Bartók Imre: Irodalom és halál 1.

Legyen a neve Björg, és csináljunk vele, amit csak akarunk.

Felkel, vécére megy, bedug egy fogkefét a szájába, nézi magát a tükörben. A sörtékkel tegnapi húsdarabkákat bányászik elő a zománcozott hegyvonalak közül. Vagy legyenek tegnapelőttiek? Lehet, hogy Björg régóta nem mosott fogat. Valami nyomasztja, és elfeledteti vele a higiéniai előírások betartását. Talán még sosem fürdött meg rendesen. Talán csak most, harminc év után, ma először nyit be a csillogó fürdőszobába, hogy patyolat tisztán állhasson elénk.

Azért van itt, mert mi így akarjuk.

A zuhany után visszamegy az ágyához, befekszik. Nem húzza magára a takarót, kinéz a nagy üvegfalon, végigtekint a nagyváros unalmas és szorongással teli négyzethálóján, és meg sem lepődik, amikor egy óriási keselyű nehéz, lassú szárnycsapásokkal megjelenik az ablak előtt, csőrének egyetlen mozdulatával bezúzza az üveget, leszakítja Björg lábát, és elrepül.

Lomha, nehéz mozdulatokkal, mégis gyorsan halad, máris ott áll a napkorong előtt. Ilyen távolságból alig nagyobb, mint egy összeaszott veréb.

Björg nézi elveszített lábát, amely most a padlón hever, a kasmírszőnyeg már be is itta a vért. Van itthon só? Be kéne sózni, mint a vörösboros foltokat szokás. De miért nem érez fájdalmat? Valóban nem érez?

Emlékeztetjük magunkat, hogy azt csinálunk, amit akarunk. Szabadok vagyunk. Björg nem szabad. Mit kezdjen a hátralévő percekben? Másodpercekben? Azon tanakodik, mennyi ideig tart, amíg elvérzik. (Mivel dől belőle a vér, elárulhatjuk, hogy nem sokáig.) Aztán arra gondol, mennyire hiányzik neki ez a láb, és hogy nem akarja elengedni. Inkább lenne a lába, mint ő. Legyen ő az elveszített rész, és meneküljön meg a láb.

Mielőtt az amputáltak minden honvágya rászakadna, csináljuk vissza az egészet. Ami történt, csak álom volt.

Björg felébred, odakint csicseregnek az énekesmadarak. Björg mégsem hal meg, mert mi nem akarjuk, hogy meghaljon. Nem hal meg, mert mi nem vagyunk olyan kegyetlenek. Nem robban fel a kávéfőzője és nem olvad az arcára a konyhabútor műanyagborítása, mert mi nem vagyunk szörnyetegek. Miért is lennénk? Hiszen tanulságosabb figyelni, ahogy csetlik-botlik a városban, története lesz, esetleg találkozik hozzá hasonlókkal, Gwennel, Malcolmmal és Tildával, akikkel nem ismerték egymást korábban, de most, ezen a szép délelőttön – odakint, ahol még gravitáció sincs – egyazon kávézóban sodorja össze őket a végzet, egy asztalhoz ülnek le mind, hogy kitágult pupillával nézzék egymást, és azt kérdezzék: mit keresünk itt? Kik vagyunk? Mi tart fogva bennünket?

 

(Mnemotaxis)

„És akkor eltelt sok-sok év” – hangzik el az Érzelmek iskolája utolsó fejezetének felvezetésében. Milyen tömören összegzi ez a mondat egy egész generáció tragédiáját! Hiszen ez a sok-sok év, amelynek idejét a meghatározatlanság csak fokozza, éppen az az idő, amely alatt mindaz, amit egykor a szereplők reméltek, lassan semmivé foszlott.

Nem egyszerűen Frédéric személyes nyomoráról – amelybe hangsúlyosan beleszövődnek a kor megrázkódtatásai is – van szó. A szöveg kegyetlensége az, ahogyan a Történelem és a Város fölött állva maga a szerző bánik el hőseivel. Flaubert elbeszéléstechnikájában, ahogy egyetlen mondatban zúdítja rá az emberi sorsokat megpecsételő éveknek ezt a lavináját a szereplőire, egy sötét terv utolsó eleme jelenik meg. A szerző nem egyszerűen „ítéletet mond” alakjai felett, hanem ugyanazzal a gesztussal be is börtönzi őket az évek hideg szakadékába.

„És akkor eltelt sok-sok év” – olyan ez, mint egy élve temetés. Van-e vészcsengő hőseink koporsójában, amellyel jelezhetik a temető gondnokai, az olvasók felé: még életben vannak?