Halmai Tamás: Fantasy; Tündéröltő; Az istenek rózsája (rövidprózák)

Fantasy
„Annakokáért a törvénynek betöltése a szeretet.”
Róm 13,10
A főnix hihető. A sárkány természetes. Az unikornis magától értetődik. A gnómok, mágusok, hercegek és hősnők békésen élik grafitszürke hétköznapjaikat lehunyt szemhéjunk alatt.

A gyűrű, a szekrény, a fehér nyúl a fantázia övezetébe csábít, de csak azért, hogy beláthassuk: a képzelet lényei, a tündérmesék relikviái, a mítoszok, legendák és más fantasytörténetek hóbortos alakjai-alakzatai többek zsongító fikciónál. Többek, mert szívverésük képlete evilági mintát követ; kalandor hajlamaikat tőlünk vették kölcsön; sőt, egyiknek-másiknak te szolgáltál modellül, Olvasó. Minden igazságuk földi álmok származéka. S mit látunk, ha szemszögükből vizsgálódunk? Az igazi tündér a patikuslány, aki gyógyító mosolyában vény nélkül részesít. Az eredendő varázsló a tanító, aki embert formál a csintalan agyagból. A valódi király bárki, akit szeretnek. A barlangi fantomok gomolyoghatnak félelmetesen, a golfozó varacskos disznók lehetnek mulattatóak, de ha könyvben laknak, csodálatos mivoltukban is túlontúl sterilek, már-már élet nélkül valók. A csodánál nagyobb csoda a kéz, amely a könyvet tartja, s a csókkal megszentelt arc elalvás előtt.

Tündéröltő

Mi a csodában hinnék, ha nem a csodában? Ez a kérdés ébresztett egy közönséges élet közönséges reggelén, s azonmód kíváncsi izgalom bizsergetett meg tarkótájt: vajon mit tartogat, miféle boldog misztériumot kínál majd e nap?
A tündértől, aki unikornisháton kocogott át a szobán, és szavak nélkül is a sárkányszelídítők lovagrendjébe invitált, hiába kérdeztem. Az angyal, akinek szemén mint valami türkiz ablakon át Isten kertjére láttam, szintúgy adós maradt a felelettel. Még a mályvaszín lepelben elém lépő istennő, akinek kísérete fénymanókból s csillaghercegekből állt, még ő sem adott felvilágosítást a várható mágiát illetően.
Így telt el egy tündéröltő – ki a szempillantást, ki az örökkévalóságot nevezi így; nekem ez is csak egy szó a többi közül. S azokat se értem jobban. Minek tagadjam: a csodát várom ma is, mert minden egyéb elérkezett már a történelemben, csak a varázslat kéreti magát. Merlin, akivel esténként avaloni borok fölött pipafüstbe burkolózunk, és Mozartot hallgatunk hajnalig, miközben szárnyunk nő, és univerzumok közt közlekedünk, a drága Merlin is csak vizslat, hallgatag derűvel, amikor nekiszegezem a kérdést: hol késik a csoda?

„Az emberek el akarják felejteni a lehetetlent. Így biztonságosabb a világuk.” Neil Gaiman

Két elképzelés forog közszájon. Az egyik szerint a történetek, amelyeket gyermekeink szórakoztatására költünk, teremtő erővel bírnak. Alice azóta hús-vér kislány, amióta Lewis Carroll megírta Csodaország történetét (amely azóta valós hely, mióta Carroll megírta Alice történetét).

A másik elmélet úgy tartja, bármi, amit elbeszélünk – igaz. Abban az értelemben, hogy létező szereplőkről, helyszínekről, eseményekről tudósít. Carroll azért számolhatott be Alice kalandjairól Csodaországban, mert a kislány valóságosan is ott járt, s erről az írót valaki értesítette. Ihletnek mímelt másvilági súgás áll minden művészi tett mögött.
Én a harmadik lehetőséget pártolom. Hogy mindig minden egyszerre van. Alice és Tarzan és Hamlet és az unokafivérem; Ausztrália és Kasmír és a Jupiter és Középfölde; a harmincéves háború és a csillagok háborúja: volt, van, lesz. Míg a világ világ. Helyesebben: míg világok a világok. Amelyek egymást beszélik el, egymásról mesélnek, egymást tartják életben.
Előfordul persze, hogy saját jól ismert univerzumunk alakul át hirtelen valami mássá. Sokkal fenyegetőbbé – vagy sokkal-sokkal csodálatosabbá. Erre akkor ébredtem rá, amikor megismertem Tianát.
A füle árulta el. Különben csak egy lett volna a padokon sütkérező fiatalok közül, csak egy a júliusi városlakók népes seregéből. Leszámítva, hogy ő volt a legszebb. S hogy intett, üljek le mellé.
A füle árulta el: tündérmódra hegyes volt. A hangja pedig… Szíriuszi vándorkristályok beszélhetnek így, amikor szelíden közlik a királyi családdal, hogy az istenek rózsája kibontotta szirmát.
– Ideje megtudnod – csapott a közepébe.

Angyalok, tündérek, istennők mindennap keresztezik az utunkat; de mert ilyen esetekre nincs KRESZ-szabály, megállás nélkül hajtunk át e kereszteződéseken. Hátra se fordulva, föl se eszmélve. Sose tudva meg, kit nem vettünk észre, kit hagytunk magunk
mögött, miféle kincset szalasztottunk el. Amikor pedig rálelünk mégis, fogalmunk sincs, miről beszél.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – ismertem be. Nagyobb zavarban voltam, mint egy politikus, aki szebb jövő helyett szebb múlttal kecsegteti a választóit, s későn jön rá: nem lehetetlent ígért, csak olyasvalamit, amit ő nem tud teljesíteni.
– Ideje megtudnod az igazságot. Legalábbis az egyiket – kacsintott, s rágyújtott egy vékony, csaknem testetlen cigarettára. Még sosem láttam tündért dohányozni. Fel nem tett kérdésemre a bűvös lény opálos hangon válaszolt:
– Embertestben az emberbűnök is kézre állnak… Könnyű belecsábulni a helytelenbe.

De ettől még az igazság igaz marad, nem igaz? – nevetett fel. – Egyébként Tiana vagyok, te pedig Om Ti, a smaragdméhek pásztora. Mármint abban a világban, ahonnan jövök.

Elmosolyodtam.
– Mit kellene megtudnom? És miért? – kérdeztem óvatosan. Közben lopva szemügyre vettem. Fiatal volt, és nagyon szép. Ma sincs szavam, hogy ezt részletezzem.
– Mert itt az ideje. Maholnap úgyis kitalálnál mindent magadtól. Jobb, ha én mondom el. Nekem talán könnyebben elhiszed, mint a hangnak a fejedben.
Előredőltem a padon. Már nemcsak Tiana érdekelt, de az is, amit mondani készült.
– A tudományról van szó. És a tudósokról. És a világegyetemről – fogott hozzá.
– Nem lesz ez egy kicsit sok? – próbáltam kizökkenteni.
– Á, a világegyetem semmiség a többihez képest. De maradjunk a tudománynál…

És beszélni kezdett, én pedig nem tudtam levenni a szemem a füléről, és nem tudtam nem gondolni az istenek rózsájára, és nem tudtam nem vigyorogni, mint egy jókedvű bolond; de még így is sikerült felfognom a lényeget. Hogy mindent rosszul tudunk. Ki
váltképp, ami a tudást illeti. A tudomány ugyanis: álcázott varázslat; a tudósok: összeesküvő mágusok; a művészek pedig: gyermeki lelkek, akik fülüket a csukott horizontra tapasztva hallgatóznak, s amit el-elcsípnek a felnőttek (az emberfölöttiek) beszélgetésé-
ből, abból saját használatra dalocskákat költenek, képecskéket rajzolnak, az utókor pedig leborul Homérosz és Rembrandt nagysága előtt. Tiana biztosított afelől, hogy láthatatlan felhőtündérek tartják a levegőben s repítik tova az utasszállítókat; minimolekulányi tűz-
manók szaladgálnak a falban, mikrovarázspálcájuk intésével szabva irányt az elektromos áramnak (azaz a bűbájnak, amit villamosságnak hívunk); s nem hanghullámok rezegnek a koncertteremben, amikor a zenekar Mozart-szimfóniát játszik, hanem muzikális moll-
angyalok vidám sóhajai lebegnek hangszerről hangszerre, fülből fülbe.

A hidrolízis, a gravitáció, a Fermat-sejtés, az atomreaktor: mind-mind jótékony megtévesztés. Nincs anyag, ezért nincs se hidrolízis, se gravitáció, se Fermat-sejtés, se atomreaktor; ezek mind csak befogadható, megérthető, elhihető metaforái – a Varázslatnak. A
világ semmi egyéb, mint csoda, ünnep, fény és mágia; tudálékos fogalmaink – fizika és matematika-tankönyveinkben – koherens, jóllehet semmit érő körülírásai a valódi valóságnak.

Egy görög bölcs (a nevét nem árulhatta el) ötlete volt, hogy az atlantiszi mágusok tudását így, rejtjelezve örökítsék át az eljövendő civilizációkra; az olyan beavatottak irányításával, mint Newton, Heisenberg vagy Weöres Sándor. A lehető leggyakorlatiasabb
megfontolásból: az emberek hamarabb napirendre térnek a kovalens kötés vagy a sejtosztódás rájuk tukmált ténye fölött, mintsem elfogadnák, hogy szellemlények jóságos bűvölete mozgat mindent a világukban.

Ezért lehetséges (megjegyzem, ezt már régtől sejtettem volt), hogy oly valószerűek a legképtelenebb sci-fi-lelemények is. Mert az időutazó kalandorok és a teremtő istenek, a mesterséges intelligencia és a végtelen téridő, a párhuzamos világok és az idegen lények:
bizonyos körökben maguktól értetődnek. Létüket nem a képzelet számlájára írják, hanem unalmas evidenciaként kezelik. Azokban a körökben, ahonnan a tündérem is átruccant egy forró, édes délutánra.
Előadása végére érvén Tiana rám nézett, elgondolkodott, megcsókolt – és eltűnt. Csak némi bohókás ragyogás és nyári remény maradt a helyén a padon.