Szászi Zoltán: Fagyos rágógumi, érkező nő

Annyi haszna volt a harmadik hete ostromló télnek, hogy egyszerűbben tudtam felszedni a vonatból kiszállók szájából az érkezést bejelentő telefonáláskor kiköpött rágógumikat. Megkeményedtek a fagyos betonra érve. Soha nem mértem le, hány méter hosszú lehet a peron.

Egy oda-vissza seprés hétszáz-nyolcszáz mozdulat lehet – ezt úgy kell csinálni, ha nem akarsz végtelenül elfáradni, hogy vállból indítasz, balra egyet csapsz, jobbra visszahúzod, kupacra halmozod tízlépésenként a cuccot, visszatérsz, lapátra kapod, be a fekete hullazsákszerű gyűjtőbe, onnan meg a peron végén a fedeles kukába. De hát minek ezt mérni, mikor az Idő jön, meg megy is, a vonatok is mennek, meg jönnek. Betéve tudom már a menetrendet, a változásokkor maximum két napig tart, míg beidegződik, ahogy a fáradt hangú bemondók monoton hangon arról értesítenek, hogy éppen a Balkán, vagy Moszkva, netán Varsó, a sörszagú Prága, vagy csak innen, Hatvan, Miskolc, Balassagyarmat, Nyíregyháza, Tokaj vagy Debrecen felől mi érkezik. Mi érkezne? IC, EC, helyközi, mindegy, mi érkezik, mindegy, mi indul. Ez a Keleti. Okádják az utasokat a szerelvények, mindegyik után legalább harminc rágógumi. Ez a munkám. Élek. Itt élek. Élek-e. Ez a szabadság? Nem tudom.

Napi három adag étel, egy doboz sör, 11 szál cigaretta, nyolc óra alvás, fél óra gyalog be, műszak után haza negyven perc. Ennyi az élet, éledek, halódok, haladok, élemedem. Fáradok már. Sok a negyvenperces utazás. Hazáig. Az a Szállás. Ágy, asztal, ablak, négyszögek. Fehér, minden, kint, bent. Mint a tél. Ami legalább segít felszedni a rágógumikat. Mindig Huzat van. Fent és lent. Aluljárók felé, vágányok felé. Mindig fáj a fülem, hiába rakom tele vattával. Bennem is mindig huzat van. Mindent kivisz, mindent kisöprök. Tiszta vagyok, egyszerű. Ha jó a huzatom, ha lehúzok egy liter sangriát, minden jó. A peron végén, szélárnyékban. Ott az Árnyék. Ha ott állok, mintha a sínen feküdne az árnyékom. Itt bújok percekig, ha nagyon nagyon van, azaz ha kivagyok. Néha emlékek. Azok buknak ki. Rám. Rámák. Keretek. Kerítések. Nagyfater sírja vagy ahogy az anyám szilvalekvárt főz, a húgom homokba  pisil. Apámról nincs kép. Nincs apám.

Az éjszaka nehéz mindig. Télen nagyon. Kérdéses napszak. Ilyenkor az Érkező kevés, Induló alig. Dermedt galambok szöknek be. A vágányok felőli oldalról. Idegesítenek. Végigszarják a peront. Repülő patkánynak hívom őket, na meg a napraforgóhéj. A legutálatosabb anyag a világon. Fél zsákot szórnak szét. Ha focimeccs van, többet is.

Nemzetközi eurocity vonat késik, a taxisok álmosak, nincs kereslet, hideg van csak. Gyenge, csípős szél. Cipőkön behordott, dermedő latyak. Tébláboló fékvizsgálók, sárga, ufósisakos kocsirendezők vitatkoznak a tegnapi meccseredményeken. Éjszaka. Nehéz műszak. Kettő táján álmosodik mindenki, négy órakor, futóárokharcok kezdetén egy korty tea. Jól lenne bele a rum, de nem lehet, attól még hidegebb van. Elaltatna. A bal oldali peron felnyalva. Az én oldalam. Kész. Személypénztárakhoz tiszta a menet. Már pihennék, már mennék a peron végébe, szélárnyékba, bújni. Kétórás késés után érkezik Varsó felől a vonat. Kéttucatnyi leszálló. Megyek, ne legyen szemét, ennyi után még könnyű feltakarítani. Egyetlen rágógumi sincs. Mindenki eltűnik pillanatok alatt. Csak egy nő marad. Fekete, ezüst mintázatú guruló bőröndje, kézitáskája van. Törékeny alak, fekete bunda, szokatlan formájú kalap, méteres sál, kesztyű, finom, nagyon finom kesztyű, benne hosszú, zongoristához illő ujjak. Halvány arc, éles, rajzolt szemöldök, vízkék szem, vékony, halvány csillogású száj. Támaszkodva nézem. Éjszaka. Nehéz műszak. Chopin egyik keringőjének dallama bújik elő a fejemben, majd a polonéz. Tamtatam tamtatam… Sose voltam nagy zeneértő, de ilyesmi lehet a zene emléke ott bent. Csak ketten vagyunk az egész pályaudvaron. Kocsirendezők, fékvizsgálók a hatos vágánynál. Jó messze tőlünk. Az éjjel-nappali büfés elaludt, a mikrohullámú sütő halvány tányérnyi fénye a glória felette. Ő a pályaudvari macskák védőszentje.
– Tudna segít? Elnézés! Kéne várni engem egy úr itt, tudni, van késés, rossz hideg, volt nagy hó, kutya tél, vonatok Varsóból sem indul pontos. Játszani kell nekem. Pianón. Segít? Idegen vagyok. Nem ez városom. Nálunk más. Briansk más. Onnan jöttem. Mama él ott. Messze. Idegen lenni. Segít?
– Hogy elkésett volna? Talán várta volna valaki? Igen, azt hiszem igen. Persze, már emlékszem, egy öreg férfi kérdezősködött a késés miatt. Elkésett.  Ő nem várta meg, én meg nem vártam magát? Most mit mondjak? Tegnap éppen álmodtam. Húsz éve, hogy nem történt ilyen, hogy egy pillanatot se álmodtam. Most meg igen. Álmodtam. Briansk erdőiről. Nyírfákról. Futóárkokról, gépfegyverugatásról. Ha érdekli, az egyik nagyapám halt meg ott. Bombázáskor. Egy légnyomástól leszakadó ág ütötte agyon. Utolsó levele nálam van. Azt írta, szépek a fák. Hogy karcsúk, meg fehérek. Mint maga, ebben a pályaudvari fényben. Azt is írta, hogy hajnalban sírt a szél, ha golyó csapódott a nyírfákba, sikoltva dőltek. Nyírfa kereszt állt felette. A szomszéd, vele szolgált egy szakaszban, ő hozott egy fényképet a sírról. Még volt idő fényképre. Tiszta véletlen. Nem szokott ilyen lenni, de akkor valami haditudósító járt éppen arra. Fotós. Még a nagy roham előtt. Aztán mindenki meghalt vagy futott. Briansk alatt valahol.  Értem én. Persze. Nem a maga városa ez itt. Tudom. Mi legyen most tovább?

– Keresni? Urat, ki várt itt. Chopint játszanom kell. Ma még. Este lesz koncert, nem tudom, mi hol van itt. Nem tudom keres. Itt csak maga. Elvisz?
‒ Hová vigyelek, hová vihetnélek? Negyven percre innenre, a szűk albérletbe. Oda? Tudod, mi az, te lány? Az a halálon innen? Vagy a túl? Ám legyen. Megmutatom, ami megmutatható. Idegen vagy a városban. Talán félnél. Hideg van. Hó hull. Befagytak a váltók, a büfések aludni mentek, a taxisok közül van itt szabad. Hová vigyen? Hol van helyed? Nálatok a villamos tramvaj, de minden annyira hasonló. A taxi, a troli, a metró, az aszfalt, de a maghéj, vagy ott fent az óra, a homlokzatokon a szobrok, sínek, és az alvó büfések, ott jégcsapok a kocsik fékpofáin, a seprők, a fekete zsákjaim, a vállból indított mozdulataim, a peron végén elszívott napi tizenegy cigarettám sárgasága ujjaimon. A zene. A harangok szava. Minden annyira hasonló. Hallja? Vagy inkább hallod, te lány? Öt kondulás. Már pirulna a dombok felett az ég, ha nyár lenne. Miért nem akkor jöttél? Na adja a kofferét, menjünk a taxihoz. Magának nyírfaillata van. Maga nagyon vékony! De erősek az ujjai. És vonattal jött. Tudom, nem marad soká. De majd ha elmegy, akkor már biztosabb lesz magában az a dallam, ami bent szól most az én fejemben. Chopin. Játsszon, sokat játsszon! Tegye boldoggá a madarakat a mosolyával. Majd ha nyírfát látok, mindig magára fogok gondolni. Keresni fogom a nyírfákat. Jó lesz. Sokat fogok magára gondolni. Idegen maga, kislány, az én városomban, és igaz, én sem tudom, milyen is igazán ez a város. Mi ez? Hol van ez a város? A házak, terek, utcák, hangok és csend, harangok és a zúgásuk hiánya. A sziréna hangja, golyózáporok emléke a falban, zúzott kő a járdák mellett. Csenevész, nyáron porban, füstben fuldokló fák. Talán így együtt? Talán. Na menjünk!