Grendel Lajos: Utazás a semmi felé (részlet)

Zoli vékonydongájú volt, és ahogy ült, ölében a doromboló macskával és azzal az ártatlan mosolyával, nohát, az egy fényképre való volt. Egy téli délután… Az idő rég elsodorta a túlsó partra, más nem is látszik belőle, csak a csontváz. Eleinte ellenszenves volt, meg nagyképű is. Aztán megváltozott Attila véleménye, mert megismerte közelebbről. Túlságosan magába tekintett, és rosszul mérte fel az erőviszonyokat. Megesik az ilyesmi.

– Már másnap volt, a pszichiáter háttal állt neki, de minden szavát figyelte. Nem készített jegyzeteket.

Zoli egyik gint a másik után itta, és rengeteget dohányzott, olyannyira, hogy néha elment a hangja, vagy mélyen szólt, mintha egy kút fenekéről szólna. Persze akkor már jó régen barátok voltak, semmi sem ronthatta el a barátságukat, mondhatni egy fennsíkra értek, és még sok kilométer várt rájuk. Afféle hármasszövetséget alkottak, de ezt utólag hívták így, amikor már csikorogtak a kerekek, csak ők nem akarták tudomásul venni. Tomi, ha egyáltalán összefutottak még, ugyanúgy viselkedett, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, és ez Attilát előbb-utóbb kihozta a sodrából. Pláne, ha nem szólt neki, csak mosolygott, mint egy kisgyerek. Ez is egy barátság. Barátságnak örökre megmarad, de valahogy lesoványodott, alig volt rajta hús. És a „csontváz”, mi tagadás, nem tud mosolyogni. De akkor, harmincvalahány évvel ezelőtt, még barátság volt! „Még ifjúi vér ki szivembül” – mondta Tomi, bár azt nem tudta, hogy pontosan mondta-e. Egy futballmeccsre mentek; sápadt vagy Tomi, sápadt, mondta Attila, de ezt csak úgy hergelve mondta, mert Tomit sápadtnak nevezni annyit jelentett, hogy otthagyta a csaja. És ebben volt némi igazság. És Tomi rendesen föl is hergelődött. – Fogd be végre a pofád – mondta. – Ma nincs kedvem szórakozni. – Na jó, nem is erről van szó, mondta egy évtizeddel később Attila. A stadionon még kívül, a túloldalon várták a harmadikat, Zolit. Nem jött. Pedig biztosra ígérte. Ő Ferencváros-drukker volt, és most Pozsonyban szerepelt a Ferencváros, afféle barátságos meccs volt a gyengébb pozsonyi klubbal, az Interrel, február közepi meccs, nem volt semmi tétje, de ha magyar csapat, akkor mindig tétje van. Tominak igaza volt. Szlovákul beszéltek, biztos, ami biztos. Ha magyarul beszélnek, nem biztos, hogy nem kaptak volna a pofájukra. Úgyhogy, ha csak tehették, nem szóltak semmit. Elég szépen megtelt a stadion, ezt legalábbis sejtették, mert a sor nem akart véget érni. Enyhe idő volt, esett az eső, de nem túl hevesen. Zoli csak nem jött. Attila nem szeretett futballmeccsekre kijárni, habár imádta a futballt. De a „kriminológiát” sosem szerette.

‒ Úgy látszik, a Cicuska utálja a futballt. – Tomi a legelső pillanattól fogva nem szerette

Cicuskát. Dilinyós lánynak tartotta, aki mellett Zoli is fokozatosan meghülyül. – Gyerünk  be – mondta. – Elég, ha egy pillanatra elbambul az ember, máris a Cicuska karmai közt találja magát.

Futballpálya és kórház valahogy összekapcsolódott, de csak másnap, józanon, ahogy születés és temetés, esküvő és válás is összekapcsolódik. Végül is minden egyre megy? A halál felé tart, csak jobban és bátrabban végig kell gondolni? Attila megállapította, hogy ez marhaság. Különben is, aznap mindent elhomályosított a foci. Az ember nézi az ide vagy oda pattogó labdát, és az eszét valami megszállva tartja. Nincs gondolat, csak a fene nagy érzelmek! Ugrál a szem, mintha labda lenne. A zöld gyepen itt-ott sárga foltok, legfőbb ideje, hogy fölújítsák, és ha kimaradt egy nagy helyzet, a nyugis szem vérvörösre vált. Végül is 2:2-re végződött a mérkőzés, úgyhogy senki sem volt elégedett. „Tomi valami epéset mondott, de nem emlékszem már rá. De azt tudom, hogy a Zolival összefüggésben mondta. Egyetértettem vele. Én is haragudtam a Zolira.” De Zoli másnap bocsánatot kért.

„Egy fél órával a meccs előtt elindult az orra vére. És nem lehetett megállítani. Végül is bementünk a készültségre.” Ez Jolánka volt. Vagyis, Tomi szerint, Cicuska. Az ő mindene, tette hozzá nagy malíciával. Mindenhová együtt jártak, már idegesítette, mintha az árnyéka lett volna, gondolta Attila. Cicuskán nehezen lehetett eligazodni.

– És most már rendben vagy, Cicuska?

Szaladt lefelé a lépcsőn, úgy ismerte meg Attila a négyszögletes vár alatt, Zoli pedig köpködte a szotyolát. Ki ez a nő? – kérdezte. – Nem tudom – mondta Zoli. – Még csak egy napja ismerem. – Aztán ott ragadt. Ráragadt a Zolira, és a Zoli nem bánta. – Azt hiszem, de isten bizony, csak ideiglenesen, meglett a párom. Legalábbis egy szezonra. – Tomi nem ironizált, csupán azt mondta: Zoliért aggódom. Cicuska amolyan macska volt, hosszú, zöld körmökkel. Zoli beleesett, mint medve a farkasverembe.

– Ez egy különösen hülye orvos volt. Azt mondta, hogy nem járok eleget levegőre – panaszkodott Cicuska. – Holott levegőn vagyok minden nap, csak aludni járok haza.

Aztán egy csilláros, nagy szalonban találkoztak újra, és annak a csilláros szalonnak az emléke eszébe juttatta az apját, a dühkitörését, aminek semmi oka nem volt, valami csekélység, rossz nézés vagy egy ironikus tréfa, mindenesetre úgy tört ki belőle a dühroham, hogy még önmagát is meglepte. 44-ben egy zsidót magára hagyott, gyávaságból. Nem ő volt az egyedüli. Utóbb nem tudta megbocsátani magának. Pedig más jelentése is volt az egésznek. Attila anyját még nem is ismerte. Amikor megismerte, akkorra már súlyos depresszióba esett. Az anyja az apja ismétlése volt, de kötelességből. Míg az apja bűntudatot ébresztett benne, anyja kiállt mellette, és az összes konzervatív, félbolond baráti kör meg ráadásul még biztatta is. „Sajnos, úgyis igazad van.” Anya nem volt se konzervatív, se baloldali, mondhatni semmilyen. Részvéttel teli volt? Vagy talán rosszabb annál? Szolgalelkű volt, aki apáért a tűzbe ment volna? Apa botrányt rendezett, minden hónapban egyszer, és anya mindig, szinte kötelességből mondta a mantrát. „Lehet, hogy hibáztál, de egyenesen tetted. Nem való ez a megalázkodás.” És ezt végighallgatnia nem volt könnyű. Egész kamaszkora ezzel telt el. Az örökös veszekedések, és persze a kibékülések. És ilyenkor mintha megdermedt volna a világ. Attila nem létezett, köd nyelte el, vagy levegővé vált.

Tulajdonképpen 1945-ben megállt az idő. Attila megszületett, megnőtt, fiatalember lett, de az idő, a szüleinek az ideje leállt. Hát ennek véget kellett vetnie. Egyetemista volt, csak bátorság kellett hozzá, semmi más. Csak bátorság? Könnyű azt mondani. Persze másnap már megbánta, de a másnap már késő volt. A szavakat nem lehetett visszaszívni! Egyszer elgondolta, hogy miképpen viselkedett volna, ha nem így. Mert a küzdelem a fennmaradásért magával ragadta volna őt is? Hogyha száz emberből kilencven a kommunizmus ellen szól, és a múlt századi keresztény hagyomány örökösének tekintette volna magát, vajon hogyan viselkedett volna? Bezárult volna az idő vaskapuja fölötte is. Jégen táncolt, de fogalma sem volt róla, hogy milyen vékony a jég. Szóval az ifjúság öröme az is, hogy nem tudja, milyen vékony a jég?

Egyszer látta táncolni őket, de persze még gyerek volt, talán nyolcéves. Roppant mulatságosnak találta őket, de ő mindig is irtózott a tánctól, talán születésétől fogva. Akkor azonban hitte, hogy összetartoznak. Végeredményben csodálatosan összeforrtak. Az esküvőn, a nagynénje esküvőjén, ők táncoltak a legkülönbül, neki pedig fogalma sem volt róla, hogy az unokabátyja őket figyeli, különösképpen az apját. Aztán egy hónapra börtönbe zárták, valami vicc miatt, hogy a kommunisták így meg úgy, szóval a semmi miatt. Egy hónap után elengedték. Őneki fogalma sem volt róla, hogy ha kiengedik, annak ára van. Az unokabátyja figyelte őt, még jegyzetelt is (mármint az ő képzeletében még jegyzetelt is). Az apját, bizonyos értelemben, hősnek tekintette. Aztán felnőtt, és lelepleződött az igazság. Mindig így megy ez! Most már nem hős, hanem áruló volt. És eltelt még kéthárom évtized… Most már összetettebben látja a dolgokat. Most már el tudja képzelni azokat a picinél is picibb aljasságokat, amelyek végül is, ha összeadjuk, sokat nyomnak a latban. Az anyja semmit sem tudott, vagy nem is akart tudni róla. De hogy boldog lett volna? Valahogy sejtette, hogy mi az igazság, és csak az vigasztalta, hogy a dolog sokkal rosszabbul is végződhetett volna. „Súgott, kérlek, súgott” – mondta az unokabátyja. De ezt már az apja halála után. Az unokabátyja utálta Attila anyját, ezt a tőrdöfést mégsem hagyhatta ki.

– Már régóta nem hiszek semmiben. És ön hisz? Mondjuk a tudományban? De a tudomány végső soron nem ad választ a legfontosabb kérdéseinkre. – A pszichiáter mosolygott, és egy elhárító gesztust tett.

Hogy Zoli is hitt, abban egy percig sem kételkedett. Hogy hitt a Cicuskában, az nem vitás. A hit agyafúrt dolog, gondolta Attila, akkor kezdődik, amikor váratlanul kételyek támadnak bennünk. Mert ha hisz, egyáltalán nem gondol erre. Tominál, például, probléma volt a hittel. No, nem olyan nagy, de a hit bizonyos mértékig hűség is. És a hűséggel problémái voltak. Egyelőre nem nagyok, de semmi esetre sem kötelezte el magát egyetlen eszme vagy ideológia mellett sem. Őrizte a szabadságát, és ha úgy tetszik, abban hitt. De azért ez mégis bonyolultabb. Lám, Isten ujja mindenütt ott van, és olykor látható lesz. Volt egy lány, Annabellának hívták, csaknem egy évig jártak együtt. Aztán a lány szakított vele. Tomi őrjöngött. Nem tudta elviselni, hogy nem ő szakított, mint korábban számtalanszor, hanem ővele szakítottak. Mert ő erre nem készült föl! Mintha csak őkörülötte forogna a világ! Annabella meg szart rá. A második vagy a harmadik napon Tomi sírógörcsöt kapott, órákig tartott, amíg rendbe szedte magát. Annabella pedig talált magának  egy másik srácot, aki nem volt különb Tominál, ez már az első napon kiderült. Mindegy. Annabellának tele lett a töke Tomival, a hencegéseivel meg a szeszélyeivel. Tomi lefogyott, ivott, sajnáltatta magát. Ez egy hónapig tartott. Három vagy négy hét múlva Annabella elfelejtődött, mintha sosem lett volna, és a helyébe Mónika lépett. Ugyanolyan fruska, mint a többi! Tominak szerencséje volt a fruskákkal, hamar elbolondította őket. Zoli egészen más volt. Ő komolyan hitt a szerelemben, olyannyira, hogy Cicuskát is megbűvölte. Tűz és víz? Még nem igazán látta a különbséget Tomi és Zoli között. Azt látta csak, vagy feltételezte, hogy Zoli mélyebben foglalkozik Cicuskával, ami annyit jelent, hogy tök szerelmes belé. Kicsit irigyelte is őt, míg Tomi női hidegen hagyták

Régen, egy magyar bálon történt az eset – ma már nem is tudja, hogy vannak-e magyar bálok. Híres bál volt annak idején, olajos hajú, félig kopasz férfiak és zsibongó nők jelentek meg a bálteremben, akik később becsiccsentettek, és hajnalra már olyan zagyvákat mondtak, hogy a fene se értette őket. No mindegy. Február volt. Azelőtt mindig februárban tartották a magyar bált, és sokan a külvárosokból is eljöttek a belvárosi bálba. Attila úgy emlékszik, hogy éppen nagyon hideg volt. Jégvirágot karcolt az ablaküvegre a tél, és úgy csikorgott a hó a lépteik alatt, mint az üveg, ha vékony, hegyes tárggyal birizgálják. De a bálteremben sem volt igazán meleg. Cicuska csak hosszabb rábeszélésre vette le a sálját és a kalapját. Tomi nem jött el. Utálta a bálozást, a hideget, a telet, s ha hideg volt, egy hétig nem mozdult ki a szobájából. „Ómódi vagyok. Irtózom a hidegtől, meg a sok bálozó embertől. Legszívesebben magam lennék egy szigeten.” Cicuskának egész idő alatt olyan volt a keze, mint a jégcsap. Sápadt volt, és rosszkedvű.

– Haza akarok menni – mondta még éjfél előtt.

De Zoli nem figyelt oda. Egy ismeretlen sráccal vitába keveredett azon a hülyeségen, hogy az öregkor nem jár-e szellemi leépüléssel.

– Mindenki magából indul ki. Ez a szabály – mondta Zoli, aki egyébként is enyhe szellemi fölényben volt, ami a társát roppant módon idegesítette.

– Tényleg nem lehet komolyan venni, amit mondasz.

– Tévedés. A legkomolyabban veszem, amit mondok. Ha lélekben megöregszem, akkor fuccs az életnek. Csakhogy én biztos vagyok benne, hogy sosem öregszem meg. Harminc, harmincöt éves kora után az ember szép lassan kettéválik. A test elkezd öregedni.

De ennek semmi köze a lélekhez. Az agy, ha vigyázol rá, mondjuk nem vagy iszákos és nem butulsz meg, tulajdonképpen kortalan.

Az ismeretlen fiatalember hosszan csóválta a fejét.

– Az evolúció rád nem érvényes. Mit meg nem tudok!

– Az evolúciónak ehhez semmi, de semmi köze.

Utóbb egészen más hangsúlyt kaptak ezek a mondatok. Egyelőre persze akár el is lehetett volna felejtkezni róluk. Évek múlva jöttek vissza, és még csak az sem biztos, hogy száz százalékig igaza volt Zolinak. Hiszen hosszú hónapok múltak el azóta, hogy elhangzottak, és már csak Attila emlékezett rájuk. Ugyanis a magyar bálon éjfél után lett rosszul Cicuska, mondhatni, nem is volt rosszul, csak eleredt az orra vére. Összecseszte a ruháját, és jó nagy cirkuszt csapott. Most mindenki őt figyelte, különben kínos volt, mert nem szeretett a társaság középpontjában lenni. Még a táncolók is leálltak. Még a zenekar is elhallgatott.

– Semmi – szólalt meg Zoli, de nem volt semmi, mert nem lehetett elállítani. Zoli sem így gondolta. Csupa aggodalom volt a hangja. – Most azonnal elmegyünk az ügyeletre.

Attila csak hümmögött.

– Holnap befekszel, és rendesen megvizsgáltatod magadat – mondta Zoli.

Ez az apró körülmény, mert incidensnek nem nevezhető, csupán megakasztotta a bált, a hölgyek kifújták magukat, a férfiak toalettre mentek, minden ment tovább, mint a verkli reggelig. Zolit és Cicuskát elfelejtették. Zoli betartotta a szavát, Cicuskát, biztos, ami biztos, néhány órára bent tartották a kórházban, de délelőtt hazaengedték. Zoli estig ott volt vele. Cicuska is jó kislány volt, nem vérzett aznap. Este Zoli bement a klubba, de rosszkedvű volt, hamar ott is hagyta. Nem mentek a dolgok úgy, ahogy szerette volna.