Tőzsér Árpád: Tündérsíp és varázsfuvola (esszé)
Weöresd Sándor 100. születésnapjára
Részletek 1998-as naplóbejegyzéseimből:
Április 8. A párkányi vasútállomáson, vonatban.
– Szia! – szól le egy csinos szőke nő, az ablakon kihajolva, a sínek mellett botladozó kollégájának. – Szia, Lajoska, három napig nélkülözni leszel kénytelen! – Szia, Város – mondhattam volna én meg Pozsonynak ma reggel –, három napig nem látsz. – Gyönyörűen süt a nap, tél veszíti ingét, pirosodik húsvét (Nagy László), bennem is maradhatós a meteorológia: megyek a Költészet Napját ünnepelni, Budapestre. Így kellene mindig élni, egészségesen, mozgalmasan, izgalmasan. 18:00 órakor feljátszás a Magyar Rádióban. A Weöres-féle Hála-áldozat minden két sora közé újabb szonetteket írt Parti Nagy Lajos, Lászlóffy Aladár, Takács Zsuzsa, Géher István, Kántor Péter, Kodolányi Gyula, Kalász Márton, Borbély Szilárd, Ferencz Győző, Bella István, Balla Zsófia, Varró Dániel és jómagam. Az összesen 13 szonett. Ezeket olvassuk ma mikrofonba. Mindenki a magáét. Jó szórakozásnak ígérkezik. A kialakuló szonettkoszorú 14-ik darabja maga a Weöres-vers. Azt vajon ki olvassa majd föl? A mi koszorúnk fordítva készült, mint ahogy pédául anno József Attiláé. A mi esetünkben először volt kész a „mesterszonett”, s abból következtettük vissza az (elképzelt) ciklus többi darabját. Weöres Sándor egyébként a mestereinek, Adynak, Babitsnak, Kosztolányinak mutat be „hála-áldozatot” a művében, mi pedig őneki. A szerző mint előd megválasztása jó, W. S. kisajátíthatatlan, urbánus is, népi is, vallomásos is, gondolati is, személyes is, objektív is. (Ez a verse viszont, meg kell mondanom, nem tartozik a csúcsteljesítményei közé. A „hódoló” társaság névsora pazar, de kicsit „népfrontos” is, én valószínűleg a „határon túliakat” képviselem. Ki választotta ki vajon a verset és a „hódolókat”?)
Április 10. Találkoztam az ÉS-ben Kántor Péterrel. Tele van lelkiismeret-furdalással, amiért tegnapelőtt, a rádióban, úgymond, nem azt mondta, amit akart. S erre én: általában én is csak holnap fogom tudni, hogy ma mit akartam mondani. Filippinyi Éva (a rádió szerkesztő-riportere) felolvasás előtt azt kérdezte tőlem, hogy valóban „segít”-e a szó? (Az általam kreált szonett tizenkettedik és tizenharmadik sora ugyanis így szól: „a szó segít. Belső terem kitárván, / szabaddá tesz, hiába szikla, sors, gát –”.) Hirtelen nem is tudom, mit sikerült válaszolnom neki (valami olyasmit nyögtem, hogy segít is meg nem is), de azt akartam mondani, hogy az én Weöres-variációm tulajdonképpen vita Weöressel: az első strófa Weöres sorával kezdődik: „Oltáromon vadmacska, páva,bárány”, s ez, a három utána következő sorral együtt mintegy a szonett tézisét alkotja, a második strófa az én antitézisem („Fut a szó, nem tapadnak / alá jelentések”), a két záró tercina szintézisét pedig már megint W. mondja: „a szó segít” stb.
Mit lehet mindehhez hozzátenni ma, 2013-ban, Wöres Sándor születésének 100. évfordulóján?
Talán csak annyit, hogy az 1998-ban, az Élet és Irodalom által kezdeményezett s a Magyar Rádió által megszervezett Weöres-emlékműsor után azt hittem, hogy végre elkezdődik az a Weöres-reneszánsz, amelyet a költő annyira megérdemelne. Rosszul hittem. A reneszánsz a mai napig is késik. S csak találgathatjuk, miért.
Egy biztos: Weöres Sándor hitt a szóban. Nem a szó fogalomhoz rögzítettségében, egzakt jelentésközlő funkciójában, hanem a nyelv teremtő erejében. „A verssorok az értelmüket nem önmagukban hordják, hanem az általuk szuggerált asszociációkban”, írja az egyik levelében. Máshol pontosan, lépésről lépésre leírja, hogyan született A sorsangyalok című verse, hogyan bontotta ki magának az eredetileg teljesen értelmetlen, az automatikus írás módszerével papírra vetett szövegből („hobu mohu tollubu mehei télán”) a „sorshatalmakat” (de tulajdonképpen örök témáját: a kozmikus lét dimenzióit). Azaz Weöres számára a szó, a nyelv az a létminőség volt, amely képes megidézni az ember és világ, a szellem és anyag ősegységét, az „emberfeletti áramok”-at, a kedves bölcselői és barátai (Jung, Várkonyi Nándor és Hamvas Béla) ihlette „teljes fényű ősi létet”. Számára idegen volt a wittgensteni szó-nihil, a nyelvkritika és a versbéli szövegreflexió, s ő pedig talán ezért, talán másért idegen volt és máig idegen az ún. kánonképző kritikusainknak. Most, mielőtt jelen emlékező írásomat írni kezdtem, fellapoztam a legfrissebb Weöres-bibliográfiákat: elhűlve látom, hogy még mindig Bori Imre, Bata Imre, Domokos Mátyás és Kenyeres Zoltán tanulmányai a legérvényesebb értekezések a költőről. Valamennyi kitűnő munka ugyan, de a legújabb közülük, Kenyeres Zoltán Tündérsíp című Weöres-monográfiája is 1983-ban, harminc évvel ezelőtt íródott, itt volna hát az ideje az újabb Weöres-értelmezéseknek.
2.
S annál is inkább, mert a költő, akinek hazai recepciója soha nem volt különösebben gazdag, maga is hozzánk, harmadik évezredbeli olvasókhoz fellebbezett. „A negyven évnél hamarább elérkező III. évezrednek küldöm könyvemet” – írta az 1970-ben megjelenő Egybegyűjtött írások című kötetének bevezetőjében.
Köztudott, hogy Weöres Sándornak 1947 és 1956 között csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg, 56 után viszont már publikálhatott ugyan, de otthon, Magyarországon könyveinek, versköteteinek alig volt visszhangja, s ha igen, akkor inkább csak elítélő hangnemben, a dekadencia és az „avantgárd” elrettentő példájaként emlegették.
Az ötvenes s hatvanas években, valamint a hetvenes évek első felében Weöres fő fórumai külföldön voltak: a jugoszláviai Hídban és a párizsi Magyar Műhelyben jelentek meg róla Bori Imre, Bányai János, Cs. Szabó László és mások elemző-értő írásai.
1970-ben a költő versei az Irodalmi Szemlébe is eljutottak, s valamivel később, a Merülő Saturnus című kötetét dedikálandó, Weöres személyesen is megfordult néhány felvidéki városban.
A személyes kapcsolatot 1969-ben vettük föl vele. Én akkor az Irodalmi Szemle szerkesztője voltam, s az év valamelyik őszi hónapjában Koncsol Lászlóval (az ISz másik szerkesztőjével) és Vojtech Kondrót szlovák műfordítóval meglátogattuk a költőt a Törökvész úti lakásában. A célunk kettős volt: egyrészt kéziratokat akartunk kérni tőle az Irodalmi Szemle részére, másrészt Kondrót szlovákra kívánta fordítani Weöres verseit, s ehhez akart a Mestertől engedélyt kérni.
Úgy emlékszem, a költő első reakciója az volt, hogy sajnos, új verse nincs, a régiek viszont rendelkezésünkre állnak, bármelyiket közölhetjük. De hát minket nem lehetett olyan könnyen lerázni. Addig turkáltunk, szemtelenül, a költő asztalán halmozódó könyvek és papírok között, hogy végül Sándor szelíd cselhez folyamodott: ajándékokkal akarta elterelni figyelmünket a verseiről. Koncsol Laci éppen Bori Imre akkoriban megjelent könyvét, A jugoszláviai magyar irodalom történetét lapozgatta nagy érdeklődéssel, s erre Sándor felajánlotta neki, hogy vigye haza, neki az nem életbe vágóan szükséges. Laci szabadkozott, hogy a könyv dedikálva van, nem viheti el. A költő számára azonban nem létezett megoldhatatlan feladat: tollat fogott, s beleírta a becses könyvbe, hogy a tulajdonjoga átruházva Koncsol Lászlóra. Én egy furulyát (ún. Bach-flötét) találtam az asztalon, belefújtam, próbálgattam a hangját, és Sándor mindjárt lecsapott rám: – Úgy látom, értesz hozzá, vidd el. Bozay Attilától, a zeneszerzőtől kaptam ajándékba, de én nem tudok rajta játszani. – S én, a furulyák bolondja, boldogan a táskámba süllyesztettem a zsákmányomat, a varázsfuvolát.
Míg beszélgettünk, megjelent a lakásban Lengyel Balázs (tkp. értünk jött, körutunk következő célállomása ugyanis Nemes Nagy Ágnesék voltak), s izgatottan közölte Weöressel, hogy most jön az írószövetség választmányából, ahol döntés született: 1970-ben a költő Kossuth-díjat kap. Nem feledhetem Weöres arcát: tanácstalansággal kevert őszinte rémület volt rajta: a „varázsfuvola” Taminója találkozott az ármánnyal. „Nekem az nem kell!”, tört ki belőle szóban is az elemi erejű tiltakozás, „adták volna hamarább, most már nem szorulok rá”. Lengyel Balázs aztán még sokáig győzködte a költőt, eredménytelenül. Weöres nem akarta magát elkötelezni még ilyen formában sem. (Amint tudjuk, később elfogadta a díjat, de azonmód szét is osztotta fiatal, induló költők között.)
Később már semmi érdekes nem történt a találkozónkon. Végül mégiscsak kaptunk néhány új verset a Mestertől közlésre (a Téma és varációkra emlékszem, s néhány Ungvárnémeti Tóth-átírásra), amelyeket aztán a Szemlében fokozatosan le is hoztunk. (A Téma és variációk például az l970/2-es számunkban jelent meg.)
A kapcsolatunk Weöressel aztán később sem szakadt meg. 1972-ben a Madách Könyvkiadó például a Versbarátok Köre sorozatába iktatta a Merülő Saturnust, s a kiadó szerkesztői meghívták a költőt egy felvidéki körútra, amely során ő szerzői délutánokat tartott és a könyvét dedikálta. Én akkor már a nyitrai Pedagógiai Fakultáson tanítottam, s Weöresék természetesen oda is ellátogattak. A költőt a felesége, Károlyi Amy is elkísérte, a kiadó részéről pedig Cselényi László és Koncsol László voltak a kísérők. Ott, a nyitrai várban hangzott el az a nevezetes kijelentés, Koncsol László szerint, Károlyi Amy szájából, hogy a várudvar egyik középkori szobra (valamelyik egykorú szentet ábrázolja) teljességgel olyan, mint Pilinszky János. Szeberényi Zoltán, a nyitrai magyar nyelvi és irodalmi tanszék akkori vezetője viszont úgy emlékszik, hogy Kormos István tette a jeles megállapítást. Én nem voltam jelen, egyik mellett sem tanúskodhatom, de azt állíthatom, hogy Weöresnek a diáklányaink körében nagy sikere volt. Főleg azzal a vallomásával, hogy neki nincs gyereke, és nem is lehet, mert egy gyermekkori heregyulladás tönkretette a nemzőképességét. Bejelentését általános derültség fogadta.
Aztán valaki felolvasta a Téma és variációkat:
Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.
Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik. Weöres Sándornak a személyisége is legalább úgy sugárzik az időben, mint a csodálatos, megmagyarázhatatlan és kimeríthetetlen fényességű versei.
3.
S ezek után talán nem túl nagy szerénytelenség részemről, ha – úgy is, mint ismételt köszönetet az egykori „varázsfuvoláért” (amelyet azóta is híven őrzök), valamint személyes születésnapi „hódolatot” a nagy költőnek, a harmadik évezredből – ide másolom az 1998-as szerény W. S.-szonettkreációmat.
Vértelen áldozat
W.S. Adynak, Babitsnak s Kosztolányinak hódol
Oltáromon vadmacska, páva, bárány,
horkanó, pompázó, síró szavak.
Tapintom őket, juhait a vak
troglodita. Mit keres? Messze jár már
Odüsszeusz. Fut a szó, nem tapadnak
alá jelentések. Jaj, „Senki” lett
valóban az Ember. S akkor minek
a vers, a rím? Vértelen áldozatnak?
S mégis: ha a külső világ bezárul
előttem, vagy – sziklaként – épp reám hull,
a szó segít. Belső terem kitárván,
szabaddá tesz, hiába szikla, sors, gát –
A szó Küklopszainak áldozom hát:
három költő előtt borul le hálám.