„A történet kopogtat, de nem a történetnek kell bemennie”

Kőrösi Zoltánt kérdeztük a Magyarka c. regényéről.
Irodalmi Szemle: Elég furcsa címmel jelent meg legutóbbi regényed, a Magyarka. Mintha valami szlávos vonatkozása is lenne ennek a címnek. Van szó ilyesmiről?

Kőrösi Zoltán: Van, bár ez csak utólag merült fel bennem. Az 1800-as évek második felében és a századfordulón, elsősorban Szentpéterváron, kisebb részt Moszkvában rengeteg magyar prostituált dolgozott.
Be is került az orosz köznyelvbe a kifejezés a prostituált szinonimájaként a vengerka. A regényem egyik „hőse” egy olyan hölgy, aki prostituáltként dolgozik, csak már nem a keleti pusztában, de Ausztriában, Graz mellett. Őt nevezik Magyarkának a bordélyban. Vörös haj, fehér bőr, zöld miniszoknya…

ISZ: A legtöbb regényed Magyarország arcát akarja bizonyos szempontok szerint ábrázolni. Volt egy ilyen kiindulópont a Magyarka esetében is?
KZ: Ezt én egy generációs, ugyanakkor Magyarország-történetnek is tartom. Annak ellenére, hogy száz év története sűrűsödik erre a kétszáztíz oldalra, három generáció (dédanya, nagyanya, anya) életének bemutatásával – igazából azonban mégis az én generációmról szól. A harmadik tagja ennek a családnak, ez a bizonyos Magyarka, az én generációs társam. Az a nagy kérdés, hogy mi lett azokból a vágyakból, érzésekből, tehetségekből, amit mi gondoltunk és éreztünk húsz-egynéhány évvel ezelőtt. De nagyobb kérdés az, hogy mi lett az országból, ahhoz képest, amit akkor gondoltunk.

ISZ: Kapcsolódik-e ez a regény az előzőekhez, és ha igen, hogyan? Milyen szándékkal nyúltál a családregény műfajához, felfogható ez a regény valamiféle újításként?
KZ: Ha bölcsész szakos filológus lennék – ami legfeljebb csak félig vagyok –, akkor azt mondanám, hogy a Kőrösi Zoltán nevű szerzőben van egyfajta törekvés, arra, hogy a családregény műfaját valahogy átrázza, átrendezze. Én az előző három regényt – de nem kötetet (a Milyen egy női mell, a Szerelmes évek… és most nem jut eszembe a harmadik címe… de hát nem azért van a szerző, hogy emlékezzen a saját műveire [nevet]); szóval ezt a három regényt én trilógiának tartom. Nem utolsósorban azért, mert nagyon erős önéletrajzi szálak is belejátszottak a történetekbe. Ilyen értelemben ez most egy kicsit távolabb tartott történet. Annak ellenére, hogy én Székesfehérváron nevelkedtem mint gimnazista, és ez a regény egyébként ott játszódik. Látszólag sokkal több közös van az életrajzi adataim és a regény adatai között, mint a korábbiak esetében. Noha ez a téma mégis messzebbről jött. Ez egy ajándékba kapott, talált történet.

ISZ: A Budapest-témát már lezártnak érzed, vagy szeretnél még hozzá visszatérni?
KZ: Nem tudok, és nem is akarok szabadulni tőle. Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy teljesen érthetetlen, hogy a 70-es, 80-as évek utáni magyar irodalomban miért nincs jelen a Budapest-mitológia. Miközben egy fantasztikusan érdekes, dekadens városban élünk, ami tele van rejtett történetekkel. Tudatosan is szerettem volna ezt a Budapest-mitológiát alakítani. Azt már nem mondanám, hogy irdatlan erős, kitöltetlen vágyak vannak bennem ezzel kapcsolatban, de hát hozott anyagból dolgozunk, mint a Váci utcai úri szabó. Én Budapesten élek – nem tudok nem budapesti történetet írni.

ISZ: Talán bátran mondhatjuk, hogy a klasszikusabb, történetmesélő prózát részesíted előnyben. Hogy játszol a történettel a családregény esetében?
KZ: A játék az jó szó. A történet pedig szerintem a prózaíró elemi udvariassága az olvasó iránt – az olvasóért. Nyilvánvaló, hogy a prózaíró számára maga a történet leírása kevés meglepetést okoz – vajmi kevés olyan prózaíró van, aki ne tudná a saját történetét. Én a történetet egy udvariassági nyelvnek gondolom, aminek segítségével a valós kérdéseimet és a valós információimat célba juttatom. Ilyen értelemben a történet kopogtat, de nem a történetnek kell bemennie az olvasóhoz. A családregény egyre jobban kezdett érdekelni, pedig azelőtt nem igazán volt bennem ilyen prózapoétikai törekvés. Nyilván nem a családregény hagyományának a folytatása, sokkal inkább a folytathatóság kérdése érdekelt. Ez a könyv azt a kérdést is feszegeti, hogy mennyire lehet hagyományos családregényt írni. Ami a történetmesélésben mindig is nagyon izgatott, az az, hogy hogyan lehet olyan technikát kialakítani, amely, mint valami cölöpöket, lerak bizonyos történetelemeket, a kontinuitás érzetét kelti az olvasóban, holott elhallgatásokra és kihagyásokra épül. Beengedi az olvasót a történetbe. Tapasztalatom szerint nagyon sok olvasó, a korábbi családregényekben, és a Magyarkában is, a saját családregény-történetére ismer, hiszen minden olvasó megírja a saját regényét, ezt olvasván – és valahogy így egészítődik ki a történet. Legalábbis ez a célom.

ISZ: Hova helyezed magad a kortárs irodalmi színtéren? Gondolkodsz ezen? Kiket tekintesz a hozzád legközelebb állóknak?
KZ: Ez egy végtelenül jó és egyben tapintatlan kérdés. Most már nem gondolkodok ezen. Míg fiatalabb voltam, sokat gondolkodtam ilyesmin, de ez valószínűleg az alkotáshoz való viszony természete is. Ha válaszolnék erre a kérdésre, ezt mondanám: Kívülre helyezem magamat. Vannak barátaim, meg olyan munkásságok, törekvések, amelyeket szeretek. Az a tapasztalatom, hogy a mai magyar irodalom – ezalatt elsosorban az irodalmi életet értem – erősen a polarizálódás állapotában van, ami furcsamód egyszerre jelent szűkülést és szétesést is. Az a fajta attitűd, amely nekem van, és az a hang, amit a prózámban csinálok, az az érzésem, nem túl sok társat tudhat magának a kortárs irodalomban. Egyébként nagyon szeretem például Borbély Szilárd dolgait, Nádas egyes könyveit – ezek persze olvasói szeretetek. A kérdésre a legpontosabb a legrövidebb válasz: kívülre.

ISZ: Milyen reakciókat kaptál az olvasóktól és a kritikusoktól a könyvre?
KZ: Úgy látszik, hogy az olvasók és a kritika is szereti ezt a könyvet. Az előző könyvem esetében például erősebben megoszlott a kritikai visszhang. Az egy futballtörténeteket összegyűjtő könyv volt, miközben a mai magyar irodalomról is beszélt. Maga a téma erősebben megosztotta az irodalommal profeszionális szinten foglalkozókat. Az olvasókat kevésbé, ők szerették azt a könyvet is. A Magyarkát pedig, legalábbis eddig úgy veszem észre, nagyon szeretik. Ennek van egy elég érthető befogadási oka is. Ez ugyanis egy nagyon világosan követhető, lineáris történet, és egy tömör – mondjuk így – mese. Alig több mint kétszáz oldalas családregény. Azt hiszem, van egy olyan befogadási szintje, ami többekhez ér el. Azt tudom mondani, hogy szeretik. Aztán, hogy ez a szeretés – most az olvasókról beszélek, nem a kritikusokról – miket mozgat meg mélyebben, hogy az olvasás után egy héttel, egy évvel később is él-e bennük, az még kiderül. Őszintén remélem, hogy így lesz.