Két év az élet

Oliver Hirschbiegel Diana című filmjéről

Egy királyi család tagjainak élete mindig hálás téma a filmeseknek, hiszen az átlagember szívesen belepillant a számára elérhetetlen előkelőségek életébe, nem véletlen, hogy Stephen Frears bravúros filmje (A királynő) után olyan alakok keltek életre a vásznon, mint Viktória királynő (Az ifjú Viktória királynő) vagy VI. György (A király beszéde).

Arról persze már megoszlanak a vélemények, hogy a bennük feldolgozott események filmre kívánkoznak-e, vagy, hogy egy adott alakítás mennyire lett hiteles, ám bármi lesz is a végeredmény, az érdeklődés mértéke kiszámítható. Ezt a logikát követve egyáltalán nem meglepő, hogy Hollywood következő kiválasztottja a tragikusan elhunyt Lady Diana lett, akinek életéről eddig csak hullámzó színvonalú tévéfilmek születtek, melyek leginkább a közte és Károly herceg közötti házasságra, szerelemre koncentráltak. Érdekes kivételt képez a 2007-es Diana: A tündérmese véget ér című alkotás, amely szintén a hercegnő utolsó két évét mutatja be, csak épp a Dodi Fayeddel való kapcsolatán keresztül. Oliver Hirschbiegel új, idén elkészült Diana című filmjében azonban Dodi csak mellékszerepet játszik; az Oscar-díjra jelölt német rendező ugyanis a walesi hercegnő és a Dr. Hasnat Khan között szövődött, két évig tartó szerelmi viszonyra építette a művét.

A film keretét Diana (Naomi Watts) halálának előestéje adja, ám mielőtt még kiléphetne a párizsi hotelból, egy gyors váltással két évet ugrunk vissza az időben; a paparazzók zaklatásától szenvedő és férjétől már három éve külön élő hercegnő a megosztó tévéinterjújára gyakorol a tükör előtt, és kétségbeesetten próbálja újra megtalálni a helyét a világban. Egy kórházlátogatás során felfigyel a tehetséges Dr. Hasnat Khanra (Naveen Andrews), akivel néhány randevút követően egymásba szeretnek, és a médiafigyelemmel dacolva megpróbálnak boldogok lenni. A végkifejlet mindenki számára ismert.

Mindig kockázatos vállalkozás egy köztudatban még élénken élő személy magánéletéről filmet forgatni, hiszen elég egy rosszul sikerült mondat, és a néző már nem tudja komolyan venni, amit lát. Az alkotás épp ezért próbál autentikus lenni, ahol csak lehetséges; Naomi Watts alakításán látszik, hogy rengeteg időt töltött a hercegnő mozdulatainak, hanglejtésének és mosolygásának begyakorlásával, a készítők pedig még a hivatalos megjelenéseket és az ominózus Panorama-interjút is újraforgatták. A film tehát egyfelől a korabeli sajtóanyagok segítségével rekonstruált eseményeket jeleníti meg, ami a témában valamelyest tájékozott embernek semmi újat nem mond. Másfelől pedig – és talán ez a legnagyobb bökkenő – egy olyan kapcsolatot tár elénk, amelyről szinte kizárólag csak pletykák, feltételezések keringenek, és ez egy életrajzi dráma esetében nem túl szerencsés. Drámát ugyan kapunk – bár legtöbbször elég eltúlzott formában –, de a portréfilmhez való alapanyag mintha kevés lenne, amit csak tetéz, hogy a hosszú játékidő és a tévéfilmeket idéző vágások miatt a film sokszor epizódokra esik szét. Az pedig igencsak meglepő, hogy a királyi család – leszámítva a hercegek néhány másodperces megjelenését – semmilyen szerepet nem kapott a közel két órás mozifilmben, pedig érdekes jeleneteket eredményezhetett volna, ha látjuk, miként reagálnak akár Diana interjújára, akár a szívsebészhez fűződő viszonyának hírére, elvégre a hercegnőt pont azért övezi nagy médiafigyelem, mert a királyi család tagja. Ha a készítők nagyobb hangsúlyt helyeztek volna arra, hogy mennyire kényes helyzetet eredményezhetett volna Diana és Khan házassága (hiszen ha gyerekük születik, rokonságba kerül a Windsor-házzal), akkor talán egy sokkal erősebb és izgalmasabb drámai vonal bontakozhatott volna ki a vásznon. A forgatókönyvírók azonban az egyszerűbb és kényelmesebb megoldást választván csak Kate Snell könyvére, valamint a vonatkozó sajtóanyagokra támaszkodtak, és nem mertek bátrabban hozzányúlni a témához.

Bár a nemes egyszerűséggel Dianának keresztelt film csak a hercegnő életének utolsó két évét tárja elénk, a címből ez egyáltalán nem derül ki, de ez a kisebbik baj. Nagyobb gond az, hogy az alkotók sajnos nem találták meg a megfelelő arányt a magánember és a közszereplő ábrázolása között, hiszen ha a film a médiából ismert megjelenéseket is magában foglalja, akkor elég zavaró, hogy néhány felett csak gyorsan átsiklik.

Az alkotás egyik erénye az, megpróbálja közelebb hozni hozzánk a hercegnőt, így a „színfalak” mögött a néző megláthatja a magánembert, aki ugyanúgy felkel, reggelit készít, vagy fut, mint bárki más, csak épp pazarabb és védettebb környezetben. A Diana és az őt zaklató paparazzók közti hajszát is remekül bemutatja a film, habár azért itt is vannak következetlenségek, például érthetetlen, hogy ha a hercegnő bizonyos találkozások alkalmával parókában és álruhában jelenik meg, akkor máskor miért nem teszi meg ezt az óvintézkedést.

Mivel Hirschbiegel mindent a Diana–Hasnat kapcsolatnak rendelt alá, nagy a nyomás a főszereplőpároson. Naomi Watts bármennyire is jó színésznő, sajnos nem tudja egymaga elvinni a hátán a filmet, játékán pedig sokszor érződik a görcsös igyekezet, hogy ugyanazt a Dianát adja vissza, akit a tévéből vagy az újságok címlapjáról ismerünk. A Hasnat Khant megformáló Naveen Andrewsnak ugyancsak nehéz dolga volt, mivel egy olyan személy bőrébe kellett bújnia, akiről roppant keveset tudunk, hiszen a szívsebész visszahúzódó természete és diszkréciója közismert, így neki még annyi támpontja se volt a szerephez, mint partnerének. A forgatókönyv ezenkívül sajnos sokszor meglehetősen bizarr és kínos párbeszédeket ad a szereplők szájába, ráadásul a kelleténél többször él klisés megoldásokkal (például az éjszaka közepén felriadó, majd a záróképben szomorúan elballagó szerelmes képe) is, így a néző sokszor kényelmetlenül feszeng a székében.

Diana utolsó két évéről egy bátrabb, határozottabb koncepcióval, továbbá a történetben rejlő drámai lehetőségek kiaknázásával igazán emlékezetes alkotás születhetett volna, Oliver Hirschbiegel filmje azonban kivitelezését tekintve megmarad a dokumentumfilmek és a romantikus játékfilmek határmezsgyéjén.

Kosztrabszky Réka