Szvoren Edina: Aloé vera

Ébredés után rendszerint el kell telnie fél órának, hogy szép sorjában minden eszembe jusson. Anya vagyok, emlékeztettem magam. A szobatársnőm már kora reggel búcsúzkodni kezdett. Azt mondta, hasonlóak a személyiségvonásaink, és telefonszámot is kellett cserélnem vele. Ha nem látott volna úszni, ha nem látott volna a dobogón, gondoltam, nem lenne ilyen szívélyes velem. Beleolvasott a zárójelentésembe, és a férjemről kérdezősködött.

Nagy szerencse, hogy van foglalkozása, különben nem tudnék róla mit mondani egy idegennek. Újságíró.

Amikor a szobatársam hozzám hajolt, és rátenyerelt a reggelizőtálcámra, hogy megigazítsa a hátam mögötti párnát, a műanyag teljes hosszában kettérepedt, a forró kávé pedig a combomra ömlött. Fölugrottam. Fél lábon ugráltam ki a fürdőkabinba. Hónom alá gyűrt hálóingben a zuhanyzótálca bordázott lábnyomába álltam. A szobatársam utánam jött. Azt mondta, majd segít kiszedni a foltot. Tud egy trükköt. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, és hasított bőr színű szeme a térdem meg a mellem között liftezett. Amikor elzártam a csapot, azt mondta, még nem szabad abbahagynom. A kismamák tegeződnek. Folyasd még. Fölkapcsolta a villanyt, aztán a csaptelephez hajolt, és újra megnyitotta a vizet. Jéghidegre állította. A zuhanyfejet kiragadta a kezemből, és olyan közel tartotta a combomhoz, hogy a víz a bugyimra fröcskölt. Amikor odaadta a törülközőmet, egy pillanatig azt hittem, be akar vele bugyolálni.

Amikor megérkezett a férjem, a nappalos nővér kihozta a kicsit, és a kávéfoltos lepedőt behajította egy ládába. Láttam, hogy terhes. Állítólag a telefonközpontos, az adjunktus asszony meg a büfés nő is az. Sokan terhesek. Mások pedig azt számolgatják, hogy mikorra esett a fogamzás. A téli gyerekeknek fázósak a szüleik, ha tavasszal ennyire összebújtak.
Amíg öltözködtem meg pakolásztam, a férjem föl-alá járkált. A kicsi édesdeden aludt, nem zavarta a cipőkopogás. A szobatársnőm azt mondta a férjemnek, hogy nagyon megszeretett engem a három nap alatt, és le akart fényképezni minket a telefonjával. Összeálltunk a férjemmel, és három vagy négy másodpercen át mosolyogtunk.

Nem találtuk a mózeskosarat. A férjem talán a folyosón vagy az orvosi szoba várójában hagyta. A szobatársam elindult megkeresni. Kedves nő, jegyezte meg a férjem, de én csak annyit mondtam: megcsászározták. Aztán pedig az az ötletem támadt, hogy úgy teszek, mintha nem jutna eszembe, melyik színésznőre hasonlít. A szeme, mint a pajzsmirigybetegeknek… A fülkagylóm mellett csettintgettem, mintha a színésznő nevét keresném. Aztán végre előkerült a mózeskosár. A szobatársam diadalmas arccal tette az ágyra, én pedig hosszan rendezgettem benne az állatkereskedésben vásárolt mintás kutyafekhelyet. Úgy tettem, mintha zavarban lennék.

A főorvos utánunk szaladt, és zengett tőle a folyosó. Amikor megfordultunk, láttam, hogy futás közben repdes a köpenye szárnya. Autogramot kért egy tizenkét éve készült fotóm hátoldalára. Azon a fotón vizes és fiús a hajam. Az orvos kezet csókolt, a férjemmel pedig kezet rázott.
Beültünk a kocsiba. Ahogy elhelyezkedtem a hátsó ülésen, érezni véltem az anyósom kézkrémének a szagát. Az ablakkurblin és az ajtónyitó fogantyúján zsír csillogott. A könyökömet a kalaptartóra támasztottam, a kézfejem pedig úgy lógott a beszíjazott mózeskosár fölé, mint egy búvóhelyekkel teli akváriumba, amiben nem látszanak a halak. A férjem bekapcsolta a rádiót, és a híreket hallgattuk. Nem tudtam figyelni. Régi, megszokott helyzetekre próbáltam rá a kicsi jelenlétét: a kicsi – meg anyám barátnőjének hintázó szemüveglánca. A kicsi – esti beszélgetések a kerítés lándzsái fölött szomszéddal, postással, szórólapozókkal. A kicsi – pontgyűjtő füzetek a babakocsi hálós zsebében.

Égett a bőröm, ahol a kávé leforrázta. Egy piros lámpánál a férjem keze hátranyúlt az ülések között, és megállapodott a térdemen. Szerettem volna mondani valamit a kórházban töltött három napról, meg a sok terhes egészségügyi dolgozóról, de nem találtam a szavakat. Ég a bőröm, mondtam a férjem kezének. Tüzel. Attól félek, hogy estére felhólyagosodik. Tudod, ma reggel leforráztam magam.

Megálltunk egy gyógyszertárnál, ahol érvényes a pontgyűjtő füzetünk, a férjem pedig beugrott aloé verás spray-ért. Azt mondta, az aloé vera csodát tesz. Úgy beszélt, mint aki biztos benne, hogy mindenre van megoldás: mint a szobatársam. Várakozás közben észrevettem, hogy az ujjaim önkéntelenül a kosár fülére fonódnak. Egy járókelő – egy kalapos férfi – a kocsiba nézett, s amikor észrevette a babát, a mosolya kinőtt a sál mögül. Arra gondoltam: fölment magba. Milyen kedvesek az emberek. Ha egy halott feküdne a kocsiban, elfordítanák a tekintetüket.

Megérkezett a férjem. Kinyitotta a hátsó ajtót, és a kicsi sapkáján megcsókolta a hímzett márkajelzést. Felém nyújtotta a gyógyszertári zacskót, de idő előtt eleresztette. Azt hitte, már tartom. A flakon a kicsi fejére esett, és olyasféle hangot adott, mint az avarra hulló gesztenye. A kicsi, jutott eszembe – és a leendő gyerekszobai balesetek. A kicsi és a leendő csodák. Vannak anyák, akik alapítványokon keresztül gyűjtenek pénzt a gyerekük gyógykezelésére, és vannak, akik ezekben az alapítványokban elnökölnek, pedig makkegészséges a gyerekük.

A kicsi kinyitotta a szemét, és négyet-ötöt pislogott. Odakaptunk, megdörzsölgettük a homlokát. A férjemék újságjában lévő cikkek azt mondják, hogy vonzódunk azokhoz az állatokhoz, amelyek az emberi nem kicsinyeire hasonlítanak. Aztán a férjem megszorította a tarkóm, ahogy az edzőmtől látta egy gyerekkori videofelvételen, és beült a kormány mögé. Puhábban váltott sebességet, mintha most már ez is számítana, az első ülések közül pedig újra és újra kinőtt a keze. Azon gondolkodtam, megijedtem-e.
Az utcánk. A lándzsás kerítésünk. A házunk.

A férjem befarolt a kapubejáróhoz, aztán kitárta az ajtót. A kezemnél fogva húzott ki a hidegbe. Új életünk első napja, mondta, és átölelt. Kiemelte a kocsiból a mózeskosarat, és megkérdezte, hogy akarom-e vinni. Persze, hogy akarom. Sántikálva elcipeltem az ajtóig, de nem tudtam, lerakhatom-e, amíg a kulcsomat keresem. Hiszen a bevásárlókosarat se szoktam a földre tenni. Ha például kutyánk lenne, ezentúl láncra kéne vernünk szegényt. Azért csak letettem. Amikor a házba léptem, megfeledkeztem a riasztóról, és a férjem az utolsó pillanatban ugrott a számlaphoz, hogy begépelje az első olimpiám dátumát. Fújtattam, mintha lépcsőt másztam volna.

Amíg a férjem teát főzött, helyet kerestem a kosárnak, és ez nem is volt olyan egyszerű, hiszen évek óta mindennek megvan a helye. Leroskadtam a kanapéra. Nem volt erőm levetkőzni, és arra gondoltam, hogy ez személyiségvonás. A férjem azt kiabálta, hogy ha amerikai konyhás nappalit csináltattunk volna, most egy pillanatra sem kellene minket szem elől veszítenie. Pedig az amerikai konyhát annak idején éppen ő ellenezte. Azt mondta róla: kispógári, mivel, ha gúnyolódik, tájszólásban beszél.
A mózeskosárra néztem. Nem szívesen gondoltam arra, hogy foltot hagyhat a szőnyegen. A kabát rám melegedett. A kötött kesztyű passzé része alatt viszketett a bőröm.

A férjem poháralátétet keresett a teásbögrémnek, aztán lehúzta a kabátom cipzárját, a kesztyűmet. Legöngyölte a nyakamról a sálat. A mózeskosarat a kanapé sarkába ékelte, és a térdére tenyerelve a kicsi fölé hajolt. Néhány pillanatig az járt a fejemben, hogy elhamarkodtuk a névadást. Mi van, ha a kicsink már most is valamilyen? Mi van, ha nem találtuk el, milyen ember? Amikor a férjemnek lapzárta után jut eszébe a helyes cím, az estét a verandán tölti, és bort iszik sör helyett.
A kicsi homlokán piros foltot hagyott a gyógyszertári flakon. Nem akart a férjemre nézni, keresett valamit a tekintete: talán engem, talán a kórházban megszokott tárgyakat. A pelenkázóasztalok fölötti zsinóron például a nővérek ujjlenyomatos ügyeleti beosztása lógott. Három napon át kintről néztem, az üvegfalú folyosóról, ahogy a tollak a csecsemők feje fölött himbálóznak. Szerinted fölismer minket?, kérdezte a férjem, és a kicsi nyakába csókolt. Belekortyoltam a teába. Mi vajon megismernénk őt? A gyógyszertári flakon nyoma nem maradandó.

Láttam, hogy a poháralátét olimpiai karikái megfakultak.

Levettem a cipőmet. Amikor kibújtam a kabátból is, a zsebből kihullott egy ciánkék cédula. A férjem lehajolt érte, és gépiesen a dohányzóasztalra tette. Más férfiak gyanakvóak. Fogtam a papírt, és gyorsan a papírkosárba dobtam. A szobatársnőm telefonszáma, mondtam jó hangosan. Annak a leukémiás alapítványnak az elnöke, amit a lapotok is hirdet.

Megkerestem az aloé verás flakont, és kimentem a fürdőszobába. Behajtottam magam mögött az ajtót. Levettem a nadrágomat, és félrehúztam a bugyit. Összeszorítottam a fogam, és a combhajlatomra permeteztem a habot. A hab magától fúvódott föl a combomon, és szerettem volna máshová is fújni belőle, hogy alaposabban megfigyelhessem a növekedését. Nyílt az ajtó. Talán nem látszott rajtam az ijedtség. A kicsi a férjem karján ült, és finoman, ritmikusan rugóztak föl-le, mint apa és gyermeke a családokról szóló filmekben. A férjem kecsesen kinyújtott ujjal támasztotta a kicsi koponyáját, ahogyan anyám barátnője mutatta nekünk egy szeplős Lenci-babán. A férjem közben mosolygott. Menj ki, mondtam neki. Légy szíves. Egyes számban beszéltem hozzá, mint azelőtt.

Hálóingbe bújtam. Két ujjam közé csippentve eltartottam a testemtől, hogy ne tapadjon a sebbe, és visszamentem a nappaliba. A kedvenc fotelembe telepedtem, és átolvastam a kávéfoltos zárójelentést. Ásítozva lapozgattam a kicsi papírjait. Az oltáskönyve épp, mint az enyém. Kimerült vagy, mondta a férjem. A karomba fektette a kicsit, és lágyan megcsókolta a homlokomat. Ha hordanék sapkát, éppen odaesett volna a márkajelzés.

A kicsi a hálóing dekoltázsát bontogatta. Nem értettem, honnan tudja, mi az a gomb. Szoptatás közben elnéztem a könyvespolc és a vitrin közti, fényképekkel telezsúfolt falfelületet. A széles vállam miatt úgy nézek ki a rajtkövön, mint egy csúcsával lefelé fordított háromszög. A férjem havonta egyszer mosogatószeres vízzel törli át a képek üvegét, és mikroszálas kendővel portalanítja a mustársárga, narancssárga, citromsárga kereteket. Amikor összeköltöztünk, a férjem rokonai elárasztottak minket sárga képkeretekkel, hogy legyen hova tennünk a sportfotóimat, és kölcsön kérték az uszodai videofelvételeket. A férjem gyakran sajnálkozik, hogy sportoló koromban, fiús hajjal nem ismerhetett. Ilyenkor is tájszólásban beszél – ahogy a debreceniek.
A kicsi szájából kifordult a mellbimbóm. Elaludt. Óvatosan fölálltam vele, és átfektettem a bölcsőbe. A férjem a szőnyegre térdepelt, és finoman ringatni kezdte a bölcsőt. Azt suttogta: egyszer szeretne írni valamit az apaságról. Elsőre nem értettem, mit mond. Úgy éreztem, a szájüregében várakoznak – megformálódva, készen – a szavak. Nagyon sokáig ringatta a kicsinket. Láttam, hogy a szőnyeg vastag, puha bundája a ringatás minden üteme után megpróbálja kirúgni magát, és a szálak elkezdenek kiegyenesedni, de a bölcsőtalp minduntalan letapossa őket.

Föltápászkodtam, és kinyitottam a vitrin ajtaját. Az érmeket beletömködtem a kupákba, a kupákat pedig egy bevásárlószatyorba dobáltam. A fényképeket leemeltem a szögekről, és egy banános dobozba állítottam nagyság szerinti sorrendben. A szögeket legalább olyan jó lesz kihúzkodni a falból, mint bámulni az önmagától felfújódó habot. A banános dobozt gondosan letakartam egy konyharuhával, hogy a pincében se eshessen bajuk. A férjem abbahagyta a ringatást, és ijedten nézett. Nem akarom, hogy a kicsink ebben nőjön föl, magyaráztam. Az újságban, aminek dolgozol, az áll, hogy nem szül jó vért, ha az anya a híresebb. Talán te magad is írtál ilyen cikkeket.

Kértem a férjemet, hogy kódolja át a riasztót. Táplálja be a kicsi születésnapját vagy a sajátját. Amikor kezemben a banános dobozzal elindultam a bejárati ajtó felé, elém állt, és megfogta a csuklóm. Dulakodni kezdtünk. Sosem feszültünk még így egymásnak. Megpróbáltam a könyökömmel odébb taszítani a férjem, de a banános doboz megbillent, és kicsúszott a kezemből. Néhány kép kizuhant az előszobakőre, és összetört. A férjem leguggolt, és könnyekkel a szemében szedegette az üvegszilánkokat.