Z. Németh István versei

Záró

A zenegépben egy lázadó
szenegáli törzsfőnök arcába
csapódik épp a légzsák,
mikor körmöm az ön tálcájához ér,
Miriam.

Igen, elfogyasztottam
jó pár évet e légszennyezett
nagy földi ájulatban, s egykor
pici férgek áldják majd odalenn
nevemet.

Mi a szart kerestem én ebben
a neonfényes báli takonyban, mondja?
(Egy nagy úr vendége volt, mondja Miriam szemlesütve.)
Tudom. És ez a muzsika most mennyire
bejön, bár mesSze negál.
Jobb lábamat töri a rohadt cip-
ő, de ez ne zavarja az ön hüvely-
kujját, mikor a húszeuró-
sból lassan visszaad, csók’lom zuzáját.

Zéró

eltört régi ének raktárában kutatok.
sikerélmény kéne kávészemnyi.
palackba zárt, égő rámmeredt tekintetek
fókuszából hirtelen kipattanok.

jó lenne most, mit egykor eldobáltam.
felpróbálnám kinőtt éji köntösöm.
érvek, miket védtem körömszakadásig,
torz bagolyként rendben rámhuhognak.

nincs kenőcs, mi enyhítse szenvedésem.
nincs varázsló újjá tenni régi énem.
por száll, pókhál’ fojtón megfeszül,
temessetek el, leomló múltdarabkák.