Acél-mű. Ózd, 1987–2012
Benkő Imre fotókiállításáról, Budapest, 2013. november 25.
Ezzel a címmel nyílt meg az idén 70. életévét betöltött Benkő Imre fotóművész kiállítása 2013. november 25-én Budapesten az Országos Széchényi Könyvtárban. Dr. Szemerei Péter megbízott főigazgató házigazdaként elmondott bevezetője után Beke László művészettörténész tartott megnyitó beszédet. A könyvtár mindennapos látogatói mellett a fotográfus szakma több neves hazai képviselője is jelen volt az eseményen. A kiállítás rendezésében Benkő Imre, Csillag Katalin művészettörténész és Nagy Ferenc, a Fényképtár munkatársa működtek együtt.
Жил, был – hol volt, hol nem volt… Nem az Óperenciás tengeren túl, hanem a szovjet érdekzóna egy kis európai szögletében az ötvenes évek első felében megszületett „A vas és az acél országa leszünk!” jelszó. A béketábor vezetői ugyanis úgy vélték, hogy küszöbön áll egy még soha nem látott méretű háború. Ők azt hitték, hogy ebben az összecsapásban a nehézipari felkészültség lesz a sorsdöntő. A politika ezért – a mezőgazdaság és a szolgáltatási szektor megsarcolása árán is – eszeveszett iparfejlesztést erőltetett. Ennek egyik következménye lett az ózdi vas- és acélmű felfuttatása. Van egy érzékletes, fotográfiai emlékünk is erről. 1954-ben készült Vadas Ernő (1899–1961), az akkori magyar fotóélet egyik vezetőjének képe, amely Vasváros címen vált híressé. Az éjszakában ezernyi fénnyel csillogó Ózd – a maga idejében egy valódi fototechnikai trouvaille – valaha több méteres óriásképként Moszkvában is látványosság volt. „A béketábor legyőzhetetlen…” – zengett akkoriban a dal. S milyen igaznak bizonyult: nem kellett legyőzni, összeomlott csak úgy – ha nem is magától. Ennek egyik előjele volt a gazdaság megroppanása – nálunk is. „1987-ben érkezett a hír: »Háromszáz embert elbocsátanak az Ózdi Kohászati Üzemek durvahenger művéből«” – idézte Benkő Imre a kiállítás katalógusában.
Mi lett a Vasváros valaha létezett csillogásából – erről szólt a kiállítás. A rendszerváltozás a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján drasztikusan világossá tette, hogy a vas- és acéltermelés nem folytatható az egykori méretekben. Megkezdődött mind az objektumok, mind a munkaerő leépítése. Kérdéses, hogy a megvalósítás, a privatizálásnak álcázott rablás törvényszerűen vezetett-e felfokozott létbizonytalansághoz, több, mint tízezer ózdi munkahely elvesztéséhez, vagy lehetett volna-e humánusabb megoldást is találni. A válaszadás a politika- és a gazdaságtörténet feladata lesz egykor, remélhetőleg a felelősség elemzésével együtt.
Benkő Imre a következmények fényképi elemzésére vállalkozott. Korántsem előzmények nélkül; mivel korábbi riporteri pályafutása idején ő társadalomlátó fotográfussá fejlődött. Elsősorban lakótelepi munkái mutatták, hogy milyen érzéke van az elsivárosodás képi megragadásához, a város peremére szorult panellakók sorsának, a groteszk emberi viszonyok, magatartások felmutatásához. Elkötelezettsége, szívóssága, az elesettek iránti érzékenysége sok éven át tartó ózdi fényképezése során öltött testet. „Az ember és környezetének sajátos bemutatásával a korszak vizuális lényegét, egy szubjektumon átszűrt életérzést szándékoztam közvetíteni” – mondja ottani munkájáról a fotográfus. A megvalósítás egyszerre megdöbbentő és szívszorító. Benkő még a viszonylagos csillogás idején is észrevette a termelés poétizmusának hamisságát, a sztereotip üzemi dekorációk és a munkások napi élete közötti feszültséget. Ez már albummá érlelt képein is megfogalmazódott. Acélváros Ózd 1987–1995 című fotóesszékötetében – ehhez az előszót Colin Jacobson, a londoni Reportage Magazin főszerkesztője írta – a fotográfus az addig megszületett munkáiból adott közre egy összegzést (Budapest, Pelikán Kiadó, 1996).
1989-ben az ózdi vasmű-igazgatósági épület homlokzata fölött még szilárdnak látszóan állt az ötágú csillag – amiről azonban már igen sokan tudták, hogy ez nem az a jelkép, amit valaha Ady Endre vizionált (A csillagok csillaga), mert ő még boldogítónak képzelhette azt a rendszert, amelyet ez szimbolizált. A valóságot Benkő képe jelentette ugyanebben az évben például a csőszerelő műhely satu által tartott karácsonyfája és a körülötte álló munkások bemutatásával. Ezek az emberek szívük mélyén egy kis meghittség, emberiesség és szeretet iránt sóvárogtak, a satuba fogottság azonban nem csak a karácsonyfa esetében érvényesült.
Aztán felgyorsultak az események. Amikor már nem százakban számolták a munka nélkül sorsukra hagyott embereket, hanem ezrekben, egyre nyomasztóbbnak lehetett érezni a kontrasztot az óriásplakáton sampont reklámozó, lobogó hajú csábcsaj és a mellette reményük vesztetten üldögélő helybéli nők között. A huszárjelmezes figurák esetlensége egy Benkő-képen még derűt fakasztana nézőben, ha a háttér hősies munkáspózba merevedett dombormű-figurája nem emlékeztetné őt a helyszínre. Egy másik képen a Trabant-boldogságot megidéző látvány az adott környezetben koppanó hangon figyelmeztet, hogy még ebből is lehet bukni, s jaj, hozzá milyen nagyot. Az úton, Ózd–Budapest című képen (1996) a kiúttalannak érezhető utazás látványa együttesen hordoz elvarázsló bájt és nyomasztó realitást.
A fotográfus alkotói útját felvázoló kiállításindító szöveg egy olyan képpel zárul, amelyen Benkő Imre képeinek egyik hőse mellett ül annak otthonában 1995-ben. Előttük egy fényképezőgép. Nem kétséges: Benkő otthon van Ózdon – nem csak ezen a képen ténylegesen, hanem metaforikusan valamennyin.
A digitális fényképezés mind erősebbé váló sodrásában ő analóg képeket készített, erről a tárlaton formabontó módon bemutatott több száz kisfilmes kontakt-kocka is tanúskodott.
Sok év többezres képtermését természetesen semmilyen tárlaton nem lehet a maga teljességében bemutatni. Ezt pótlandó a kiállításban tv-képernyőn pergett a falakon helyhez nem jutott képek egy része. Az Acélváros című albumot, s annak bel- és külföldi sajtóvisszhangját üvegtárlókban tekinthette meg a látogató.
Az Országos Széchényi Könyvtár igen jól választott ezzel a kiállítással. Láthatóvá tette, hogy Benkő Imre egyre inkább helyet foglal a legjobb társadalomlátó magyar fotográfusok, Korniss Péter és Féner Tamás mellett.
Albertini Béla