Trükkök helyett tükrök (bevezető a Magyar minimum című tematikus blokk elé)

„A kifejezés  alapvető  pontossága  az írás  EGYETLEN  moralitása.”  Raymond Carver, az amerikai minimalizmus „pápája” idézi ezt az Ezra Pound-mondatot Az   írásról   című   esszéjében,1     amelyet akár a minimalizmus „programnyilatkozatának” is tekinthetnénk, ha a minimalizmusról mint konkrét, szerzői által felvállalt irányzatról beszélhetnénk.

Annak ellenére, hogy ezt nem tehetjük meg – még maga Carver sem vallotta magát minimalistának, és ahhoz, hogy az utókor már végérvényesen rásütötte ezt a „bélyeget”, nagyban hozzájárult szerkesztőjének, Gordon Lishnek a tevékenysége is, aki már-már csonkolásszerű húzásokat végzett a Carver-szövegeken –, nem tagadhatjuk arra irányuló késztetésünket, hogy a   minimalizmus   jelenségét   megragadjuk a kortárs irodalmi diskurzusban. Ezt a késztetésünket csak fokozza, hogy míg például az amerikai recepcióban a nyolcvanas évektől komoly vita bontakozott ki a minimalizmus és az ún. újrealista iskolák térhódítása kapcsán, a magyar kritikában és irodalomelméletben ez a vita máig nem vetett valódi hullámokat. Ez a hiány valamennyire nyilván annak is betudható, hogy a magyar irodalomban a posztmodern beés áttörését általában a nyolcvanas  évek  közepére-derekára  (konkrétan a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok  könyve  megjelenésének  évére, 1986-ra) datálják, míg az amerikai irodalomban ez az időszak már a minimalizmus diadalútjának jegyében telik, amely minimalizmus egyes vélekedések szerint egyenesen a posztmodern meghaladottságának eredménye és terméke.

Idővel   azonban   a   magyar   irodalmon  belül  is  egyértelművé  vált,  hogy a minimalista hatások nem megkerülhetőek, és elkezdtük felfedezni „saját” minimalistáinkat; ugyanakkor nyitás történt elméleti téren is, amelyben az egyik legfontosabb eredményt Abádi Nagy Zoltán 1994-es monográfiájának, Az amerikai minimalista prózának a megjelenése jelentette. Kiemelendő még a Helikon Irodalomtudományi Szemle 2003/1–2-es száma, amely tematikus összeállításának címe A minimalizmus (bár talán itt is pontosabb lett volna amerikai minimalizmusról beszélni, a válogatás szövegei ugyanis kizárólag az amerikai minimalistákra fókuszálnak). Ezek a megjelenések megalapozták a minimalizmus elméleti hátterét a magyar irodalmi diskurzusban is, attól azonban a magyar recepció még mindig ódzkodott, hogy magyar szerzők műveit próbálja ebben a térben elhelyezni. Ennek az ódzkodásnak talán az is az egyik oka lehet, amit a Helikon tematikus blokkjának összeállítói, Bocsor Péter és Medgyes Tamás a blokk élén közölt tanulmányukban kiemelnek, azaz, hogy a kortárs kritika „egyszerűen nem érti a minimalizmus jelhasználatának egy jelentős részét, a kulturális háttértudás, a popkultúra, a posztmodern valóság szimuláción alapuló jelölő-hálójának játékba hozása számára a valóságtól való elszakadás jele, mellyel tovább nem érdemes foglalkozni, a szöveg világának felszínessége és a jelölés játékossága pedig írói hiányosság”.2

Ez a kritikai attitűd valamiféle morális állásfoglalást, a kiüresedés elítélését keresi (illetve, rosszabb esetben, kéri számon) a minimalista szövegekben, miközben azok semmitől  nem  tartózkodnak  jobban, mint az efféle állásfoglalásoktól – ahogy arra Raymond Carver is utal idézett eszszéjében. Kérdés, hogy amennyiben következetesen tartjuk magunkat a carveri meghatározáshoz, és a pontosságot mint egyetlen kizárólagos mércét helyezzük a minimalizmus középpontjába („Gyűlölöm a trükköket. Egy trükk, egy ravasz fogás, egy olcsó vagy akár egy alaposan kidolgozott trükk első jelére hajlamos vagyok fedezékbe vonulni. A trükkök végtelenül unalmasak, és én könnyen elunom magam, ami talán abból fakad, hogy nem túl jó a koncentrációképességem. De elalszom a rafinált, elegáns íráson vagy a közönséges sületlenségen is. Egy írónak nincs szüksége trükkökre vagy rafinériákra, sőt nem muszáj mindenáron briliáns elmének lennie sem. Kell, hogy az író néha képes legyen csupán állni, és szájtátva meredni erre az egyszerű csodára, még ha nevetségesnek tűnik is.”)3, nem jutunk-e törvényszerűen arra a felismerésre, hogy a minimalizmus alapvető jegyei tulajdonképpen egybeesnek a jó novella alapvető jegyeivel – ezért sem lehet véletlen, hogy a minimalizmus fő műfaja éppen a novella. Ellenérvként szolgálhat, hogy a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb minimalistájának tekintett Hazai Attila épp regényeivel keltett nagy figyelmet, de utalhatnánk arra a Bret Easton Ellisre is, aki regényei terjedelmét tekintve aligha volna minimalistának nevezhető, mégis a kezdetektől ebbe a hullámba sorolja őt a kritika. Több tehát a minimalizmus pusztán a pontosságra való törekvésnél, ám a pontosság kétségkívül meghatározó elem a minimalista szerzők eszköztárában. Mondhatni, a minimalista író ahelyett, hogy trükkösködve szétszedné, majd újra összerakná a valóságot, megelégszik azzal, hogy tükröt tart elé.

Az említett Bret Easton Ellis vezet bennünket vissza a kortárs magyar irodalomhoz – az amerikai szerző 2008-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt, és megkapta a Budapest Nagydíjat; az Európa Kiadónak köszönhetően életművét a magyar olvasók is nyomon   követhetik.   Mindez   azt   mutatja, van igény a magyar – „amatőr” és „profi” – olvasók részéről az amerikai minimalista irodalom legújabb fejleményeire, attól függetlenül, hogy a szakma tanácstalansága a minimalizmus elhelyezését illetően (azaz, hogy a posztmodern „ellenlábasának” vagy éppen csak egyik „árnyalatának”   tekintendő-e)   változatlan. Abádi Nagy Zoltán a minimalizmust a realizmustól is elkülöníti, amikor kijelenti, „a realista iskolát a rész mindig az egész szempontjából (is) érdekelte – míg a  minimalizmusban  a  rész  önmagáért kerül  premier  planba,  anélkül,  hogy  az egész   mikrokozmosszá   kívánna   lenni (még ha sok mindent el is árul az egészről)”4;  e  viszonyításban  érdekes  lenne elgondolkozni   az   elsősorban   Jonathan Franzen nevével fémjelzett újabb amerikai regényirodalom előtérbe kerüléséről, amire magyar vonatkozásban talán Spiróű Györgynél  találhatunk  párhuzamot.  Ez azonban már túl messzire vinné vizsgálódásunkat. Célunk főképp az volt, próbáljunk támpontokkal szolgálni a magyar minimalista szerzők és szövegek (nyilván akadnak szerzők, akiknek nem egész életművük minimalista jellegű, ám egyes szövegeiken szignifikáns módon kimutathatóak a minimalista jegyek) elhelyezésére a kortárs diskurzusban; nem törekedtünk teljességre, összeállításunk inkább a felvetések szintjén marad meg. A nyolcvanas-kilencvenes években indult, illetve ebben  az  időben  központi  szerepet  játszó szerzőktől (Hazai Attila, Tar Sándor, Háy János) jutunk el a legfiatalabbakig (Miklya Anna, Szvoren Edina), akik kapcsán a minimalista besorolás akár meglepőnek is tűnhet – nem is törekedtünk kizárólagosító  besorolásra,  mindössze egy új szemléletmód játékba hozására e művek vizsgálata kapcsán (amely szemléletmód nem is feltétlenül jelenik meg nyomatékosan az egyes szövegekben), abban bízva, hogy ezzel tovább bővíthetjük kortárs irodalmunk értelmezési tereit.

A szerk.

1 Carver, Raymond: Az írásról. Ford.: Konczer Kinga. Helikon Irodalomtudományi Szemle, 2003/1–2. 14.

2  Bocsor Péter – Medgyes Tamás: Az amerikai minimalizmus. Helikon Irodalomtudományi Szemle,   2003/1–2. 7.

3 Carver, Raymond: i. m. 15.

4 Abádi Nagy Zoltán: Az amerikai minimalista próza. Budapest, 1994, Argumentum. 380.