Ureczki Anita: Fekete Dacia, avagy a szocializmus fojtott árnyéka

Szabó Róbert Csaba a rémtörténet-irodalom kortárs kontextusba helyezését kísérli meg a Fekete Dacia lapjain. „A fiatal erdélyi szerző, Szabó Róbert Csaba negyedik novelláskötetében az angolszász gyökerű gótikus rémtörténet műfaját viszi el oda, ahol a Brit-szigetek után talán a legjobb helye van: Erdély és Románia ködborította, legendás vidékeire”

– olvasható a könyv fülszövegében, a könyv alcíme pedig azt ígéri, Erdélyi rémtörténeteket kapunk. De tulajdonképpen milyen rémtörténetek és mennyire rémtörténetek ezek a novellák?
A rémtörténet általában a sötétség, a halál, a veszély témáit és a hozzájuk tartozó univerzális és egyben egzisztenciális félelmeket jeleníti meg. Irrealitása ugyanakkor  pszichológiai védőpajzsot biztosít a befogadó számára. Mármint azt a megnyugtató érzést, hogy a szörnyűségek, amikről épp olvasunk, csak a fantázia világában történnek meg. Hatása a pillanatnyi rettenet, ami lényegében más, mint a félelem, hiszen a rettenet okát vagy tárgyát általában nem tudjuk pontosan meghatározni. Valamiféle zsigeri összerándulás ez, ahogy András Sándor Árnyék vagy fonák? című esszéisztikus tanulmányában írja. Ami bár pillanatnyi, ugyanakkor mély, és emberi lényünk lényegét érinti. A legtöbb rémtörténet lényege az emberi, a humánus és az automata, az android szembeállítása. Tehát az ember elemberietlenedése. Vegyük például az egyik klasszikust, Mary Shelley Frankensteinjét, a különböző emberi testrészekből összevarrt és életre hívott szörnyet, akiben semmi emberi nem marad.

Ellentétben Frankensteinnel, akinek automata, szörny volta az, ami a legmélyebb hatást gyakorolja olvasójára, Szabó Róbert Csaba részben erre emlékeztető novellája, a Stein József és testvérei teljesen másképp hat. A történet egy háború idején játszódik, amikor az elbeszélő először találkozik Stein Józseffel, akinek öt fivére mind a háborúban szolgál. Miután Stein megtudja, hogy mind az öt fivére meghalt, az ott szolgáló német orvos egy titkos kísérletet ajánl neki: azt, hogy az öt testvér testi maradványaiból egy új embert farag, csak hát nincs épségben maradt fej, amit a nyakra varrhatna. Így Stein feláldozza magát, és az ő feje kerül majd az összetákolt testre. Persze ez a test is rideg, inhumán test marad, amely mint egy robot küzd a harctéren, és amelyet majd két év múlva egy kislány meggyilkolásáért ítélnek el. Az elbeszélő, mikor utoljára találkozik vele, látja: „semmit nem öregszik, arcvonásai híven őrzik a harctéren rögzült ábrázatát, …sóvár akarata árulkodott a félig holtak, félig élők világából kiköszönő jelenlétéről.”  
A történet allegorikus olvasatot (is) kínál: a háborúban részt vevők tapasztalta szörnyűséget, ami valami esszenciálisat érint, emberi mivoltukat, a legtöbben soha nem tudják feldolgozni. Ugyanakkor a szöveg el is bizonytalanítja olvasóját azáltal, hogy a történet lehetséges lázálom voltát is beleszövi, sőt annak a lehetőségét is, hogy ez magával az elbeszélővel történt meg, és nem is Stein Józseffel: „…és hirtelen megértettem, ráébredtem, miféle öltések éktelenítik testemet…” A kötetbeli történetek legtöbbjéről elmondható, hogy a szó szoros értelmében egyáltalán nem lehet őket rémisztőeknek nevezni, viszont valamiféle allegorikus kódot működtetnek.

Ez magának az elbeszélői magatartásnak is köszönhető. Mindegyik novellában nagyrészt azonos (vagy azonos típusú) az elbeszélői hang – általában egy múltban megtörtént eseményről mesél, mindig múlt időben. Ugyanakkor fegyelmezettsége és objektivitása, annak ellenére, hogy maga is egyike az elbeszélt történet szereplőinek, eloszlatja azt a fajta rettenetet, amit egy rémtörténet jellemző módon elő szokott idézni.  
Aszerint, hogy melyik novella kapcsolható valamiféle történelmileg ismert referenciához, a kötet történeteit két típusba sorolnám.

Az Utolsó járat a Monostorra című történet a 102-es villamos utolsó járatáról szól, amely az itt ragadt holtak járata, az élőhalottaké. Ebben a történetben semmilyen, a szocialista múltra utaló elem nem jelenik meg. Az olvasó azt is el tudja képzelni, hogy az író történetté gyúrta azt a mendemondát, amelyet tulajdonképpen mindenki ismer Kolozsváron. Továbbá ott van még az Emlékül Annuskának című novella, amelyet az író bevallása szerint egy bizonyos – a valós életben is létező – Heinz Anna naplója, emlékeskönyve ihletett. A kötet elején található idézet is ebből az emlékeskönyvből származik, ugyanakkor a történet szereplőit is a valós Heinz Anna barátai ihlették. A kötet szereplői egyik történetből járnak át a másikba, ami az elbeszélői hangnem mellett szintén valamiféle egységet éreztet, valamiféle szövegfolyamatosságot. De ismétlődő komponensek nemcsak a nevek, a figura-visszahívások, hanem a tájak is, amelyek folyamatosan átrendeződnek. Az olyan novellákban, mint például A hegyi állat barlangja, Bodor Ádámtól ismerős tájakkal találkozunk. A történet helyszíne, bár megnevezett – Szilágysomlyó és a Magura hegység lejtője –, mégis átrendeződik, úgy, hogy az olvasónak az lesz az érzése, ez bármelyik tájon, bármelyik hegy barlangjában történhetne. Továbbá a történetek narratívájában érezhető a szintén bodori szemantikai kimozdulás és a jelentéstartalmak rögzíthetetlensége. Vegyük csak a Mészárlás a keleti tónál című történetet: „ A vadőr lehetetlen szögben álló testének pozíciója minden kétséget kizáróan a víz felé mutatott, előregörnyedő, előrehajló testtartása a víz fényes felületét kereste, az egész test a nézést sugallta, de ez a nézés a figyelem megtestesülése kellett hogy legyen, ez a vizslatása vizet fürkészés mederfenékig áthatoló tevékenysége kellett hogy legyen, és ezt nem csak azért érezték így, mert a vadőr egész testtartása erre utalt, hanem azért is, mert hirtelen rádöbbentek az előttük heverő víztömegnek először a vadőr által átlátott szabályaira.” A figyelem effajta vezetése – mint ahogyan a távcsővel figyelünk – erős képisége Bodorra emlékeztet, illetve filmes technikákra. Szabó Róbert Csaba elbeszélői stílusa az élőszóbeli elbeszélés közvetlenségéből és néhol a nehezen követhetőségből is építkezik: „Nem igaz, hogy nem vették észre a félig nyitva hagyott bufet ajtaját, amin az állatok karmainak nyoma, a nyomok hosszú vonalainak kusza, ám mégis kristálytisztán kiolvasható üzenete figyelmeztette az elhaladókat, és az sem igaz, hogy a lány nem szólt nekik, mert jól láthatták a könnyű pántoktól félig szabad mellkasán apró mellének hatalmas bimbóját, amit valaki addig szívhatott, míg egészen hegyes és repedezett nem lett”. Ez az idézet a Mészárlás a keleti tónál című novella kezdőmondata – az in medias res kezdés, ugyanúgy, mint egyfajta balladai homály, mindegyik történetre jellemző.

Most viszont egy vargabetűt téve vissza kell hogy térjek azokhoz a történetekhez, amelyek allegorikus olvasatot kínálnak, hiszen érdemes feltenni a kérdést, hogy allegorikusan olvasandó-e maga a cím: a Fekete Dacia.

Kijelenthető, hogy a novelláskötet egyik legjobban megírt alkotása a Lelkiismeretünk bekötőútjain című, amelyből a cím is származik: a fekete Dacia így, ebben a jelzős szerkezetben csakis ebben a történetben fordul elő. Ez a történet a legexplicitebb, a leginkább a valósághoz kapcsolható. A történet egy faluról és egy szekusról szól, aki erőszakos halála után visszajár a falubeliek rémisztgetésére, lelkiismeretükké válik, tettükre emlékezteti őket. Kronológiailag a történet ott kezdődik, „…amikor a diktátorokat kivégezték. Valakinek az az ötlete támadt, hogy a mi falunkban is lakik egy, ha nem is diktátor, de szekus mindenképp…”    A szekus kilétéről nem tudunk meg semmi konkrétat. Nem is igazán lényeges a falubeliek számára, mert ők nem a szekust, hanem egy szekust roncsolnak szét, ilyen értelemben egy bárkit. Hiszen a novella végén, amikor Telkes Andrist mint vélt szekust a felismerhetetlenségig összeverik, és senki sem azonosítja kilétét, az elbeszélő azt mondja: „Azazhogy dehogynem, mindenki tudta. Másodjára is megölték.” Még ezelőtt maga Telkes Andris rémül meg arra a gondolatra, hogy talán ő maga a fekete Dacia sofőrje, amikor háza udvarán találja a fekete Daciát.

Azáltal, hogy a szekus ártatlan (legalábbis nem szerzünk tudomást konkrét bűnéről), a falubeliek tette még nagyobb súlyt kap. Hiszen ez a totális rezsimek igazi őrülete: az örökös félelem és gyanakvás mindenkivel szemben. A megbízhatatlanság, amely a legalapvetőbb emberi kapcsolatok közé tolakodik be. Ez a szorongás, amikor kivégzik a diktátorokat, és megszűnik a szocializmus, átcsap valami vak őrjöngésbe, illetve bűnbakkeresésbe. Ez a fekete Dacia már húsz éve, vagyis a rendszerváltás óta feledhetetlenül az emberek lelkiismeretébe ivódott. Hiába az a húsz év, a szocializmus fojtott árnyéka, a fekete Dacia letagadhatatlanul még mindig itt kísért. A könyv hátsó borítóján levő idézet, amely pontosan ebből a novellából származik, ugyancsak erre utal, vagyis arra, hogy ha ön, kedves olvasó, „az autót meglátja, akkor a legkevésbé se engedje magát meggyőzni az ellenkezőjéről”.

Bár ez a novella Szabó Róbert Csaba előző, Temetés este tízkor című kötetében is olvasható volt, a Fekete Daciában ismét fontos szerephez jut. A többi novellában is felismerhetjük ugyan az elmúlt évtizedek társadalmi fejleményeinek nyomait, de ez az egyetlen, amelyben a fenyegetés határozottabb kontúrokat kap, és amelyik azt sejteti, hogy ez az egész könyv maga a fekete Dacia, és ilyen értelemben valamiféle közös szorongás lenyomata…

(Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia. Budapest, 2012, Libri, 210 oldal, 2990 Ft)