Amikor az élet besétál a színpadra (szubjektív színháznézőpont)
Divadelná Nitra, 2013. szeptember 30., Nyitra
Az egész úgy kezdődött, hogy egy katonai egyenruhát viselő férfi felszólított minket, mielőtt bemennénk az ajtón, adjuk le a személyi igazolványunkat. Aki erre nem hajlandó, vagy valamilyen oknál fogva nem áll módjában megtenni, az álljon át a másik sorba.
Kérdőjelekkel teli zavart csend, némi izgalom, hisz általában nem jelent semmi jót, ha az embertől elkérik az iratait. A tanácstalan tekintetváltásokat pusmogás, majd táskákban és zsebekben való szöszmötölés váltotta fel. Csak az útlevelem volt nálam, így hát azt készítettem elő. Közvetlenül az ajtó előtt valóban elvették, a jegyemre és az okmányra ugyanazt a számot ragasztották. Ez adott némi reményt, hogy nem veszik bele végérvényesen a kartondoboz kártyahalmába. Mivel az elsők között váltam meg önként az egyetlen dokumentumtól, amely akkor és ott igazolta a személyazonosságomat, az első sorban foglalhattam helyet.
Szürke egyenruhába öltözött férfiak és nők a földön vagy létrán állva, tudomást sem véve a lassan szállingózó emberekről, hosszú tömött oszlopokban neveket írnak fel a falra. Idegen hangzású női és férfi vezetékneveket, keresztneveket. Rövidesen egy katonai kiképzésen találjuk magunkat, fülsiketítő zaj, sziréna, lábdobogás, üvöltve elmondott parancsszavak, amelyek hazaszeretetet vagy legalábbis egy állam elismerését diktálják belénk visszautasíthatatlanul. A dresszúra alárendeltjeinek tekintetében félelem és megaláztatás. Az idomítás sikeresnek bizonyul, az idomítottak fegyvert ragadnak. Farkasszemet nézek egy rám szegeződő hosszú puskacsővel és a rám célzó katona kőkemény tekintetével. A hatalom elszenvedői fokozatosan annak kiszolgálóivá, majd élvezőivé vállnak. Közben ugyanezen személyek szájából szaggatottan, az elidegenítés és a beleélés eszköztárát váltogatva, az aktuális mesélő folytonos váltakozása mellett, egy mikrofon segítségével megismerjük egy konkrét család történetét.
A család tagjai aközé a 25671 személy közé tartoznak, akiket az önálló Szlovénia létrejötte után töröltek a nyilvántartásokból. A bulletin tanulsága szerint az 1991-ben Szlovéniában elfogadott állampolgársági törvény szerint azok az ex-jugoszláv állampolgárságú személyek, akik állandó lakhelye Szlovéniában volt, igényelhették a szlovén állampolgárságot egy rövid, fél éves intervallumban. Erről azonban személyesen nem értesítették őket, mint ahogy arról sem, milyen következményekkel jár, ha nem kérvényezik azt. A féléves átmeneti időszak lejártával pedig már csak főként etnikai alapon lehetett szlovén állampolgársághoz jutni. A családtörténet főszereplői az apa, az anya, a fiú és a lány légtere egyre inkább szűkül, hirtelen idegenné válnak a hazájukban, helyzetük kilátástalanná válik, hisz hivatalos okmányok nélkül jogaik a minimumra csökkennek. Mikor már nemcsak a hivatalok, hanem a szomszédok is elkezdik velük éreztetni, hogy alacsonyabb rendű tagjai a lakóközösségnek, a kisfiúnak remek ötlete támad: menjenek vissza Boszniába. Csak éppen nincs hová visszamenni. Szlovénia az otthonuk. Az anya azzal hárítja el a kisfiút, hogy nem mennek sehová, mert itt jár iskolába és be kell fejeznie a tanulmányait. A fiú megroppan a felelősség alatt és egyik reggel felakasztja magát. Nem akarja, hogy családtagjai útjában álljon egy boldogabb élet felé.
Ezek után a szürke egyenruhákba öltözött férfiak a tettek mezejére lépnek és gyűjtést hirdetnek meg a teremben. Az adományozásra való felszólítást követő zavart csend jóval rövidebb, mint az okmányok leadására való utasítás utáni volt. Csak egyvalaki áll fel a nézők közül és tüntetőleg távozik. Az egyenruhás férfiak botra erősített kosarakat nyújtanak minden egyes nézőnek. Senkit sem hagynak ki. Hangosan csörren az aláhulló aprópénz. A pénzbehajtók külön felhívják a figyelmet egy-egy bőkezűbb adományozóra. Árgus szemekkel figyelik, ki milyen összeggel járul hozzá a gyűjtéshez. A pénzt végül egy nagy asztalra szórják, szerteszét gurul a sok érme, majd gondosan összeszámolják őket. Összesen kétszázötven euró. Hát ennyit vagyunk hajlandók áldozni, ha a pénzünkről van szó – szólt a legkevésbé sem burkolt üzenet. A pénzt egy már korábban megcímzett borítékba szórják, amit elmondásuk szerint a szlovén belügyminisztériumnak fognak elküldeni. Újabb fordulat következik, a színtársulat nőtagjai felsorakoznak elénk és közlik, hogy ők az előbbi pénzgyűjtéssel nem értenek egyet, mert az ő céljuk az volt, hogy sajnálkozást váltsanak ki bennünk, az előbbi eljárás azonban épp ellenkező érzést válthat ki. Közönségpszichológiából jól vizsgáztak.
Reméltem, hogy ezzel befejeződik az előadás, amelynek lassan, szinte észrevétlenül a mellékszereplője lettem azzal, hogy kibillentettek kényelmes szemlélődő szerepemből. De nem így történt. A színészek kivonultak a függöny mögé, ám előtte még közölték, hogy most akkor bejön az a család, akiről az előadás szólt. Kivéve persze a család legfiatalabb tagját. Lehajtott fejjel besétált az apa, az anya és a lányuk. Ezzel a három személlyel a valóság sétált be a színházba. Lesütött szemmel álltak előttünk. Mozdulatlanul. Csak az apa morzsolgatta kényszeresen a kezét. A nézőtéren döbbenet, sajnálat, érthetetlenség, szomorúság, kíváncsiság, düh. Hosszú kínos percek. A család továbbra is ott álldogál. Legszívesebben odamennék, és kikísérném őket a színfalak mögé. Túl sokat tudok róluk. Pedig nem is akartam. Mikor jönnek már be végre a színészek, hogy meghajoljanak? A család még mindig ott áll. A nézők közül senki sem mer megmozdulni. Pedig a család mögött a földön sorakoznak az okmányaink. Azt el kellene hozni. Csak valahogy tiszteletlenségnek, tapintatlanságnak tűnne. Patthelyzet, mindenki kivár. Eltart, míg mindenki számára világossá válik, hogy ez az előadás véget ért.
Döntéshelyzetbe kényszerítettek, állást kell foglalnom. Az előadás most már szinte kizárólag rólam szól. Már nem a családról, hanem arról, hogy én hogyan viszonyulok hozzájuk és a szolidaritás érzésén túl képes vagyok-e valamiféle cselekvésre, áldozathozatalra vagy egyszerűen fogom magam, elhozom az útlevelemet és őket meg otthagyom. Kegyetlen politikai színház. Sokkol, frusztrál, felelősségre von, megszégyenít, szembeállít saját magammal, és már csak rajtam múlik, hogy hogyan reagálok: elfogadom, ellenállok, feladom, netán visszatámadok. Az biztos, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne reagáljak.
Az egyik nő a nézők közül odamegy a család lánytagjához, és mond neki valamit. A lány elmosolyodik. Egy férfi hosszasan álldogál a család előtt, végül odamegy az apához és kezet fog vele, majd az anyával és a lánnyal is. Többen követik a példáját. Sok-sok kényszer- és pótcselekvés.
Ez az előadás elérte, hogy személyes érintettséget érezzek tulajdonképpen vadidegen emberek iránt. A hárítás sikertelen volt. Nem tudtam visszaverni a támadást, sakkot kaptam, majd rögtön mattot is. Képtelen voltam elhagyni a játékteret. Fizikailag képtelen. Olyan, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Kellett pár perc.
Már több nap eltelt és még mindig a hatása alatt vagyok. Nem értem, hogy történhetett meg, hogy így csőbe húztak.
Garajszki Margit
(25 671, Prešeren Színház, Kranj, Szlovénia. Rendező: Oliver Frljić. Dramaturg: Marinka Poštrak, Zeneszerző: Irena Popvić. Díszlettervező: Oliver Frljič és Biro Filter Arhitektura. Jelmeztervező: Sandra Dekanić. Fénydizájn: Bojan Hudernik. Make-up: Matej Pajntar. Szereplők: Vesna Jevnikar, Darja Reichman, Miha Rodman, Vesna Slapar, Aljoša Ternovšek, Borut Veselko, Matjaž Višnar, Maja Malnarič, Bojan Stojanov, Tina Vlašič.)
A kép forrása: http://www.nitrafest.sk/home/programme-2013/main-programme/monday1/25-671-1/