Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)

Barátomnak, Vojtek Sándornak (1972‒2013)

Szereplők:
HALÁSZ MILKA DOBAI
PATIKUSLÁNY GYEREK
ANYA

I. Teremtés

Halász: Rohadok. Itt. Vagy itt. Mégsem. Arra. Nem. Lejjebb. Mocorog. Érzem. Semmi jel. Megvan. Nem az. Rohadok. Ez az. Dehogy. Rohadj meg, te rohadék. Ne csigázz. Mi ez? Tudom, hogy valami baj van. Rohadok. Lazulnak a szövetek. Édeskés szag. Furcsa renyhülés. De hol? Hol? Hiába fürkészem. Tanulmányozom. Centiről centire. Milliméterről milliméterre. Pórusról pórusra. Kint semmi. Pedig körülölel. Fullasztón rám tapad a rohadás. Egészen biztos vagyok benne. Ez biztos. Ezen kívül minden bizonytalan. De láthatatlan. Megfoghatatlan. Rajtakaphatatlan. Rohadok. Mégiscsak itt. Nem, ott. Tévedek. Tévedek. Bent van az. A gócpont. A fekély. A foszló anyag. A bomlás. A cseppfolyósodó mindenség. A rohadt életbe. Minek tudom? Minek, ha semmi jele. Kint semmi. Be nem látok. Rohadok. Ha megmoccan, követem. Elkapom. Lefülelem. Meglelem. Rohadt vagy, rohadék. Elevenen megrohadsz. Nem jól keresem. Bontani kéne. Hasítani. Behatolni. Szétszedni. Nem ilyen kesztyűs kézzel. Elegánsan. Tekintve. Pásztázva. Mindig újra kezdeni. Ezt unom a legjobban. Utálom. De rohadok. Nem értem. Érzem, de semmi jel. Orromnál fogva vezet. Érzem a szagát. Érzem a bűzét. Érzem az illatát. Itt van. Rajtam. De nem. Itt van. Bennem. De nem. Abbahagyom. Feladom. De az orromban ott a szag. Az agyamban az érzet. Rohadok. Büntetlenül zajlik a rohadás. Gyanús. Minden gyanús. De mégsem az. Nem az. Nem az, ami. Titkos rohadás. Megveszek. De rohadok. Mutasd magad. Ne szégyelld. A legrosszabb, hogy már mindenütt. Sehol nem látom. Mindenütt érzem. Sokáig úgy tűnt, csak otthon rohadok. Ha otthon vagyok, akkor kezdődik a bomlás, a titkos szertefoszlás. Elmentem otthonról, abbamaradt. Megállt. Nem rohadtam. Hazatértem, folytatódott, nem mindig, nem azonnal, nem biztos, de otthon rohadtam csak. Kiléptem, mintha elvágták volna, kint nem bomlottam tovább. De most már ennek vége. Már jön velem. Már bárhol képes vagyok rohadni. Bomlok utcán, irodában, boltban, parkban, buszon, kocsmában. Mindenütt képes vagyok bomlani. De otthon sem állt meg. Otthon ugyanúgy bomlok. Sőt mintha jobban. Nem látok semmit. Állandóan leskelődöm. Rajta akarom kapni. Van szaga. Én érzem. Csak én érzem. Rohadok. Onnan tudom, hogy érzem. Szaglik. És mocorog. Senki más nem érzi. Ha oda nézek, akkor vége. Semmi jele. Gyorsan nézek oda. Gyorsan ér véget. Lassan nézek oda. Ugyancsak gyorsan ér véget. Odakapom a fejem. Csak az ismerős testfelületek. Lustán fordulok arra. Csak az ismerős hajlatok. Nem tudom becsapni. Lehet, hogy becsap? Lehet, hogy nem történik semmi. Csak a látszat őrjít. De mi ez az édeskés szag, ami itt terjeng körülöttem. De mi ez a különös bizsergés. Érzem, ha odanyúlok, besüpped az ujjam, beszakad a bőr, szivárog a testnedv, zavaros, sárgás váladék, csorog, lassan csepegve, folyik révetegen, lassan foszlik a hús, a vér már felhígult, vizes, opálos fényű moslék, érzem, hogy így lesz, ha belenyomom a testembe az ujjam. Érzem, belenyomom, semmi. Pedig minden jel erre mutatott. Vagyis csak az érzés volt a jel. Rohadok, tudom. Rohadok, érzem. Rohadok rohadni. Rohadt mindenségit neki. Már betéve tudom magam. Egészségtelen ennyit foglalkozni a testemmel. Egészségtelen, de kényszerít a rohadás. Nem emlékszem. Nem emlékszem. A házépítés előtt nem rohadtam. Ez talán biztos. De közben, közben, rohadtam vagy sem. Nem emlékszem, végképp. Még csak nem is rémlik. Nem is sejtem. Épült a ház. És rohadtam. Épült a ház. És nem rohadtam. Nem tudom, melyik az igaz. Sunyi dolog ez a rohadás. Egyszer csak érzem. Utálatosan édes. Utálatosan szúrós. Utálatosan áporodott. Utálatosan fanyar. Utálatosan súlyos. Utálatosan csípős. Utálatosan savanyú. Utálatosan ismerős. Minden egyszerre. Utálatosan egyszerre. Megvan a ház. Most már megvan. Tényleg kész lett. És rohadok, rohadok, teljes valómban, teljes szépségemben, teljes egészemben. És mégsem. Senki nem veszi észre. Senki se szól. Én sem tudom bizonyítani. Magamnak sem hiszem. Belerohadok a házba. Új házba új rohadás. A rohadt mindenségit annak a rohadásnak, ami láthatatlan. Miért nem tud nyíltan rohadni. Mit sunnyog a rohadék. Miért csinál hülyét belőlem. Legalább fagyna meg körülöttem a levegő, ha már rohad. Mintha mi sem történt volna. Vagyis fagyott az a levegő. De nem a rohadás miatt. Hanem, mert semmi sem változott. Maradt a felület. A felületes mindennapok. Megvan a ház, és megvan a rohadás. Mikor kezdődött, nem tudom. Mintha a házzal nőtt volna belém. Enyém a ház, enyém a rohadás. Utálom ezt a házat, nem jó rohadni. Főleg bizonyíték nélkül, titokban. Baj van. Kurva nehéz egyedül rohadni. Amikor még a rohadás is cserbenhagy. Hát persze, hogy kicsit megbomlik az ember. Bomlasztó magány. De mással sem tudok mit kezdeni. Baj van. Az van. De az is silány. Semmi jól megtermett, szépen fejlett példány. Bajból, rohadásból is csak a satnya jut. Rohadásból bajba, bajból rohadásba. Katasztrófa. Ez a valódi katasztrófaturizmus. Szégyenletes, hogy mennyire béna az egész. Még megmutatkozni se képes. Csak az orromba lebben valami szagutánzat. Csak a fejembe fészkeli magát valami kényelmetlen érzés utánzata. És ne érezzem magam rohadt rosszul. Ebben a házban. A házamban. A megépült rohadó-szanatóriumomban. Rohadásterápia. Rohadó idő. A házba rohaszt. Házzá rohaszt. Bent állok. És rohadok. Fölöslegesen. Nem lesz belőlem semmi. Kell a mocsok. Halmozódik. Tartalékba nyomorfürdő. Az alapoktól a sokszintes mindenségig bejárom a helyeim. Bevackolódom. Cuppanok. Csobbanok. Pörsenek. Behömpölygöm. Folyékony leszek. Cseppfolyós.

II. Bűnbeesés

Halász: Milka! Hol vagy ebben a rohadt nagy házban, Milka!

Milka: Halász! Szükségem van egy helyre, ahol nem botlok állandóan beléd!

Halász: A konyhában van a feleségem. Természetesen bezárkózott a konyhába, dörömbölhetek, próbálkozhatok, könyöröghetek, semmi esély.

Milka: A konyhába űzött. Ide menekültem. Itt sem elviselhető, de menedékhelynek megteszi.

Halász: A konyhát választja. Nem engem. A konyhát. És zabál, mindent felzabál előlem.
Tudatosan és kéjjel.

Milka: Ellenállok.

Halász: Mit rejteget?

Milka: Tűnj innen, Halász!

Halász: Engedj be!

Milka: Te engedj ki!

Halász: Kizártál!

Milka: Bezártál!

Halász: Nálad a kulcs!

Milka: Nálad a kulcs!

Halász: Nem találom.

Milka: Legyintget! Folyton legyintget! Az a különös csuklómozdulat. Végül is lenyűgöző. Sajátos csuklómozdulat. Csak egy legyintés. Legyintget. Folyton. Állandóan. Mindenre csak legyint. Legyen az fontos. Legyint. Legyen az lényegtelen. Legyint. Ez nem is legyintés. Ez lélegzetvétel. Csak csuklóval. Csuklólélegzet. Van, aki tüdővel, van, aki kopoltyúval, ő csuklóval. Ő túlél. Más belehal. Különös. Rettentő. Rettentő. Már nem érdekes. Legyintget. Csak ő tud így legyinteni. Az elején vicces volt. Aztán aranyos. Igen. Igen. Igen. Aranyos. Később dögunalom. Végül idegesítő. Folytonos robbanásveszély a folytonos legyintgetés miatt.

Halász: Mozog a szája. Állandóan mozog a szája. Jár a szája. De nem értem. Egyszerűen nem értem. Semmit sem értek. Figyelem a száját. Megbűvölten. Ahogy történik bent valami. Ahogy valami szüremlik kifelé. De nincs kapaszkodó, nincs fogódzó. Fejteném. Megfejteném. De nincs értelme. Semmi értelmét nem találom soha. Pedig mozog a szája. Mozog. Biztatóan. Ismerősen. Ígéretesen. Jár a szája. Várom, hogy közöm legyen hozzá. És mindig kiderül. De mindig. Hogy zabál. Csak zabál. Egyszerűen zabál.

Milka: Csak egy mozdulat. Rebbenés. Tánc. Jel. Vicces. Aranyos. Unalmas. Idegesítő. Nagyon vicces. Picit vicces. Nagyon aranyos. Picit aranyos. Nagyon unalmas. Még inkább unalmas. Elviselhetetlenül unalmas. Idegesítő rágondolni, erről beszélni. Idegesítő kényszer. Nem. Nem igaz. Azért közben volt megint egy időszak, amikor vicces volt. Megint vicces. De már kínos is. Viccesen kínos. Kínosan nevettető. Kínomban röhögtem. Talán. Most már nehéz megmondani. Minden mozdulata egy-egy legyintés. Minden gondolata egy-egy legyintés. Minden lélegzetvétele egy-egy legyintés. Figyel. Keres. Akar. Helyettem is legyint. Nekem már nem is jut a legyintésből. Mindent lefoglal, kisajátít, elvesz. Idegesít ez a mozdulat. Csak ez a mozdulat van.

Halász: Fal. Habzsol. Őröl. Zúz. Csócsál. Porlaszt. És elnyel. Mindent elnyel. De mindent elnyel. Tudom, hogy tilos. Már tilos. De mégis próbálok a közelébe férkőzni. Tudom, hogy hol van, de keresem, minden szobába belépve keresem. Mert hátha kimozdult a birodalmából. Hátha elhagyta a konyhát. Hátha ad egy esélyt. És ad nekem is abból, amit ő töm magába. Hátha valami jut nekem is abból, amit rejteget, amit csak magának tartogat. Hátha kaphatok belőle. Őbelőle. De mindezt nagyon körültekintően teszem. Nagyon óvatosan. Óvatosan. Szinte lélegzetviszszafojtva.

Milka: És a legidegesítőbb, hogy már csak ez a mozdulat van. Pedig az is lehet, már nincs is. Vagyis hányszor van, hogy tudom, jön ez a mozdulat. Mert mi jöhetne más. Mert mindig jönni szokott. Mert kiköveteli a jövetelét. A maga helyét. A mozdulatnyi időt. És nem csinálja. Pedig várom. Nyilvánvalóan csinálnia kellett volna. Talán csinálta is, de megtartotta magának. Ez a legidegesítőbb. Na ez az. A legidegesítőbb pillanat. Annyira kiszámítható. Már csak kiszámítható. És erre benne marad a mozdulat. Elspórolja. Nem teszi. Pedig lételeme. És ott volt a helye. Ott és akkor és nem teszi. Képes rá. És ki tudja, ezt is miért. És akkor most már ez se biztos, hogy legyint. Pedig folyton legyint. Én látom. De már nem tudhatom, látom-e vagy képzelem. Jogosan képzelem.

Halász: Néha megörülök. Mert hallom, hogy motoz. Mintha itt lenne a közelben. De kiderült, csak én motozok. A közelben. Ő mindig is féktelen volt. Semmi böjt. Semmi lemondás. Mindenből minden. Azonnal. Örökké. Én mindig is óvatosű voltam. Türelmes magamhoz. Megértő a félelmeimmel szemben. Adtam időt. És engedtük, hogy a másik helyettünk legyen más. De folyton lemaradtam. Ő már mindent felzabált, én akkor ültem csak neki. Ő már mindenben megmártózott, én még neki sem vetkőztem. Ő már ki is békült, és én még meg sem szólaltam. És megunta, hogy helyettem is száguldjon. Én nem tudtam megunni, hogy helyette araszoltam. És megszokta, hogy egyedül zabál. Hogy minden az övé. Hogy egyedül mártózik, hempereg, hentereg, ha vagyok, használ, ha nem vagyok, majd leszek, ha nem leszek, egyedül is megoldja.

Milka: Látni is jogosan láthatnám. De már nem lehetek benne biztos, látom-e. Az elmaradt legyintések még rosszabbak, mint a megszületők. Mert a megszületők valaha viccesek voltak, meg aranyosak, meg lehet, nem is annyira unalmasak, mint megnyugtatók, lehet, nem is annyira idegesítők, mint izgalmasak. De az elvetélt mozdulatok. Az orvul elvetélt mozdulatok, na azok idegesítőek. Mert azok semmilyenek se voltak, vagyis még inkább rávetítik nem létező árnyukat azokra a mozdulatokra, melyek valaha valamilyenek voltak. Eltakarják azt, ami az enyém volt azzal, ami csak az övé.

Halász: Pedig én odaérek, de neki az már rosszkor, pedig én nekilátok, de neki az már nem a kezdet, pedig én állandóan a jelen után futok, de ő már a jövőben jár. És minden úgy van, mint régen, csak éppen értelmét vesztve. Kész lett a ház. Önfeledten rohadok. És én bemegyek minden nap minden szobába, és értelmetlenül álldogálok és várom, hogy találkozzunk. Egyik szobában sincs velem. Bemegyek. Nincs értelme. Irtózom a konyhától, de vonzó is, hiszen ott zajlik minden. De én inkább mégis minden nap minden szobát bejárok. Várni szoktam. Várni tudok. Várni szeretek. Eddig jött. Most már végül mégis én megyek hozzá. Mindig csak én. Ő sodródik, és én döntök. Pedig ez nincs jól. Ez nem így volt. Ez fordítva volt rendjén. Szörnyetegperspektíva. Nem az, de annak látszik, ami nem akar lenni.

Milka: Önző disznóság. Önző disznó. Főleg az az állandó önvád, hogy most láttam-e valamit, vagy nem. Már nem tudom. Pedig bennem folyton legyintget. És ott benn őbenne is legyintve van. De nincs jele. Nincs bizonyíték. A fejemben legyintget, ha nem legyint, akkor is így van előttem. A fejében ott a legyintés kényszere, hiszen legyintve él, legyintve van. A legyintés képe megvan. Az a mozdulat, ami igaz, már csak idegesít. Nem akarom látni. Akkor lemondok erről is. Mars ki a fejemből. Tűnjön el. Legyintgess máshol, Halász.
Halász: Nem nyavalygok, csak belegondolok. Minden szobában, mindenbe belegondolok. Értelme nincs, de megteszem, mert tőlem ez telik. Ez a tőlem telhető. Minden, ami tőlem telhető. De Milka telhetetlen. Belőlem egyél. Ne ellenem. Engem egyél. Ne előlem. Egyszerűen láss nekem. Ha mocorog a végtelen, el kell taposni. A véges a biztos. Nem a ház mogorva. Én. Rákenem magam. A falakra kenem magam. Beléfér. Belém fér. Hogyne férne.

Milka: Ez már nem is legyintés. Kaszabolás. Egyértelműen kaszabolás. Hülye mozdulattal, csuklóból, furán kaszabolsz, ott a fejemben. Mindent apróra vágsz, darabolsz, nyesel, cincálsz, zilálsz, mindent iszonyúra sebzel, kínzol, nyúzol. Fájdalmat okozol. És csodálkozol. Rácsodálkozol. Rossz ez. Rosszul van. Rosszul alakult. Rossz. Már nem érdekel, hogy volt jó is, alakult jól is, de nem jó. Valaha. Nemrég. Lehet, hogy nemrég is volt jó. Akár még tegnap is. Talán tegnap már nem? Vagy egy icipicit még visszaszüremlett volna valami jó? Tegnap is. De ma már biztosan nem. Ma már erre nem volt idő. De éppen most nem is volt rossz. Csak már nehéz észrevenni, hiszen idegesít minden, meg elspórolódik, meg fáj, ha kaszabolsz.

Halász: Milka zabál meg mindent. Pedig én is marcangolni akarok. A fulladásig. Nyammogni, ahogy Milka. Hangosan, vidáman. De én egészen biztosan okvetetlenkedve, túlbonyolítva, aggályoskodva nyammognék. Ha tudnám igazán, hogy kell csinálni. Fogni, betömni a pofámba és rágni. De Milka kizár, elbújik, nem látom, valamit sejtek, valamit hallok, de az csak összezavar. Harapnom kell már. Harapódnom.

Milka: Nem is fontos már a jó. Az éppen rossz. Mert elfedi az éppen rossz. Egyedül kellene lennem. Egyedül. Mert már az is kezd idegesíteni, ha jó, bár az is lehet, mindig is idegesített. Ne legyen se rossz, se jó, végképp ne legyen, ha már gyakran amúgy sincs. Megmaradt az unalom is. Ott csüng az idegességen, ott gubbaszt rajta pofátlanul.

Halász: Haraphatnékom van. És csak a falra kenődöm. Magamban vájkálok. Semmit sem veszek észre. Csak ami bujkál. De nem tudom, mi a tanulság. Rühes vidék vagyok. Belenövök a házba, puffadok gyanúsan. Belémnő a város. Belémépül. Én kiköltözöm magamból. A városba veszek. Milka pedig egyszer csak eltűnik. Majd megint feltűnik. Minden reggel szertefoszlik. Valami hang szüremlik az egyik pillanatban. Majd döbbent csönd. Döbbent falak közt, döbbenetes üresség.

Milka: A szex is legyintés. Néhány hülye mozdulat. A szexlegyintés. Vagyis kaszabolás. Egész testtel legyintgetsz. Nem nézel. Legyintesz. Nincs tekinteted. Kaszabolsz. Nem keresel. Legyintgetsz. Nem találsz. Kaszabolsz. Nincs szex. Csak izzadt legyintések, ziháló kaszabolások. Na jó, idegesít. Igenis idegesít. Nagyon is idegesít. Nem értem, mert felbukkan, eltűnik, nem akarom, de ellenállni lehetetlen. Ez a szenvedély, bevallani, hogy nem kell az önmegtartóztatás. Ez a szenvedély. Nem idomulok. Ez szenvedély. Eszem. Ez szenvedély. Ez már a szenvedély. Legyintsen már. Én a számban vagyok, a gyomromban, a beleimben, beköltöztem. Ez a szenvedély. Zsigerturizmus. Megemésztelek. Ne rettegj. Belém épülsz. Gyomorsavaimmal kényeztetlek. Feloldalak. Feloldódsz. Micsoda falat.

Halász: Mire bejutok a konyhába, már minden kongani fog az ürességtől. Nincs szomorúbb, mint az üres hűtő szaga. Lehangolóbb, mint az üres konyha szaga. Legfőképp amikor a gyanúsan láthatatlan rohadásom kipárolgásával keveredik. Na az a kétségbeesés maga. Egy szippantás és végem. Rituális öngyilkossággal is felér. Minden nap a sírás kerülget, nem lehet állandóan úgy munkába menni, hogy majdnem elbőgöd magad. Otthon megaláznak, kiéheztetnek, semmibe vesznek, az orrodnál fogva vezetnek. A munkahelyen meg tartsd magad. Ne bomolj. Ne omolj. Ne orrolj. De. De. De. Nem bőgök. De bőghetnék. A kiábrándító kongás. A hideg üresség. A kizabált helyiség. Lezabálva minden, jó falatok bekapva, kiadós mócsingok bedarálva, életkedv kirágva, értelem megemésztve. Kiadni semmit, csak benyomni, Milka, kegyelmezz!!! Milka, esedezve kérlek, vagy egyél velem, vagy egyél engem, vagy hagyjál nekem is. Hasam zsíros. Izmom petyhüdt. Lakásom irdatlan. Beszarok magamtól.

III. Szerződés

Dobai: Halász! Halász: Dobai!

Dobai: Maga bujkál előlem, Halász! Rejtőzködik! Halász: Szó sincs róla!

Dobai: Lábujjhegyen jár, hogy ne lehessen észrevenni. Maga sunnyog! Lopakodik! Lébecol! Munkát kerül! Lóg! Feltartja a céget! Tönkreteszi! Megsemmisíti! Katasztrófába dönti! Még szerencse, hogy én magát kedvelem! Megértem, hogy ilyen képességekkel nehéz, nagyon nehéz teljesíteni, mindent és százszázalékosan. Türelmes vagyok, roppant türelmes. Szinte semmi mást nem csinálok, csak várok, magára várok. Munkaköröm legfontosabb része magára várni! Maga otrombán lefoglal engem. Lehetetlenné teszi a működésem. Micsoda szerencse, hogy megértő vagyok és türelmes. De maga egy hálátlan recésfülű lomhadisznó! Maga egy lusta bélféreg! Maga visszaél. Visszaél a bizalommal. Visszaél a szeretetemmel. Én megbecsülöm, pedig, pedig… Maga pedig ezt eldobja, lesöpri… Maga csak oldalazva eliszkol?… Lélegzetvisszafojtva tovaoson?… Leharapja a segítő kezet?… Szégyentelenül elsumákol minden feladatot? Megbízom magában és megbízom a feladatokkal, maga pedig mindent romba dönt? Erre képes! Pofátlanul dőzsöl és heverészik és nyaral és pihenget. Teljesen feleslegesen teljesen felesleges dolgokkal pepecsel? És még azt is tehetségtelenül? Nem becsüli a jóságomat, hogy én az ön mértékére butítom a megbízatást, és még azt se?… Csak rendet kellene tartania, de azt nem tart, azt végképp nem. Ha azt nem tart, akkor keresnie kell, állandóan keresni, folyamatosan kutakodni, hogy hova a veszett mindenségbe tűnt az a rohadt irat?

Halász: Figyelek. Figyelek. Dobaira mindig figyelek. És igyekszem semmire sem gondolni közben, mert ő leolvassa az arcomról, a semmitmondó, semmit ki nem fejező, rezzenéstelen arcomról is. Leolvassa, a gyomorgörcsömről is, belém nyúl, kifordít és mindent lát. Mindent észrevesz. Egy ökör. Igazi ökör. Elfelejtettem, hogy nem lehet büntetlenül hirtelen élvezethez jutni. Reggel csoda történt a konyhában. Némi szemlélődés után megláttam a gyümölcsöket. Kéjesen érettek, majd kicsattantak, gyönyörűségesek, kívánatosak. Habzsolnom kellett.

Dobai: Sasszézik. Sasszézik, mint egy tőből amputált lábú dilettáns balett-táncos. Ambícióink lennének, de a képesség, az mindig cserbenhagy, igaz? Amikor mondom, már késő, a gondolatra kell reagálni. Nem a parancsra várni, az engem is kifacsar. Hát jó az nekem, hogy megőszülök, leizzadok, berekedek, fekélyem lesz és megerőltetem magam? Hát az nem lesz jó nekem. Más helyett gondolkodni, állandóan, más helyett, az én gondolataim már csak a szájüregembe férnek, mert állandóan teljesen mások gondolatainak kell helyet adnom. Pátyolgathatom a nyomorultakat. Mit szólnak a már amúgy is füstölgő agytekervényeim, még jobban beszürkülnek az agysejtjeim, idegenek nyüzsögnek ott bent, és az édesgyerekek, a magam remek ötletei, azok pedig apátlan, anyátlan, otthontalan árvaként kallódnak, valahol az erre nem alkalmas testüregeimben? Hát ez kóros. Hova tűnt az az átkozott dokumentum?

Halász: Hallgatom a Dobait. Nyelem a szavait. Nyelem a véleményem. Már nincs véleményem. Hamvába hal. Meg sem születik. De nyelek. Reggel is nyeltem. Önfeledten, vészesen, semmivel sem törődve. Beléptem a konyhába. Beléptem. És még nem tudtam, mi van. Nem is sejtettem, hogy mi van. Hiba. Hiba történt. Hibázott Milka. Most már tudom, csapda is lehetett. Kelepce is lehetett. A konyha nem volt üres. Egy tál gyümölcs rejtőzött a kredenc tetején. Ott felejtve. Az én martalékom lehet. Bekebelezhetem. Vágyam tárgya. A birtoklás háborítatlan öröme. Megháborodom. Ez a boldogság. Háborítatlanul megháborodni, mert zabálhatok. Ott a valódi tiltott gyümölcs. A hamisítatlan kéj. A rám méretezett mámor. Rávetem magam. Csak egy pillanat. Mindjárt. Mindjárt rávetem magam. Csak felkészülök a csodára.

Dobai: Maga egy borzalmas, ártalmas, halálos, fekélyes tévedés. A lépfene legközelebbi rokona. Félelmetesen szerencsétlen. Bénítóan béna. Ez a maga halálosztó fegyvere. Teszetoszán mindent összegabalyít, döglesztő gordiuszi csomókat potyogtat mindenhová, és maga se tudja, hogyan, de mindenkit megfojt, egy elfuserált, bamba üzemi anakonda. Tétova gyilkos. Vigyázzon, mert örökre a szívembe zárom és összeroppantom. Áll, ül, kucorog, henyél. Henyél. Na, azt hevesen. A henyélés, az intenzív. Abba belead apait-anyait. A semmittevésben otthon van. Tohonya tapír. Azt hiszi, kivárja, hogy eltűnjek? Hogy leváltsanak? Mi mindent beszélnek, már mióta. Dobai úgyis röpül. Csak ki kell várni. Türelmesen. Dobai napjai már meg vannak számlálva. Ne csüggedjünk, kartársak, a Dobait mindenki utálja. És ha mindezt én terjesztem? Ha ez csak az én zseniális konspirációm része? Erre nem gondolt, ugye, mamuszagyú? Taktika. Taktika. Nem megyek sehová. Itt öregszem meg az irodámban. Minden irodában egyszerre. Egy irodát sem hagyok ki. Mindenhová bejárok majd megöregedni. Hogy minden pillanatát kiélvezzem a döbbenetüknek. Hogy a Dobai még mindig itt van. És még mindig. Mennyi jó hír, mennyi rosszindulatú pletyka. És a Dobai nem mozdul. Kinek az idegei pattannak el, na kinek? Találgathat, Halász. Fogadhat. Nagy összegekben. Utálnak? Gyűlölnek? De ki az erősebb? Játszani akar, Halász? Velem akar játszani? Rendben. De ha nem lesz meg még ma az a nyamvadt kimutatás, akkor beledaráltatom az üzemi kosztba.

Halász: Meg se rezdülök. Dobai hadd őrjöngjön. A gyümölcs hadd terpeszkedjen. Taszít. Csábít. Csak meredten bámulok. Mereven bámulok. Már eszem. De nem mozulok. Eszem a szemeimmel. Falom a tekintetemmel. A kibuggyanó lé lecsorog a
szemgolyóimon. A gyümölcsök nedve kiszorítja a csarnokvizet a szemgolyómból. Nem nyúlok hozzá. Még nem. Dehogynem. Ez kibírhatatlan. Nem bírom tovább. Csatakos leszek a lédús gyümölcstől. Megfürdök a nektárban. Páncélként szárad majd rám a lé. Megérintem, és már nyomódik is be a gyümölcs túlérett, puha húsa. Felfakad. Elpattan. Repedezik. Csorog a nedű. Patakokban folyik végig rajtam. Nem hunyhatom le a szemem, de mégis lehunyom. Érzem, ahogy csiklandoz, ahogy évődik, ahogy provokál. És még mindig nem ízleltem. Még nem ért az ajkamhoz, a nyelvemhez, a szájpadlásomhoz. Egy falat sem. De miket képzeltem eddig. Miket gondoltam. Még nem tapadt ínyemhez, nem ragadt odvas fogaimba, nem szorult fogréseimbe. Egy falat sem. Egyetlen egy sem. De már mindent kigondoltam. Mindenre volt példa. Csámcsogni fogok. Csámcsogni.

Dobai:  Halász, ne csodálkozzon. Most feladata van. Elkevert egy életbevágóan fontos szerződést. Úgy is mondhatnám, egy vérrel aláírt szerződést. Egy megszenvedett dokumentumot. Egy pótolhatatlan iratot. Keresse, mert minden ezen múlik. A hivatal jövője az a papiros. Melyik kupacban van? Melyik irattartó mögé csúszott be? A huzat sodorta ki az ablakon? Cincáljon, ziláljon, turkáljon, húzzon-vonjon, legyen résen. Teremtse elő. Jöjjön rá, hogy el se tűnt. Mindig is megvolt. Ahogy az lenni szokott, a helyén volt. De a slendrián lumpok ott keresik legutoljára. Ahol szem előtt van, ott van a leginkább elrejtve. Klasszikus trükk. Halász, ne csámborogjon! Halász, ne tébláboljon! Halász, maga elveszett a részletekben! Halász, maga átsiklott a lényegen! Halász, maga használhatatlan! Halász, maga itt sincs! Halász, maga ne tegyen úgy, mintha minden rendben lenne! Halász, maga ne drámázzon! Halász, hisztériával nem old meg semmit! Halász, maga még most sem esik kétségbe? Halász, most mondja, hogy csak viccel! Táncol? Vonaglik? Gerinctelen lett? Legyen is, azt ajánlom.

Halász: Milka! Most mindent visszaadok! Mennyi mindentől megfosztottál. Mennyi mindent ettél el előlem. Mennyit vágyódtam, áhítoztam, ácsingóztam. De most én vagyok soron. Mindent visszakapsz, Milka. Megbosszulom magam. Bosszút állok. Mindent visszaadok. Nem. Nem. Nem. Ha már lenyeltem, akkor már semmit. Semmit nem kapsz vissza. Lenyelem és az enyém. Egy tál érett gyümölcs. És én. Mi ketten. Együtt. A konyhában. Egy tál gyümölcs. A számba tömöm. És elnyelem. Na de addig, amíg lenyelem… Mennyi varázslat szédít még. Nem leszek kíméletes. Nem kegyelmezek. Egy darab se menekülhet el. Nem menekül meg egy sem. A tiltott gyümölcs kéjes sikolya. Átkozott gyümölcsök. Romlottak voltak. Átkozott, rohadt gyümölcsök. Megmérgeztem magam. Szétfolyok. Egyet mozdulok, és már nem tudom visszatartani. Járvány van. Biztosan valami alattomos járvány van. Fertőzés. Biztos valami sunyi fertőzés szedi az áldozatait. Egy tál gyümölcs végez velem. Elfolyok. Szétcsurgok. Fröcsögök. Visszatartom. Próbálom. Rohannom kell. De hallgatom Dobait. Végem. Nem bírok.

Dobai: Nem bírom. Halász, ha nem kerül elő az a szerződés, akkor nem tintával, nem vérrel, de szarral íratom majd újra. Már nem bírom, Halász. Visszavonok mindent. Magának különleges képességei vannak. Még engem is kicsinál. Itt vonaglik előttem. Itt tekeredik, csavarodik, és én már csak nézem megbabonázva. Toporog és nyűglődik. Tehetetlen vagyok, Halász. Kérem, hallja, kérem. Kerítse elő azt a szerződést. Ezért még nekem is a fejemet veszik. De ha én bukom, akkor maga is hengerbucskázik. A maga tetemén szánkázom majd a pokolba. Halász, én esküszöm, hogy kitömetem és a falra szögeztetem. Biztos lehet benne, hogy maga a hibás. Előléptetés, felejtse el. Nyugalmas hivatali mindennapok, képtelenség. Maga már ne is álmodozzon, maga már csak egy álom. Felébredek, és szertefoszlik. Már ébredek is. Ébredek, Halász.

Halász: Az iroda közepéig valahogy elvergődtem. De vége, most már egy tapodtat sem. Aprókat csusszanva gyötrődtem el magam idáig. A konyhától a hivatalig lajhár tempóban, néha meglódulva. Reménytelenül végig. Bentről feszített a befalt gyümölcs. Robbanásveszély. Elcsoszogtam az iroda közepéig. De megrekedtem. Ha egyet rezdülök, minden kijön. Na most egy milliméter. Állj. Vigyázz. Na most egy arasznyi. Vigyázz. Állj. Akkor egy leheletnyit megint előre. A széket óvatosan megkerülni. Hogy került ilyen hülye helyre? A szőnyegen egy hatalmas gyűrődést. Át kell lépni. Muszáj. Iratcsomók a földön. Szlalom. Szlalom. Kibírom. Szlalom. Kibírom. Túlélem. Bennem marad. Kihúzva az egyik fiók, meglep, elkerülhetetlen, belém mar a fémperem. Belül rohanok, nem merek mozdulni, megkockáztatom. Az ajtó is befelé nyílik. Perverz állatok. Dobai áll az ajtó előtt. Mindent vissza. Ajtó becsap. Nekimegyek, elesek, semmi lazulás. Mindent elölről. Kerülgetem az akadályokat, torzított gátfutás, Dobai az ajtó előtt. Mindent vissza. Az iroda közepe is már elérhetetlen. Nyúlok az iratok felé. Dobai látja, hogy nyúlok. Látnia kell, hogy nyúlok, feszülök. Egész testemben megfeszülök. A kezem már kétszeresére nyúlt. A lábaim már teljesen összegabalyodtak. Már nem vagyok ember. Már egy zselés tenyészet vagyok. Gumiborzalom. Mutáns. Génhiba. Áldozat. Egy tál gyümölcs. Ott vigyorog fent a kredencen. Ne nyúlj hozzá. Méreg! Késő. Küzdök. Testem ellenség. Dobai ellenség. A kéjes emlék ellenség. A bosszú ellenség. Az elégtétel megszűnt. Naponta többször is. Szlalomozom. Elvergődöm. Résnyire nyílik az ajtó, ott áll Dobai. Egyszer sikerült. Egyszer a legelején mégis. Halványan rémlik, hogy eljutottam, hogy ellöktem a Dobait. Vagy mindig is fölökleltem. Kénytelen voltam. Az életösztön. A cseppfolyós lények életösztöne. Csak nem az a papír volt az? Most hasít belém. Felkaptam egy koszlott iratot. Csak nem? Csak nem? Dobain átgázolok. Átgázolok, amennyiszer csak kell. Már nincs mitől félnem. Dobai már csak egy futószőnyeg. És én vagyok a futó. És kötegnyi iratokat viszek magammal.

IV. Alászállás

Halász: Ismerem ezt a gyógyszertárat. De biztos voltam benne, már lebontották. Láttam, amikor bontják. Erre is megesküdtem volna. És most itt vagyok. Itt van a gyógyszerem. Vágytam. Beteljesítettem. Megszenvedtem. Most jöhet a feloldozás. Ma minden megtörténik.

Patikuslány: Véletlen, hogy nyitva vagyunk. Ma is már úgy volt, bezárunk. De megint elfelejtettünk bezárni. Tulajdonképpen ki se nyitottunk. De be se zártunk. De aki itt belép, azt kiszolgáljuk. Még van reménye.
Halász: Gyógyszer kell!

Patikuslány:  Minket nem lehet megtalálni. Hozzánk csak betévedni lehet. A semmi szélén csüng ez a gyógyszertár. Már mióta. Félig a szakadékba lógunk.

Halász: Gyógyszert kérek!

Patikuslány: Igen, az megnyugtató, hogy ha baj van, nyitva van egy gyógyszertár. Ha lüktet a fájdalom, ha emészt a gond, ha észrevétlenül is, de sorvadunk. Nem szabad alábecsülni a legapróbb jelet sem. Hozzánk mégis csak olyankor jönnek, mikor már késő. Azt mondják, csak egy kis enyhülésre vágynak. Megbíznak bennünk. Pedig mi csak itt rostokolunk elfeledve.

Halász: Gyógyszert akarok.

Patikuslány: Senkit nem akarunk félrevezetni. Gyógyulni már nehéz. Annak, aki tőlünk kér segítséget. Mert mi vagyunk az utolsó menedék. Csak csodát tudunk ígérni. Hiszen már az csoda, hogy minket keres fel a kedves páciens. A kétségbeesés munkál abban, aki erre vetődik. Rólunk nem tud senki. De ha itt van, már nem lepődik meg. Tulajdonképpen csak egy pirulánk van. Egyetlen egy. Különböző csomagolásban, különböző dobozokban, különböző alakban, színben. De csak egyetlen egy. Mind ugyanaz. Ugyanaz az egyetlen egy.

Halász: Az az egy kell.

Patikuslány: Nem áltatunk senkit. Nem biztatunk. Nem is szólunk. Ha kell, adjuk a gyógyszert. És kell. Persze hogy kell. Ha valaki idetéved, nem is kérdéses, mit akar. A mi gyógyszerünket. Akarja. De még mennyire akarja. Megkapja. Számíthat rá mindenki. Hogy hozzájut. Megkapja. És csak úgy tömi magába. Nyomja be, gyömöszöli. Nem könnyű lenyelni. Nehezen csúszik le. Meg kell vele küzdeni.

Halász: Talán már jobb is. Talán már az a tudat is segít, hogy itt a gyógyszer egy karnyújtásnyira. Egy nyelésre.

Patikuslány: Nem lehet tévedni. Egy gyógyszer. Mindenre. Garancia nincs. Csak a remény. Hogy van csoda. Persze ahhoz le kell tuszkolni ezt a pirulát. Be kell erőszakolni a testünkbe. Könyörtelenül. Keményen. Semmiről sem szoktunk beszélni. Csak nyelni kell és kész. De egy dolgot mégis elárulok. Ami igazán fontos. Hogy csússzon a csoda. A folyadék. Nagyon fontos a folyadék. A víz. A víz, amivel leisszuk a gyógyszert. A pirulát. A víz, az nagyon fontos.

Halász: Ma még minden megtörténik. Ma már minden megtörtént. Ma szabadon szenvedek.

Patikuslány: A tökéletes folyadék a lényeg. A megfelelő állagú. Hőmérsékletű. Összetételű. Ízű. Színű. Kiszámíthatatlan, mi folyik a csapból. Mindenkire más hat. A pirula ugyanaz, de a víz, az mindig más. Esővíz. Talajvíz. Vezetékes víz. Kútvíz. Szennyvíz. Igen. Akár szennyvíz is. Mindenkinek más kell. Mi nem vezetünk félre senkit. Ugyanaz a bogyó. De a folyadék dönt el mindent. Amivel leisszuk. Amivel kísérjük. Ez nem egyszerűen kísérő. Ez maga az aktiváció. Beindulnak a folyamatok. Ha beindulnak a folyamatok. Rázúdul a pirulára a víz, és már csak kívülről figyelhetjük, mi történik ott bent.

Halász: Az én testemtől riadtam meg. Az én házamban tévedtem el. Az én városomra nem ismerek rá. Gyerekkorom már törmelék sem. Kamaszkoromból maradt néhány gödör. Fojt a por. Elveszek. Elindultam. Arra volt egy ismerős kiszögellés. Nincs arra semmi. Semmi, amihez közöm lenne. Tovább mentem. Erre volt az a barátságos beugró. Nincs erre semmi. Semmi, aminek jelentősége lenne. Haladtam mégis előre. Kerestem azokat az emlékezetes köveket. Nincsenek. Minden eltűnt, ami az enyém is volt valaha. Nem figyeltem oda? Hagytam? Nem érdekelt? Most már érdekel?

Patikuslány: Sokan ott követik el a hibát, hogy alábecsülik a víz jelentőségét. Pedig minden ezen múlik. Megfelelő vizet, megfelelő pillanatban, megfelelő kortyokban jól lenyelni és felkészülten várni a beteljesülést. Felkészülni, hogy ott a mélyben, a testüregekben megkezdődik a küzdelem. A legizgalmasabb kérdés, hogy milyen edényből igyuk a vizet. Az üveg, a fa, a műanyag, a fém mind-mind más és más eredményhez vezet. Teljesen más, ha tenyérből iszunk. Mindenki azt hiszi, üvegből kell inni. Automatikusan üvegpohárhoz nyúlunk, ha vízre vágyunk. Az üveg higgadt partner, kimért és kiszámítható. A víz benne csupasz és dermedt. Nem fogy, de nem is duzzad. Nem sérül, de nem is érvényesül. Az üvegben éppen annyi, amennyi, se több, se kevesebb. Erre gondolni kell. A műanyag kicsit kínos, szegény rokon. A víz benne zavarttá válik, nem mer mozdulni, összehúzza magát, minél kevesebb akar lenni, ha már kevés, ami jut. Gondterhelt víz lötyög a műanyagban, amennyire félénk, annyira kiszámíthatatlan is. Megjósolhatatlan, kiszabadulva elbízzák-e magukat, vagy teljes kishitűségbe zuhannak. A fában van a boldogság. Gondolják a vizek, és érzik is. De túl boldogak. Eltunyulnak. Csak magukra gondolnak. Ezek a vizek már magánvizek, önző folyadékok. Boldogságuk elzárkózás, nem értik, később mi történik velük. A fémben a víz mindenre felkészül. Váratlan hatásokra számít. Tudja, ez az állapot átmeneti, ennek vége lesz. Minden fémedény csak kezdet, ott dübörög valahol a közelben a folytatás. A fémekben a folyadék túlságosan is képlékeny lesz, jellegtelenné fakulhat. Mindent kitölt a várakozás, hogy ami jön, majd az meghatároz, mert ami van, annak nem lehet bedőlni. Nem bánt, de nem is kényeztet. Tenyérből inni sem józan pillanat. Az emberi bőrön a víz valódi élőlénnyé válik. Ragadozó lesz a víz. Erős társ és váratlan ellenfél. A tenyér a gyengeségünk, a víz kiismer minket. És él velünk. Jeget szopogatni a valódi kiút. Mikor a víz válik a maga edényévé. Az abszolút önfeladás és mégis teljes önazonosság. A jégből kiszívott víz. Amikor magával találkozik. Amikor magára zárul. Amikor jut is, marad is. Amikor a víz horgad és lohad. Szétválaszthatatlanul egyszerre mindenképpen víz. Vagy gőzfelhőbe dugjuk a fejünk? De talán akkor csak viccel.

Halász: Gyere velem.

Patikuslány: Nem mozdulhatok innen.

Halász: Vezess, kérlek.

Patikuslány: Én csak itt segíthetek.

Halász: Ha veled vagyok, talán még enyém ez a város.

Patikuslány: Az én titkaim itt maradnak.

Halász: Ha velem jössz, talán az én városomba léphetek ki innen.

Patikuslány: Gyógyszert és vizet adhatok. Nem én vagyok a gyógyszer.

Halász: Nélküled ismét elveszek. Ha itt maradsz, mintha soha nem jártam volna itt.

Patikuslány: Ha figyeltél rám, tudni fogod kint is, hogyan tovább.

Halász: Ittam a szavaid.

Patikuslány: Meglátod, ez elég-e.

Halász: Szétesett a városom.

Patikuslány: Nyeld el az egész várost.

Halász: Te is benne leszel?

Patikuslány: Idefigyelj, te hülye, értetlen csecsemő. Ez egy penészes falú, omladozó patika. Semmi romantika nincs a rohadásban. Ébredj már fel, és segíts magadon. Menj tovább. Ne hazudj magadnak. Nincs társad. Nincs más reményed. Végigjárod, vagy nem. Tetőled függ. Itt se jó neked. Csak elfeledkeztél a nyomorodról. Kint a helyed. Mars kifelé. Ne totojázz már. Térj magadhoz. Gyógyszer. Víz. És tovább. Neked nem jár még a megnyugvás. Nem én teremtelek, nem én löklek el. Nem én ringatlak, nem én rázlak föl. Én csak gyógyszerrel szolgálok. Egy pirulával. Én csak vizet mérek. Elfogadod, vagy sem, nem szakad meg az utad.

V. Labirintus

Halász: Idekeveredtem. Ahová nem akartam. Abba az utcába, amit mindig is elkerültem. A gyerekkorom utcájába. A szülői házam közelébe. Nincs értelme behunyni a szemem. Nincs értelme megállni. Visszafelé már minden elbontva. Előre minden a régi. Nyirkos és baljós. Akkor sem értettem, most sem értem. Anyám miért szenved. Apám miért hallgat. Az egész utca miért olyan ellenséges. Boldogtalan mindenki. És én nagyon elszégyelltem magam, amikor rájöttem, hogy végig boldog voltam. Boldog mertem lenni ebben a nagy a boldogtalanságban. Amióta rájöttem, hogy nem volt okom, visszavontam az akkori boldogságom. Saját házam lett. Előrántottam a földből a saját házamat. Boldogtalanul, de felépítettem. Idegen magamnak az idegen házat. És elbújhattam benne. Azt hittem. Tévedtem. Mégiscsak boldog akartam lenni. Dühödten akartam a boldogságot. Dühösen zabáltam. Zabálva áradt szét bennem a boldogság. És aztán csikart, morajlott, mart. Fröcsögött, fröcsögött a boldogság. Fröcsögött. Kijött belőlem ismét. És most itt vagyok a régi utcámban. Ahonnan eltévedtem. Ahol eltévedtem.

Gyerek:  Né, a Halász! Szaros Halász! Szaros Halász! Halász: Nekem szólsz, te gyerek?

Gyerek:  Nini, a Halász! Idejött. Idetolta a képét! Szaros Halász, nem szégyelled a pofád? Szaros Halász!

Halász: Hé, te gyerek! Ismerlek? Ismerjük egymást?

Gyerek:  Úgyse kapsz el, Halász! Rozoga vagy, Halász!

Halász: Várjál, te gyerek! Beszélni akarok veled. Hallod?

Gyerek:  Mit mondhatnál, szaros Halász? Magyarázkodni akarsz. Dadogni? Hazudni? Halász: Ne rohanj úgy! Kinek a gyereke vagy? Honnan ismersz?

Gyerek:  Na gyere csak, gyere. Nyomorult vagy, Halász. Kidöglesz két lépés után. Hát mit akarsz? Így akarsz elkapni? Megversz, szaros Halász? Megpofozol? Megnevelsz?

Halász: Ne legyél szemtelen, te kölyök. Elkaplak, akkor is elkaplak. Utolérlek. Mit vétettem neked. Na, legyünk barátok.

Gyerek:  Áruló vagy, Halász! Áruló! Nem menekülhetsz!

Halász: Én menekülök? Én menekülök? Megőrültél, kisöreg? Hát nagy tévedésben vagy, te menekülsz előlem. Én kergetlek téged.

Gyerek:  Hiába rohansz, Halász! Nem bújhatsz el! Szaros Halász!

Halász: Hová vezetsz, kölyök? Hová rohansz? Hová tűntél? Hová bújtál? Mivel vádolsz? Miért bántasz? Micsoda helyek! Micsoda terep! Árkon-bokron át. Ismerős minden. Ez az ösvény Bogya Ilona kertjébe vezet. Soha nem tudtam, hogy szomorú vagy mérges. Soha nem állt meg, mint a hulló falevél, úgy kóválygott az udvarán. Valamit mindig keresett. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érez. A hiány látszódott az arcán. A hiány mosta el a vonásait. Szagokra vadászott. Illatokat keresett. A napfény illatát. Az eső szagát. A szél után is szimatolt. A leveleket is vizsgálta az orrával. A málló vakolat szaga. Rozsda illata. Kedvence volt, mikor a fakéreg komótos párállása keveredett a hangyák savas illatával. Nem állt meg soha. Csak úgy haladva, érintette arcával a napon száradó ágyneműt. Szívta magába a napot. Csak úgy lépésben hajolt szinte a földig és szippantotta be a nedves port, találta meg az esőt. Mindent csak egy-egy pillanatra. Lebbent tovább azonnal. Amint megtalálta, azonnal hagyta is el. Vasreszeléket morzsolt keze között és inhalálta önfeledten. A megtört falevél nedveinek is illata volt.

Gyerek:  Bogya Ilona csak megszülni tudta a gyerekeit. Mindegyik elmenekült tőle. Egyiket sem nevelte fel. Senki sem maradt vele. Szertefoszlottak a gyerekei, mint az illatok. Nyomuk sem maradt. De ezt is tudod.

Halász: Ezen a kerítésen túl éltek a Czirokék. Mint sok-sok gomba gubbasztott a tizenhárom gyerek a kertben. Kisebb-nagyobb gombák. Kicsit növény. Kicsit hús. Csigarágta, cincérölelte, kabócataposta, sáskalyuggatta gombák. A gyerekek is kerti lények voltak. Belevesztek a fűbe, a hagymaszárba, a petrezselyemzöldbe, a salátafodorba, a kukoricalándzsákba. Felbukkantak, eltűntek. Kinőttek, visszabújtak. Nem beszéltek, csak duruzsoltak. Tizenhárom különleges növény. Tizenhárom különleges állat. Az utcában az a hír járta, nem kellett őket etetni, csak öntözni. És tényleg, a szülők naponta többször is hatalmas kannákból locsolták a vizet a kertjükre. És sikkantottak a növények, kaccantottak a gyerekek, horkantottak a földből kibújt lények, hajladoztak, suhogtak, mind a tizenhárman.

Gyerek:  Nem mertél közelebb menni hozzájuk, mert azonnal röpült feléd egy rög. Maroknyi földet dobtak beléd. Pofán találtak. A szemedbe ment. A füledbe, az orrodba, a szádba. Minden testnyílásodat betömték sárral. Remekül céloztak. Állandóan eltaláltak. Földdel bombáztak. De erre is emlékszel.

Halász: Ez pedig a Deák néni háza volt. Egy icipici szerény házikó a hatalmas telek közepén. A ház inkább viskó volt, szinte elveszett a hatalmas területen. A legeslegszélén, egy eldugott zugban, hatalmas bokrok mögött megbújva állt a ház. A telek közepén viszont egy kút volt. Igazi mesebeli kút. Terméskővel kirakott ösvény vezetett oda minden oldalról. Díszesen faragott építmény védte. Ilyen tekintélyes, fényűző kútházat sehol sem lehetett látni. Kerítése kovácsoltvas, kávája bélyeges tégla, lánca edzett acél, vödre porcelán remekmű. Vize legendásan ízletes. Nem lehetett a fenekére látni. Egyszer belopóztam és kavicsot dobtam belé. Hiába vártam. Nem csobbant. Nem ért az aljára. De az is lehet, hogy elszundítottam csak. Ribizlibokrok terpeszkedtek mindenütt. És minden ribizlibokrot pipacstenger vett körül. Télen a hóban ribizliszörpös üvegek sorakoztak mindenfelé. Néha megfagytak, megrepedtek, és szétfolyt a vörös ribizlilé a fehér hóba. És gyerekek jártak lefetyelni az édes levet. És a kutyákkal, macskákkal kellett gyakran marakodni egy-egy kortyért.

Gyerek:  Először Deáknét találták meg vérbe fagyva a viskójában. Aztán a fiát. Majd a menyét. Később egymás után hat hajléktalant. Minden évben új hulla bukkant föl a házban. A megalvadt vér úgy vette őket körbe, mint a szörpös üvegeket a kifolyt ribizlilé. Többször elkelt az a ház. Soha nem költözött be senki. A kútból már régen csak kóbor állatok és mindent túlélő patkányok isznak. Ezt se felejtetted el.

Halász: Ez a Kovácsék udvara volt. Majd ezután a Kovácsék udvara következett. Egy házzal odébb pedig szintén Kovácsék laktak. Már nem tudom, melyik családnak volt egy félelmetes kutyája.

Gyerek:  Szaros Halász, te nemcsak a Kovácsék félelmetes kutyájától, hanem a Kovácsék iszonyú macskájától is rettegtél. Meg a vérben forgó szemű disznajuktól. Féltél te mindentől, szaros Halász.

Halász: Hülyegyerek, állj már meg, nem bírok tovább futni. Hová vezetsz, áruld már el. Hiszen erre a Szőkölyné lakott. Nálánál negyven évvel fiatalabb fiúval bútorozott össze. Volt, aki azt mondta, ez bizony a fia. Csak kézen fogva lehetett őket látni. Az öregasszony virágkoszorúval a fején, copfokba font hajjal sétált, a bőrruhás, agyontetovált srác mellett. Senki sem mert nevetni, amikor meglátta őket.

Gyerek:  Ne hazudj, Halász. Errefelé nem éltek érdekes emberek. Ez csak a te játékod. Itt mindenki unalmas volt. Egyszerű és szürke. Milyen Bogya Ilona, miféle Czirokék, Deák nénik, Szőkölynék, Kovács egy, kettő, hármak, acsargó kutyák meg malacok meg varázslatos hangulatok. Senkik voltak. Hétköznapi senkik. Egyszerű szomszédok. Érdektelen bárkik. Észre se vetted őket. Nem törődtek veled, te nem törődtél velük. Kitaláltad őket.

Halász: Boldog voltam.

Gyerek:  Most áruló vagy! Áruló vagy, Halász. Minek ébredtél föl.

Halász: Ne bánts! Győztél.

Gyerek:  Nem érdekelsz már.

Halász: Ne tűnj el.

Gyerek:  Könyörögj! Halász: Még ne tűnj el. Gyerek: Könyörögni se tudsz.

Halász: Miért vagy hozzám ilyen kegyetlen? Gyerek:  Mert ismerlek.

Halász: Már nem futunk? Hé, te gyerek, már nem futsz előlem. Jó, tudom, hogy itt állok a régi ház előtt. Tudom, hogy ide vezettél. Most miért baj, hogy nem akartam észrevenni? Nem most akarok mindent megérteni. Igenis halogatok. Halogatok és ködösítek. Köszi, hülyegyerek. Hazatértem. Mennyi haza? Itt is haza. Itt a haza. Most itt vagyok. Megjöttem. Most törődjek bele? Jöttem újjászületni? Semmi pátosz. Csak a szokásos mocsok. Unalom és mocsok. Hazugság.

VI. Pokoljárás

Anya:  Jó itt. Megvagyok. Nem mozdulok. Sehová nem járok. Nem járok. Egyáltalán. Csak vagyok. Megvagyok. Elvagyok. Talán őrzök valamit. Talán fogalmam sincs. Talán tudom. Eddig senki nem zavart meg. Senki nem méltatott egy kis zavarásra. Én se zavarok. Időpocsékolás. Így kerek a világ.

Halász: Anya! De hiszen te már rég meghaltál.

Anya: Ezt a legegyszerűbb kijelenteni. Könnyű ezt mondani. És akkor mi van, ha meghaltam? Akkor mindennek vége? Annyi? Befejeztük? Akkor már el lehet fordulni? El lehet feledkezni? Na jó, én már nem akarok szórakozni. Elvagyok én magamnak. Elunatkozom magamnak. Lassacskán. Meghalva. Persze. Meghaltál, anya, meghaltál. Becsuktam a szemem, és már ki is törölsz? Lehelek egy utolsót, és már lapozunk? Új fejezet?

Halász: Mama, te már lebeghetsz az örökkévalóságban.

Anya: Lebegés, az. Szórakoztató ám. Tényleg, köszönöm szépen, hogy így elkönyveltél, drága fiacskám. Egy mama, meghalt. Egy mama lebeg. Jó neki. Finom kis szórakozás. Szinte boldogság. Hát nem. Dögunalom. Semmi boldogság. Nem jut. Nem kapok.

Halász: Mama, de hiszen te soha nem voltál boldog. Te nem tudtál boldog lenni. Tettél – vettél savanyú pofával.

Anya: Te csak ne döntsd el helyettem, légy szíves, hogy boldog voltam-e vagy boldogtalan! Ez a kizárólagosság. Mindig ezt csináltad. Soha. Még hogy soha. Soha nem volt boldog. Aztán meg örökre. Örökre véget ért. A vége is, a vége. Hát minek a vége a vége? Ha voltam, az megmarad, hogy voltam. Az nem fejeződik be. Voltam, tehát vannak nyomaim. Most is itt vagyok. Látod. Elkönyvelsz mindent, abban a rekeszes agyadban. Fiam, fiam.

Halász: Mama, ne büntess már, kérlek! Kérlek szépen, fejezd be! Bármikor elmondhattad volna, mi bajod. De te nem. Sóhajtoztál. Sorvadoztál. Na jó, szerettél. Nagyon szerettél. Engem is szerettél. Aput is szeretted. Pedig őt nehéz volt szeretni. De te akartad. És akkor ez rám is néha átragadt. Bármit kérdeztem, te csak hallgattál. Gyanús volt aztán már minden. Na jó, egy idő után. Vagy nem gondoltam semmire, nem sejtettem semmit, nem törődtem semmivel. Vagy minden gyanús lett, néztél csak, valamit titkolsz, hallgatsz, megsértődtél, meredsz magad elé, a legrosszabbra gondolsz. Utáltam azt hinni, hogy te azt hiszed, hogy nekünk a legrosszabb. Hogy mi áldozatok vagyunk. Hogy a mi életünk, az valami extra katasztrófa.

Anya: Soha nem mondtam ilyesmit.

Halász: De miket gondoltál, miket tartottál meg magadnak.

Anya: Mit tudsz te? Mit tudsz te mindenről? Miért kell neked többet tudni, mint nekem. És ha én nem tudtam. Tényleg nem tudtam. Akkor volt igaz. Minden akkor volt igaz, amikor nem tudtuk, nem tudtuk, hogy tudhatnánk. És az elég volt.

Halász: Láttam, ahogy kerülgeted az apámat, de nem ismered el, hogy az a katasztrófa. Az a katasztrófa, ahogy apámmal egymásra telepedtetek. És a legrosszabbat hoztátok ki egymásból. Apám nőtt. Te fogytál. Elfogytál. Én nem is tudom, ki kínozta a másikat.

Anya: Nem tudom, mit beszélsz. Együtt éltünk az apáddal. Normálisan. Együtt.

Halász: Akkor miért menekültem el?

Anya: Emlékszem egy napra. Egy napra pontosan emlékszem. Egészen pontosan. Egy nap volt az egész. Aznap minden mozdulatom végzetes félreértés volt. Nevetséges kudarc. Ijesztő malőr. Ha megszokod, hogy teszed a dolgodat, hogy elvégzed pontosan a feladatodat, hogy azért vagy, mert értesz hozzá, akkor dermesztő dolognak tűnik megakadni, kizökkenni. Ez a nap ilyen volt. Jó volt. Aznap ezernégyszázötvenháromszor történt baj. Ezernégyszázötvenháromszor estem el, dőltem el, botlottam meg, mentem neki valaminek, csúsztam el, forráztam le magam, vágtam meg magam, horzsoltam le a testem, sebesültem meg, ejtettem valamit el, csúszott ki valami a kezemből, vertem be a fejem, léptem valami élesbe, keménybe, szúrósba. Végigcsináltam a napot. Sajgott az egész testem. És éreztem, vagyok. Tisztán láttam a képességeimet. Utoljára feltápászkodtam, elláttam a sebeimet, feltakarítottam mindent magam után és jó volt. Túléltem. Igazi kalandtúra. Otthon. És én egyszer csak hajlandó voltam felfedezni a bájt az ügyetlenségben. Hirtelen észrevettem az eleganciát a bambaságban. Összeállt a koreográfia a sok hadonászásból, kapkodásból. Célja lett az összevisszaságnak, átláthatatlanságnak. Értelmet fedeztem fel a hibában, a romlásban, a megtorpanásban. Talán az a rend. De jó volt. Komolyan mondom, jó volt. Annyira jó. Az ágyamba is beestem. Aznap tényleg szó szerint. Az egyik merevítőléc meg is repedt. Az ágy lába megreccsent. A lámpát lerántottam, rá a párnámra, csak néztem, ahogy lassan pörkölődik a huzat a forró villanykörtétől. Amikor már szelíden füstölgött, akkor belenyomtam a barnás foltba az arcomat, és nem sírtam, mert nem volt okom. Boldog voltam. És szép. És esendő. Másnap aztán hiába vártam. Átlagos nap volt. Átlagosan ügyes voltam. Átlagosan leleményes. Átlagosan teljesítő. Mindennap vártam, hátha megismétlődhet az az érzés. Egy pillanatra sem jött vissza. Megis mételhetetlen maradt. Örömorom. Néha leejtettem valamit. Úgy tettem, mintha nem tudnám, direkt  vagy véletlenül. Néha lelassultam és méláztam, nem döntöttem el, ez kényszer vagy csak így alakul. Néha elbotlottam, és meg akartam lepődni, hogy jé, hát botlok. De az a nap, az ezernégyszázötvenhárom apró csoda már csak kísértett. Valamit megértettem. Valamit elveszítettem. Igen, ti már anynyira talán nem érdekeltetek. Én voltam érdekes. Mert tudtam, hogy egyszer már magamra csodálkoztam. És vártam, hátha még egyszer. A boldog kizökkenés. Az kellett volna minden nap.

Halász: Anya, neked a főztöd is mindig olyan szomorú volt, olyan boldogtalan. Egy, egyetlen egy étel volt vidám. A varázslatos borjúpacalod. Én nem is ettem azt a levest, én fürödtem benne. Szabályosan belemásztam. A nyelvem volt az előőrs. Majd ugrottam én is. Megmerítkezni abban a kiadós, tápláló, kényeztető lében. Felbukkanni, egy szétmorzsolt babérlevél-darabka mellett. Bársonyos érintésű zsályalevelekbe ütközni. Málló krumplihegyekről csobbanni vissza. Úszkálni a hófehér, formás pacalszigetek között. Ráheveredni az éppen csak megpárolt, ruganyos kellevelekre. A levesből nézve igazán nem panaszkodhattam semmire. A levesből nézve fölém magasodtatok. Megnyugtatóan nagyok voltatok, szinte összemosódott a körvonalatok. Apa, anya. Nem tudtam, hol kezdődik egyikőtök, hol végződik másikótok. Összeolvadtatok. Egy nagy szülőfolt. Apaanya alak. Borjúpacalba költözni, az a boldogság. Maradok. Maradok.

VII. Burok

Anya: Nem löklek ki. Magamba zárlak. Helyetted beszélek. Veled érzek. Bennem vagy. Maradsz. Beköltözöl. Laksz. Körülölellek. Nem feszengsz. Megvan a helyed. Langyos, édeskés szagok. Savanykás szagok. Szúrós, dohos, émelyítő szagok. Fullasztó, csípős szagok. Fémes, nyirkos szagok. Párás, szellős szagok. Simító, csiklandozó szagok. Illatos szagok. Ez mind az anyaméh szaga. Mozdulj nyugodtan. Nem fájsz. Férsz. Ne lázadj. Ne lébecolj. Ne lazsálj. Ne lógj. Lebegj. Csak lebegj. Nem olyan egyszerű. Állandóan. Célirányosan. Minden helyet kihasználva. Nem fecsérelve időt, millimétert, szándékot. Irányítani magad a kellemes lében. Lejutni oda, ahová el akarsz jutni. Csalóka a langymeleg. Az ernyedt nyugalom. Ne hagyd magad becsapni. Ami körülvesz, én vagyok. Amit körülveszek, az te vagy. De könnyen idomulunk egymáshoz. Átvesszük egymás lényegét. Kölcsönözzük a másik alakját. Belefeledkezünk az együttlétbe. Egymássá leszünk. Megépítjük a másikat. Belakjuk. Terek, utak, sétányok. Ködösen, komótosan. Kijelölhetetlenül, de bejárhatón. Ez a te városod. Te vagy a városod. Én vagyok te. Mindenütt vagyunk. Lakunk és lakhatók vagyunk. Ha akarjuk, együtt, ha akarjuk, egyek. Egyként és egyenként is. Nyitott szemmel közlekedj. Ne hadonássz fölöslegesen. Kisfiam, mindig nézz körül. Hová sietsz? Gyönyörködj, lassíts, annyi a látnivaló. Meghitt és ismerős, de titokzatos és rejtélyekkel teli. Az apró szépségekre ügyelj. Fedezz fel mindent. A tiéd lesz. A tiéd. Magadnak építed fel. És kortyolj. Kortyolj. Nagyokat. Bátran. Érzed? Érzed. Ez a valódi magzatvízíz.