finom nőiességet is sugároz, amit Rofusz Kinga – a szöveggel összhangban levő – kecses, könnyed, lebegő illusztrációi még árnyaltabbá tesznek. A karakterek nőiességének kidomborítására szolgál az is, hogy erős hatodik érzékkel rendelkeznek, hiszen megérzik, kinek mire van szüksége, odafigyelnek a részletekre, érzékenyen reagálnak a környezet változásaira, empatikusak, továbbá tipikusan feminin tevékenységnek minősített cselekvéseket végeznek: a hajukat bodorítják, süteményekről beszélgetnek, táncolnak, szoknyát varrnak, virágot öntöznek, kacagnak, énekelnek, teáznak. A tündérek légiessége és bája leginkább Boldizsár Ildikó Amália nevű boszorkányával rokonítható, aki szintén a természettel egybeforrottan éli mindennapjait.

A természet fontossága a szövegek visszatérő motívumaként mutatkozik, amely hidat képez a főszereplők tündéri és rigótermészete között. A két tündérrigólány a természettel szimbiózisban él, hiszen a madarak fészket raknak faodúbarna hajában (36.), az almákból házat építenek önmaguk köré (64), együtt táncolnak az égből hulló, keringőző pillangókkal (31.), és legfőbb kívánságuk a kiszáradt almafa elfelejtése (40.). Rigólétük az emlékfoltozást kísérő fütyülésben gyökeredzik, azonban törékenységük, érzékeny, riadt természetük is megidézi a rigókat.

A mese- és természetvilágon kívül a tündérrigólányok a gyermekek világát is a magukénak tudhatják, hiszen a szövegekben markánsan jelen van a lányok gyermeki énje is: emlékfoltozás után mézes tejet isznak és megmossák a fogukat (7.), majd iskolába mennek (41.), kórustagok (49.), szabadidejükben báboznak, rajzolnak, mesét írnak és képeskönyvet lapozgatnak (62.). Fontos szerepet játszik faodúbarna életében a barátot megtestesítő kutya, ami a gyermekek és állatok különös lelki kapcsolatát idézi meg. Gyermeki identitásuk részét képezi az is, hogy tapasztalatlanságukból adódóan időnként hibáznak (a patak megszabadítása helyett a csobogásától fosztják meg azt [45–48.]) vagy elérhetetlen vágyálmokat kergetnek (faodúbarna angyal akar lenni [52.]).

Összetett karakterüknek köszönhetően az egyes történetek a főszereplőket hol emberi, hol tündéri mivoltukban ábrázolják. Tündéridentitásuk jellegzetessége, hogy tündéri széppé kívánják varázsolni a világot, és ezt csodás tevékenységgel hajtják végre – átirányítják a villamost, hogy az emberek a városi zsúfoltság helyett egy réten felszabadultan pihenhessenek (10–11); vagy bottal csiklandják a Holdat, hogy jókedvre derítsék azt (14.). Emberi arcuk azokban a történetekben bontakozik ki leginkább, amelyek egy-egy érzelem – félelem, mérgesség, együttérzés – megfogalmazására törekednek. Ezek sajátossága, hogy többnyire szomorúságot árasztanak magukból, és a másiktól való függést, a másiknak való kiszolgáltatottságot fejezik ki, hiszen csak a másik törődése, gondoskodása, odafigyelése oldhatja fel a felgyülemlett keserűségüket. A tündérrigólányok tehát a két ember közti szeretetkapcsolat megtestesítői, hiszen azáltal, hogy vigyáznak egymásra, függnek is egymástól és kiegészítik egymást – szép példa erre az a történet, amikor egy nap külön utakon indulnak el, azonban erőtlenné teszi őket a másik cipőkopogásának a hiánya (26–27.). A tündérrigólányok ugyanis ritkán cselekszenek egymástól függetlenül, tevékenységük többnyire összehangolódik – és csak összmunkának köszönhetően válik effektívvé. A kötet két legizgalmasabb fejezetében egymás tükörképeiként, lelki ikrekként mutatkoznak – egybefonódásukról tanúskodik, hogy képesek egymás álmát aludni (20–21), illetve egymástól távol tartózkodva is rögzíteni tudják a másik tevékenységét (az egyik arról ír, amit a másik rajzol és fordítva; 62.). Nem véletlen, hogy még a történetek száma (22) is a két főszereplő összeforrottságát fejezi ki.

A kötet történeteit sajátos nyelvhasználat és egyedi látásmód jellemzi: a gyermekirodalomban megszokott kalandosság helyett lirizált prózát olvashatunk, amely minimális epikusságot tartalmaz. Máté Angi tündérvilágát saját nyelvezetével teremti meg, amely szinesztéziával (szép illatú haj; 14.), metaforizált szóösszetételekkel (limonádéhajú), egyedi szóalkotásokkal (nemannyirasárga villamos; 11.) és szürrealista képekkel (kisepergették pilláikkal a szomorút; 19.) telítődik, hangutánzó és hangulatfestő szavaktól burjánzik (zunnyogva szaladtak; 14.), amelyben a melléknevek gyakran perszonifikálódnak, főnevesülnek (elindult benne a szomorú; 19.), és lírai lüktetése, ritmikája lesz a szövegnek (Amikor rókák háltak a fákon; 19.). Ez a nyelvhasználat N. Tóth Anikó prózavilágával rokonítható, bár a Máté-mesevilág líraiságát a már említett szomorúság és nosztalgia uralja. A szöveg fátyolosságát fokozza a történetekben visszaköszönő őszi motívumok és színek gazdagsága, a szeles és ködös hétköznapok ábrázolása, amelyek megfelelő keretet biztosítanak a múltidézésnek.
Máté Angi emlékfoltozói elsősorban a múlt értékességét kívánják a figyelem fókuszába helyezni – a történetek ezáltal értékőrzésre, az igényes olvasókultúra ápolására ösztönöznek. A szöveg legmarkánsabb jellemzője mégis a nyelvezetet, a történetet és a grafikát átható-átjáró szépség, amely felnőtt és gyermekbefogadót egyaránt megragad. A mesekönyv nem csupán érzékeny olvasatot kíván, hanem minden érzékeny olvasót magával ragad.

(Máté Angi: Az emlékfoltozók. Illusztrálta: Rofusz Kinga. Magvető, Budapest, 2012, 72 oldal, 2990 Ft)