Vida Gergely: Irodalom és film 1. / Képek által félni

Vida Gergely: Irodalom és film 1. / Képek által félni

A horror (talán) az egyetlen olyan (népszerű) műfaj, amelynek megnevezése az alkotás által elérni kívánt hatást jelöli meg: félelmet, borzongást, rémületet, iszonyatot, undort stb., nincs benne tehát tematikus utalás: a rettegés nem téma, hanem a narratív apparátus tünetegyüttese. Ondrej Herec, a kiváló szlovák fantasy-kutató egyensen odáig megy, hogy (másokra utalva) kijelenti: a horror nem műfaj, hanem érzet.

A horror neve nem utal médiumra, művészeti ágra sem – ezzel a tulajdonságával azonban számos társával osztozik a populáris kultúra területéről. Vagyis olyan eseteket tárgyalnak ezek a bizonyos műfajok, amelyek filmen, irodalomban (képregényben, színházban stb.) egyaránt „megeshetnek”. Igaz ugyan, hogy ha konkrétumokról, az egyes alkotásokról van szó, rögvest megjelenik az ágazati kitétel: kalandfilm, kalandregény; krimi, bűnügyi film stb. Persze vannak kevésbé egyértelmű megfelelések: például a hard-boiled krimi megfelelője a filmművészetben a film noir (ami sokak szerint nem is önálló műfaj), s míg akciófilmek vannak, akcióregények (az elnevezés szintjén) nincsenek. Ha kievezünk a popkultúra területéről, akár egyik vagy a másik irányba, már ez ilyen párhuzamosságoknak nem sok hasznát vesszük. Például: horrorverseket tán lehetetlen írni.

Íme egy gyors, de egyelőre szükséges leegyszerűsítés: ugyanazt a hatást tehát különböző médiumok állíthatják elő. Erről árulkodik Stephen King horrorról szóló könyve (Danse macabre), melyben a szerző tetemes példatárát filmekből, regényekből, képregényekből, sőt rádiójátékokból válogatja össze, hogy a jelenséget megért(es)se. Kingtől magától tudjuk, abban, hogy éppenséggel horrorokat ír, az említett művészeti ágak ugyanolyan arányban játszottak közre. Meg persze az amerikai történelem azon korszaka, melyben felnőtt: olyan, a kollektív félelmet tápláló és katalizáló eseményeket élve meg, mint a Szputnyik fellövése vagy Kennedy elnök meggyilkolása. King szerint a horroralkotások „szinte kivétel nélkül széles társadalmi rétegekben jelen lévő félelmekre játszanak rá, vagy olyan félelmeket fejeznek ki”. A horror ilyen allegorikus értelmezése, kiegészítve a pszichoanalitikus elmélettel, máig érvényes megszólaltatója a horror esztétikájának. Ha társaságban a horrorról beszélgetünk, magunkat is azon kaphatjuk, amit King is művel könyvében: egyszerűen médiumot, ágazatot váltunk, ha kell, mert a jelenséget meg az élményt tematizáljuk. A horrorregény és -film közt természetesen könnyen ugrándozunk, hiszen mindkettő narratív módon építi ki a racionális világrend kataklizmáját, vagy szerényebb esetben megroppanasát. Egyes teoretikusok szerint egyenesen a horror effektus lényege, hogy a szörny egy történetben jelenjen meg, amelyben sorra megmutatkozhatnak az erre való pszichés reakciók, miközben eljuthatunk a baj elhárításának lehetőségéig – bár Herec erre azt mondaná, hogy a lehetőség maradjon csak lehetőség, a valódi horrorban a rossz nem kaphat ki (végleg) (szerintem sem). Vagyis mintha a narratíva valami fölöttes princípiumként felszippantaná a mediális különbségeket. A differenciára vonatkozó kérdésekre maga King sem nagyon keresi a választ említett könyvében, bár egy helyen tétován megjegyzi, hogy a film mintha alkalmasabb lenne a társadalmi traumák lecsapolására (szerintem is).

Vagyis: mit jelent képek által félni, és mit jelent szavak által?

Az én horrorélményem igencsak képekhez kötött, az én zsánerfogalmam igencsak médiumhoz kötött. Ha én horrorról beszélek, általában filmekkel kapcsolatban teszem (s esetleg egyéb képi médiumokkal). Két filmes szakkifejezést hívok segítségül, hogy az előbbieket megmagyarázzam: az egyik a suspense, amelyet mindenekelőtt thrillerhez szoktak kötni, a másik a sokkhatás, mely a horror(film) jellemzője – elég csak referenciaképpen a Carpentertől ismert jellemzésre utalni, melyben saját filmes látásmódját a thrillerek atyjáéval, Hitchcockéval állítja szembe (sokk vs. suspense). Számomra a horrorregény a suspense-hez kapcsolódik, valószínűleg az olvasás azon jellegzetessége alapján, amely gyermekkorban, már szüleink meséit hallgatva belénk ivódott. A gyerek számtalan borzalmat hall – még akkor is, ha az ún. mesék elég kilúgozott formáival találkozik –, melyeket fantáziájával kompenzál, megszelídít, ami a mesekutatók szerint (szerintem is) rendkívül egészséges tevékenység. A gyerek tehát nem juthat el a sokkig, ez alapszabály. Úgy látszik, magam túlkompenzáltam anno az eseményeket (tán mert a kelleténél nagyobb félelemfokkal indultam), hiszen a horrorregényeknél csak a suspense-ig jutok felnőttként, esetleg némi borzongásig. Ha kell, megszakítom az olvasását, a szörnyűség-narratívát, lefőzök egy kávét, megnézem a gyerekeket – de például King nem valami hasonlót tesz? Ő a késleltetés koronázatlan királya, mire odaereszt a borzalmakhoz, melyekkel egyébként nem spórol, már rég felkészültem. A filmkép ezt az egérutat állja el, úgy áll eléd, mint maga a szörny, nem léphetek ki, csak ha a szemem elé kapom a kezem (nem szoktam) – hát épp ez az. S persze nem kell, hogy ez a szörny képe vagy egy bestiális gyilkosság látványa legyen, hanem – hogy visszaadjam a királynak, amit elvettem tőle az imént, rá utalok: elég megmutatni a padlásra vezető lépcsőt meg az ajtót. És tökmindegy, hogy van-e mögötte valami.

De nekem mégsem az ilyen képek tetszenek a leginkább, hanem azok, amelyek a borzalom hatásának (a horrornak) a lenyomatai a testen, de az arcon leginkább. Amelyek, mondom, nem a trancsírtól vagy a gore-tól lettek olyanok, amilyenek. A Verbinski-féle A kör (2002) első gyilkosságait nem látjuk, annál inkább az áldozatok arcát: a száj, az ajkak végső sikolyba merevedett groteszk oválisát. A látvány hosszú időre beleégette magát a retinámba, a halálsikoly „akusztikájának” vizuális visszhangjaként talán tényleg azt a pillanatot mutatja fel, amelyben a végső rettenettel végtelen magányunk nézhet csak szembe. Ez az a pillanat, amelyre oly sokan vagyunk kíváncsiak, sóvárogva keresve jeleit, miközben reménykedünk, bárcsak sose jönne el, mert ebben a beteljesedésben nem lesz semmi köszönet.