György Norbert: Irodalom és űr 4. / A marslakók

Ha ennek az űrhercehurcának az elején azt mondtam, hogy egyetlen szavamat sem szabad komolyan venni, akkor most azt mondom, itt az idő, hogy minden szavamat komolyan vegyétek, mert ami most következik, az bizony komoly – és akkor még semmit sem mondtam.

Nem gondoltam volna, például – no, nem mintha nem bíznék meg a kiváló űrszakemberekben, illetve azok űrszámításaiban és űrvéleményében –, de tényleg nem hittem volna, hogy ez az egész Mars-turné ilyen szépen, simán és zökkenőmentesen le fog vezénylődni, magyarán: hogy akkor és úgy fogunk eljutni a célhoz, ahogy azt a már említett űrkiválóságok számunkra eltervezték, s ahogy azt mi, egyszerű (poszt)földi halandók reméltük.

Mert nem volt minden mindegy.

Kezdjük azzal, hogy ha rajtunk múlt volna a küldetés sorsa, pontosabban: rajtam és a Kedvesemen, és a mi lökhajtásos 18 négyzetméternyi űr-szoba-konyhásunkon, akkor bizony az egész emberiség elég nagy szarban találta volna magát hirtelen, és nem csupán azért, mert én és a Kedvesem közömbösek lennénk az emberiség sorsa iránt, hanem azért, mert valahol tényleg közömbösek vagyunk, ami ebben a kontextusban azt jelenti, hogy mindenekelőtt a saját boldogságunk az, ami minket érdekel, aztán sokáig semmi, s csak utána jöttök Ti, az úgynevezett emberiség, a hatalmas tudásotokkal és műveltségetekkel, a szegényekhez, árvákhoz és hajléktalanokhoz intézett szolidaritásotokkal, a sok-sok megmentésre szoruló szomorúszemű, éhes és fázós kutyuskával, az improvizált erdőirtásaitok elleni határozott fellépéseitekkel stb.

(Na, jó, csak vicceltem, mert sem én, sem a Kedvesem nem vagyunk ennyire cinikusok, viszont ha jobban belegondolok, akkor azt kell mondanom, hogy igen, ennyire cinikusok vagyunk, és látom ám, hogy mégsem vicceltem.)

A Nagy Megérkezés- és Leszálláskor két dolgot tartottunk fontosnak: 1. hogy az Örökérvényű Föld-, Űr És Marsbéli Szektások Fehérre Meszelt És Jézus Krisztus Névre Keresztelt Űrhajójától minél távolabb, és 2. hogy a Vörös Rakétához címzett kocsmaűrhajóhoz minél közelebb érjünk földet, pontosabban: marsot, ami (most már nyugodtan kijelenthetem) sikerült is, és nem utolsó sorban azért, mert a Vörös Rakétától az utolsó dokkolásunkat követően már el sem váltunk, s bár az ilyenfajta hevenyészett tandem-röpülések mindig jelentenek némi rizikót, nem beszélve arról, hogy a közös navigáció a leszállási manővereket sem könnyíti meg igazán, Kedvesemmel mégis úgy gondoltuk, vállaljuk a kockázatot.

Ami a Marsról az első benyomások alapján elmondható, az kábé ennyi: minden igaz, amit korábban gondoltunk róla, illetve reméltünk vele kapcsolatban, magyarán, van itt fű, fa, bogár, vörös sivatag és kékszínű esőcseppek, van lélegezhető levegő, és itt, valahol a marsi egyenlítő és a jellegzetes sarki hósapkák közti mediterrán térségben, ahová a Vörös Rakétához címzett kocsmaűrhajó úri társaságában leraktuk a 18 négyzetméternyi űr-szoba-konyhásunkat, még mindig működőképes az a híres-nevezetes közlekedési csatornarendszer is, amiről korábban hajlamosak voltunk azt hinni, hogy csupán a képzelet szüleménye.

De hol vannak a marslakók? – kérdezte a Kedvesem.

Nos, mielőtt válaszoltam volna, lábammal széttúrtam egy kupac marsi kavicsot, meghúztam a vodkásüveget, belenéztem a marsi naplementébe és felvetettem, hogy mi lenne, ha körbecsónakáznánk a környéket, mire ő azt mondta, rendben, és már benn is ültünk a ladikban, egy régi, rákszagú kőmólóhoz volt kötve, aztán jól elrugaszkodtunk, és a véletlenre bíztuk magunkat, ami azt jelenti, hogy nem volt megtervezve az útvonal, hagytuk, hogy a csatornarendszer természetes sodrása döntsön helyettünk, kicsit be is rúgtunk, ez igaz, de szerencsére jó meleg volt, így nem aggódtunk amiatt, hogy a szabad ég alatt egy csónakban ringatózva fogjuk majd eltölteni az első marsi éjszakánkat, sőt, kimondottan romantikusnak tűnt az ötlet, s ami azt illeti, az is volt: a csillagok ekkor már szikrázva ragyogtak az égen (a Földből csak egy halvány kék pont maradt, vagy még annyi sem), valami furcsa, édeskés, számunkra ismeretlen fűszer illata terjengett a ritka levegőben, és úgy alakult, hogy ott, a csónakban spontán megesett a Szép Újvilág Koituszunk is (SZÚJKUSZ).

Ott vannak, mondtam, nézd, és a vízre mutattam, ott vannak a marslakók – kinn ültünk a parton, lábunkat a csatornába lógattuk (a víz hűvös volt, és az éjszakát tükrözte): tudtuk, innen már nincs visszaút.

Igen, ott vannak, mondta a Kedvesem.

Vége