„Az egész magyar költészetnek legyen az etetője”

Beszélgetés Szegő Jánossal a 2013-as Szép versek című antológiáról

Irodalmi Szemle: Idén először állítottad össze a Szép versek című antológiát, hogy ért ez a felkérés?
Szegő János: Amikor a tavalyi könyvhét után kiderült, hogy én szerkesztem ezt az ideit ‒ a kiadón belül így döntöttünk ‒, akkor nagyon megijedtem, mert a Szép versekhez mindenkinek sok személyes élménye fűződik.

Kamaszkoromban mindig nagyon izgalmas volt olvasgatni a régi köteteket, nézegetni a szerzők fényképeit, és aztán kritikusként is írhattam az antológiáról, és szerencsére nem írtam le olyan mondatokat, amelyek a szerkesztő válogatási elveit bírálták volna, tehát hogy kit hagyott ki stb. Ugyan általában is próbálok képben lenni a kortárs magyar költészetben, de nyilvánvaló, hogy ez a szerkesztés nagyszerű alkalom volt, hogy bejárhassam ennek a földnek minden zeg-zugát. A felkérés után tehát először megijedtem, és hónapokig nem mertem hozzáfogni, majd ennek az évnek a tavaszán döntöttem úgy, hogy újra elkezdem olvasni az összes tavaly megjelent folyóiratot, és egy intenzív kéthónapos munka után sikerült ezt a hálót megszőnöm ezekből a versekből.

ISZ:Volt rá időd a felkészülés során, hogy a Szép versek-sorozatot újra áttekintsd és most már az összeállító szemével értékeld újra?

SZJ: Az elmúlt évek válogatásait megnéztem, főleg azokat, amelyeket Péczely Dóra kolléganőm csinált, de az előzőeket is, tehát Keresztury Tiborét és Háy Jánosét is, a korábbiakba is volt, hogy bele-belenéztem. Mindebből arra jöttem rá, hogy kétfajta megoldás van. Az egyik, hogy kevesebb költőtől több verset választunk, és akkor tényleg kiemeljük azt a harminc vagy ötven olyan költőt, akik az első liga, és tőlük esetleg nyolc-tíz verset is közölhetünk. A másik megoldás, amelyre én is hajlottam már a munka kezdetekor, hogy minél több költőtől inkább kevesebb verset választunk. Persze az ideális az volt, ha egy költőtől három-négy verset is be tudtam válogatni, a legideálisabb pedig, ha ezek a versek nemcsak nagyon jók voltak, hanem kicsit különbözőek is. Például Krusovszky Dénesnél beraktam az Elégiazaj című ciklusból is néhányat, és ugyanakkor egy gyerekverset is, ami egy nagyon izgalmas skandináv tónusú Krusovszky-vers, tehát ahol csak lehetett, próbáltam ezt a polifóniát megmutatni. Azt pedig előre eldöntöttem, hogy nem akarok vastagabb kötetet, mint az elmúlt éveknek az átlaga: ez volt az első olyan küszöb, amihez megpróbáltam tartani magamat; viszont az, hogy hány költő legyen, abból mennyi férfi és nő és hasonló arányok, az csak akkor öntött testet, mire nagyjából 95 %-ra elkészült a válogatás, és beállt a végső, kilencvenegynéhány szerzőt összefogó terjedelem.

ISZ: Mondhatjuk tehát, hogy az egyik összeállítói alapelved az volt, hogy minél színesebb legyen a kötet, például nemzedékileg, földrajzilag is?

SZJ: Két nagyon jó szempontot emeltél ki. Ha a nemzedéki eloszlást említjük, azt gondolom, a mai magyar költészetben az sem állja meg a helyét, ha arról beszélünk, hogy három nemzedék lenne, fiatalok, középnemzedék és idősek, hanem érdemes kb. hét-nyolc generációs csoportot megkülönböztetni. Ezt is igyekeztem szem előtt tartani, ahogy a földrajzi eloszlás kérdését is. Szerencsére a magyar folyóirat-kultúra, ami kiemelten fontos, és ami nélkül nem lehetett volna megcsinálni ezt az antológiát, nagyon jól működik, és nagyon izgalmas, hogy például Markó Béla gyönyörű verseit a Budapesten megjelenő Élet és Irodalomban, míg mondjuk a verset újra publikáló Grecsó Krisztián költeményét a Székelyföldben olvashattam, én ezt nagyon szeretem, és igazából sportot is űztem abból, hogy nagyon különböző folyóiratoknak a nagyon különböző versei kerüljenek egymás mellé. Ha mondjuk megnézzük a Holmit és a Műutat, költészeti rovatukat egymástól nagyon markánsan eltérő szerkesztők készítik, a Holmiét Várady Szabolcs, a Műútét k. kabai lóránt és Zemlényi Attila, és nagyon izgalmas, hogy ők mit gondolnak a versről, a költészetről. Próbáltam ezeket a széles fesztávokat úgy kezelni, hogy ne legyen inherens és szervetlen a kötet, de tényleg nagyon sok szempont volt, és azt akartam megmutatni, hogy műfajokban, nemzedékekben, politikákban, miegymásban mennyire sokszínű, sokhangú ez a magyar líra, és hogy mennyire jól dolgoznak egymás mellett a költők.

ISZ: A folyóiratközlések mellett vizsgáltad például az internetes forrásokat is? Mennyire terjed ki a válogató figyelme?

SZJ: Blogokból nem válogattam, de néztem olyan internetes portálokat is, amelyekből az előző években nem merítettek a válogatók. Valóban, itt most már nemcsak a nyomtatott lapokról kell beszélni, hanem a különböző online médiumokról is. Blogokat felhasználni precedensértékű lett volna, mert ha a források kritériumairól beszélünk, az akkor már megjelent, tehát szerkesztett médiumokat jelent, tehát a Litera.hu-ról, a Kulter.hu-ról vagy az Apokrif online-ról tudtam válogatni, de külön versblogokról nem. Abban is majdnem biztos vagyok, hogy nem olvastam a tavalyi év összes versét, mert tényleg végtelen számú szöveggel van dolgunk, úgyhogy lehet, hogy a legjobb verset nem találtam meg, bár erre kis valószínűséget látok, mert szerencsére nagyon sok szűrő van. Olyan blogot viszont olvastam, a Folyóméter blogot, ahol elég markáns hangon méltatnak vagy bírálnak folyóiratszámokat és publikációkat.

ISZ: Elég sok fiatal, pályakezdő költő bekerült az idei antológiába, mennyire látja kockázatosnak a szerkesztő kötet nélküli pályakezdőket egy ilyen nagy múltú antológiába felvenni?

SZJ: Hogy a megelőlegezett bizalom nem térül meg? Ez rizikós a szerkesztőnek, de a szerzőnek is. Megjelent már olyan írás, ahol a kötetet a borítóján keresztül elemezték, ami a névsor vizsgálatára szűkült, megkaptam már az olyan jól hangzó megjelöléseket, mint például a „kánongép”. Én is tisztában vagyok azzal, hogy ez egyfajta felelősség ‒ a hatalom szótól ódzkodnék ‒, de mindenesetre egy gesztus beválogatni valakit. Legalább hat-nyolc olyan költő vagy költőnő van, aki most először szerepel. Itt említeném meg azt a másik megspórolhatatlan szempontot, hogy egyrészt biztos van, amit kifelejtettem, másrészt vannak olyan jónak tartható versek, amelyeket én nem tartottam annak, és ennek kapcsán jön képbe a szubjektivitás: a válogatónak muszáj hogy legyenek preferenciái, nem személyesek, hanem esztétikaiak. Viszont annyira szűk a szakma, hogy majdnem mindenkit ismerek, és ha valakit besorolok, akkor nem azért, mert haver, hanem, mert jó, amit csinál, de ez nem zárja ki hogy adott esetben mondjuk haver is. A fiatalok nagyobb arányú jelenlétén kívül amit még észrevettem, hogy van néhány olyan idősebb költő, aki az elmúlt években mondjuk nem volt benne a Szép versekben, de most újra bekerült. Ennek különböző okai lehettek. Lehet, hogy én tartom őket jó költőknek, vagy, hogy idén jó verseket írtak, míg az elmúlt években nem. Oravecz Imre például az elmúlt években a nagyregényén dolgozott, és tavaly volt ideje újra verseket írni, amelyekből szerencsére jó párat beválogathattam. Szóval ezt az ollót próbáltam minél szélesebbre nyitni, hogy ne csak az intenzív középnemzedék látszódjon, hanem a fiatalok is, ahogy az idősek közül a doyenek is bekerüljenek az antológiába.

ISZ: Hogy ennyi fiatal és pályakezdő szerepel a kötetben, az jelentheti azt, hogy az elmúlt évekhez képest is van egy erős induló nemzedék?

SZJ: Van. Ebből a szempontból szerintem a Telepről úgy is beszélhetünk, mint példamutató vagy modellteremtő csapatról: a Telep után, nekem úgy tűnik, hogy akár szervezetten, mint a Körhinta kör, akár nem ennyire rajban repülve, de a fiatal költők jobban tudják menedzselni magukat, az akceleráció szerintem döbbenetes. Most már valaki 17-18 évesen, ha ügyes, és bekerül a körforgásba, akkor sokkal hamarabb jut el olyan pontokra, ami korábban évek hosszú sorába tellett volna. Ebben a fiatal írók társaságai, mint a József Attila Kör vagy a FISZ, nagyon tevékenyen részt vesznek, az írószemináriumokon, íróiskolákon keresztül, különböző felolvasás-sorozatokon, turnékon keresztül. A slam poetry robbanása is talán ide sorolható, de azt szerintem nagyon könnyű félrehype-olni („az árral slamben”). Ahogy vannak olcsó sportágak meg olcsó hangszerek ‒ a fütyülés talán a legolcsóbb ‒, úgy valószínűleg a költészet az, ahol a leghamarabb kiderül valakinek a tehetsége, hisz viszonylag kis terjedelmű műfaj, jobbak a korrigációs és a publikációs lehetőségek.

ISZ: Nem a Szép versek az egyetlen hasonló antológia, számos más válogatás megjelenik, miközben egyre többen kérdőjelezik meg a hasonló kiadványok létjogosultságát.

SZJ: A Szép versek történetiségével mindig tisztában kell lennünk, az a reprezentációs funkciója, illetve népfrontos, akolmeleg hangulata, ami anno megvolt, ma már nem kell hogy meglegyen, de amikor ezeket az irtózatos 70-80 ezres példányszámokat nézzük, amik a hetvenes-nyolcvanas években elfogytak, abba is gondoljunk bele, hogy ez nemcsak egy felülről irányított politikai gesztus volt, hogy akkor a jó kis költőcskéinket betereljük a nagy buliba, hanem arról is szó volt, hogy a vers sokkal könnyebben elérhető volt az „olvasó nép” számára, vagy annak a középosztálynak, amely furcsamód akkoriban polgárosodott. Mert az egyik legpolgáribb időszaka a magyar történelemnek a Kádár-korszak volt, ha megnézzük a preferenciáikat meg az életvitelüket. Tehát ez egy nagyon komoly funkció volt, fényképestül mindenkinek ott volt a polcon, ha felkeressük képzeletbeli vagy valódi nagynénéinket, akkor a savanyú cukor mellett nézegethetjük a régi költők fényképeit ‒ jé, ennek volt haja stb. Ehhez képest mára már sokkal kevesebbekhez jut el a könyv, de ha valaki ez alapján kezd el tájékozódni a fiatal magyar költészetben, és meglátja, hogy Weöres Sándor és Nagy László után vagy Petri és Tandori után is van még magyar líra, akkor azzal az antológia már elérte a célját, és dokumentálja azt a sok témát, sok hangot, ami jelenleg van. Arra is törekedtem, hogy a párhuzamos irodalmi intézményrendszert nagyjából összekapcsoljam, mert ne tettessük magunkat nagyobb hülyének, mint amekkorák vagyunk, ugyebár a folyóiratoktól kezdve a díjakon keresztül a kánonokig gyakorlatilag mindenből kettős könyvelés van Magyarországon, és nagyon kevés olyan találat van, amely egyértelműen mindkét közegben megállja a helyét. Én is alapvetően inkább a ‒ bár már a megnevezéssel sem értek egyet ‒ Széchenyi Művészeti Akadémia kánonját olvasom, nem a Magyar Művészeti Akadémiáét, de most intenzívebben megnéztem azokat a folyóiratokat, amelyek a konzervatív oldalhoz kapcsolódnak, és ott is nagyon örültem az olyan gyönyörű verseknek, mint például Ágh Istváné. Tehát arra is törekedtem, hogy az idei Szép versek ne egy oldalnak, egy kiadónak vagy egy esztétikának legyen az itatója, hanem inkább az egész magyar költészetnek az etetője.