Dazai Oszamu: Vakságom könyve (novella, Hajnal Krisztina fordítása)

Ne írj semmit. Ne olvass semmit. Ne gondolj semmire. Egyszerűen csak: élj!

A kék ég – öröktől fogva változatlan formában. De ne hagyjuk, hogy átverjen! Mert nincs semmilyen más jelenség, ami ilyen kegyetlen lenne az emberhez. Soha egy fillért sem kaptam tőled.

Ha beledöglök, se fogok neked könyörögni. Megmostam a fogamat, leöblítettem az arcomat, szundítottam egyet a verandán álló karosszékben, aztán csendben szemléltem, hogyan mos a háziasszonyom. A dézsából kifolyó víz egyre csak csörgedezik a fekete földön. Egyetlen hang nélkül csorog lefelé. Lassú víz partot mos. Az ilyen, maguktól alakuló írások maradnak fenn ezer, tízezer évekre. Ezt hívom én az emberi teljesítmény csúcspontjának.
A történet ott kezdődik, hogy az éles szemű főhős a Ginzára, Tokió legelőkelőbb utcájára indulva fél kézzel leint egy taxit. Na már most, a főhős nemes eszmékkel rendelkezik, mely eszmék miatt kell egyre-másra különféle szerencsétlenségeket elszenvednie, így olvasók ezreibe bújik bele a kisördög. Összességében ez a regény következetes, összefüggő, jól megszerkesztett – eldöntöttem, hogy én is ilyen, regényhez méltó regényeket fogok írni. Egyébként az egyik középiskolai barátom mostanában elvett feleségül egy európai ruhás nőt: csakhogy a nő valójában róka. Elvarázsolt. Nagyon jól tudom, de sajnálatból mégsem vagyok képes egyenesen megmondani neki. A róka ugyanis szereti a barátomat. Talán csak én képzelem, de megbűvölt barátom napról napra soványabb lesz. Talán jobb lenne, ha játszanám a tudatlant, és írnék egy tökéletesen következetes elbeszélést, így burkoltan figyelmeztetném a barátomat. Láttam a könyvespolcán Az élet negyven felett kezdődik című könyvet; úgy tűnik, egészségesnek kiáltja ki magát, és szomszédai is mind egészségesnek hiszik. De ha a barátom elolvassa a könyvemet, és azt mondja: „Megmenekültem, hála a te munkádnak!”, nem azt jelentené-e, hogy végre valamire való regényt írtam?

Mégis: elegem van. Most, hogy már láttam a saját szememmel, ahogy a víz hangtalanul csordogál, elegem van a tettetésből. Regény. Még ha írnék is egy száz fejezetből álló mesterművet, mire mennék vele? (Kb. három óra.) Nem aludtam ám! Igen. A te szavaiddal élve, elmerültem az emlékeimben.

A Párnakönyvet lapozgatom. „Ami megdobogtatja a szívemet: Verébfiókát nevelni. Játszadozó gyermekek előtt elhaladni. Megérezni egy kellemes illatot és egyedül leheveredni.
Felfedezni, hogy egy kínai tükör kissé homályos. …” Megpróbálom összeszedni a sajátjaimat:
„A mindenki elől titkolt, féltve őrzött üresség, mint mikor se nem látsz, se nem hallasz, és a tenyeredbe vett krizantém valamikor észrevétlenül kicsusszan az ujjaid közül. Szándékosan nem visszafizetni három jen adósságot. (Mivel nemes ifjú vagyok.) Egy hófehér bőrű hölgy mellett feküdni. (Mivel ez szimbolizálja az élet keserűségét.). Amikor – tévesen – kedvesnek és gálánsnak tartanak. A fesztiválok.” Elég is. Amikor hétéves voltam, láttam a helyi lóversenypályán a nyertes paripa győzelemittas pofáját. Rámutattam, és hangosan kigúnyoltam. Ekkor kezdődött minden balszerencsém. Szeretem a fesztiválokat, élek-halok értük, aznap mégis azt füllentettem, hogy megfáztam, és egész nap a sötét szobában aludtam.
Na, hány oldal lett? (A szomszéd lánynak diktáltam le monológomat, Macukónak, aki idén lesz tizenhat éves.) Megnyalta a mutatóujját: egy, kettő, három, négy és három sor – felelte. Elég lesz. Köszönöm. Átvettem Macukótól az ötoldalnyi kéziratot, amelyen oldalanként átlagosan harminc hibás vagy rosszul használt írásjegy szerepelt, és minden harag nélkül kijavítottam, miközben csüggedten arra gondoltam: csak öt oldal! Élt egyszer régen egy kísértet Edo2 előkelő szamurájok lakta részén, akit Okikunak, azaz Krizantémnak hívtak, és tányérokat számolt. Akárhányszor számolta is azonban őket össze, egy – csupán egyetlen egy – mindig hiányzott. Én, szívem mélyén, nagyon is megértettem, mit érezhetett a kísértet.
Ezúttal, alvás közben egyedül ragadtam ecsetet, és próbáltam írni.

Most írok egy kicsit erről a szomszéd lányról, aki itt ül a közelben, könnyedén a karosszé-
kem melletti asztalnak támaszkodik, és a Mohó kívánság című irodalmi magazint lapozgatja.
1935. július 1-jén költöztem erre a vidékre. Augusztus közepe táján történt, hogy belesze-
rettem a szomszédék kertjében három leanderbokorba. Akartam őket. Átküldtem a háziasz-
szonyomat, hogy kérje meg a szomszédékat, adják nekem az egyiket – mindegy, melyiket. Ő
felvette a kimonóját, de azt javasolta, hogy mivel udvariatlanság lenne pénzt kínálni, ezért
inkább hozzak Tokióból valamilyen ajándékfélét, de megmondtam, hogy jobb a pénz, és ad-
tam neki két jent.

Háziasszonyom megtudta a szomszédban, hogy a férj egy magánvasútnál dolgozik, Nagoja
környékén állomásfőnök, ezért havonta csak egyszer jön haza. Így az asszony és a lánya, aki
idén lesz tizenhat éves, kettesben élnek, de az asszony azt mondta, hogy a leanderek közül vá-
lasszam ki nyugodtan, amelyik csak tetszik. Háziasszonyom nagyon rokonszenvesnek találta
őt. Másnap azonnal megkerestem a városi kertészt, és vele együtt megjelentem a szomszéd-
ban. Ragyogó, aprócska arcú, negyven év körüli asszony jött köszönteni minket. Enyhén telt
hölgy, barátságos ajkakkal – nekem is rokonszenves lett.  Kiválasztottam a három bokor közül
a középsőt, majd helyet foglaltam a verandán és beszélgetni kezdtünk. Pontosan emlékszem,
hogy ezt mondtam:

–    Aomori megyéből származom. Arrafelé, északon, ritka a leander. Leginkább a nyári
virágokat szeretem. Selyemakác. Mirtusz. Napraforgó. Leander. Lótusz. Aztán, tigrisliliom.
Nyári krizantém. Kaméleonvirág. Mindet szeretem. Egyedül a mályvamirtuszt utálom.
Dühös lettem magamra, hogy ilyen vidáman ennyi virágnevet csak úgy felsoroltam. Mi-
csoda figyelmetlenség! Innentől kezdve egy szót sem szóltam. Hazafelé odavetettem az asz-
szony háta mögött mozdulatlanul ücsörgő kislánynak:

–    Látogass meg!
–    Rendben – felelte a lány, és ugyanolyan csendesen követett hazáig, majd belépett a
szobába és leült. Biztosan ilyen kedve lehetett. Megbántam, hogy hagytam magam ennyire
elvarázsolni a leandertől, ezért teljesen a háziasszonyomra hagytam az ültetést, én pedig a nyolctatamis3 nappaliban Macukóval beszélgettem. Kellemes érzés töltött el – at home –, mint amikor egy új könyvből még csak 20–30 oldalt olvasott el az ember, és magamról teljesen megfeledkezve beszélgettem vele.

Másnap Macuko egy négybe hajtott papírdarabot dobott be a postaládámba. Aznap reggel nem tudtam aludni, még a háziasszonyomnál is korábban keltem, így fogmosás közben kimentem az újságért, és megtaláltam a papírfecnit. Ez állt rajta:
„Ön értékes ember. Nem szabad meghalnia. Ezt senki sem érti. Bármit megteszek Önért. Bármikor meghalok.”
Reggelinél megmutattam a fecnit a háziasszonyomnak, és megmondtam neki, kérje meg a szomszédasszonyt, engedje át hozzám minden nap ezt a lányt, ha már ilyen rendes. Macuko attól kezdve minden nap kivétel nélkül átjött hozzám.
–    Macuko, olyan sötét a bőröd, elmehetnél bábának is – mondtam neki egyik nap, amikor valami más miatt dühös voltam. Annyira nem csúnyán sötét, de lapos az orra is, összességében nincs szép arca. Egyedül az értékelhető benne, hogy a szája szeglete intelligensen felfelé kanyarodik, és a nagy, fekete szeme. Amikor a termetéről kérdeztem háziasszonyomat, azt felelte: – Tizenhat éveshez képest talán kissé nagyocska, nem? – A megjelenésével kapcsolatban azt válaszolta: – Mindig olyan kis takaros, ugye? Hiszen az édesanyja is olyan összeszedett!
Egészen elfelejtkezem az időről, ha Macukóval beszélgetek.
–Miután tizennyolc éves leszek, Kiotóban fogok dolgozni egy teaházban.
–    Igen? Ez már biztos?
–    Igen, úgy tűnik; édesanyám ismerőse egy nagy teaházat vezet. – Ez a teaház inkább
elegáns étteremnek tűnt nekem. Hiába állomásfőnök az apja, nyilván nincsen választása, biz-
tosan nincsen… – határoztam el magamban csalódottan, miközben azt kérdeztem:
–    Akkor ez cselédmunka?
–    Igen. De… azt mondják, nagy múltú, pompás kiotói teaház…
–    Meglátogassalak?
–    Mindenképpen! – kiáltott fel. Aztán a távolba révedve azt suttogta: – Kérem, egyedül
jöjjön.
–    Úgy jobb lenne?
–    Igen. – Abbahagyta ruhaujjának morzsolgatását, és bólintott. – Ha sokan jönnek, a meg-
takarításom viszonylag gyorsan el fog fogyni… – Macuko meg akart vendégelni.
–    Ennyi megtakarításod van?
–    Édesanyám kötött nekem egy biztosítást. Mire harminckét éves leszek, több száz jenem
lesz, úgyhogy van miből kivennem.
Később, egyik este hirtelen eszembe jutott, hogy azt mondják, a törékeny lelkű nők apa
nélkül szülnek gyereket, és elkezdtem aggódni Macukóért, mert bár nem néz ki gyengének,
de mi van, ha mégis az? Elhatároztam, hogy egyszer rákérdezek.
–    Macuko, megbecsülöd te magadat?
Macuko éppen a szomszédos, hattatamis szobában segített háziasszonyomnak a varrás-
ban, de erre egy pillanatra megdermedt, mintha nyakon öntötték volna hideg vízzel. Aztán
azt felelte:
–    Igen.
–    Igen? Helyes. – A másik oldalamra fordultam, és újra lehunytam a szememet. Megnyu-
godtam.
Nemrég Macuko jelenlétében a házvezetőnőm felé hajítottam a tűzforró vízforralóedényt.
Rajtakaptam, hogy az egyik szegény barátomnak titokban pénzt akar küldeni, és ezt megírta
neki levélben, így rászóltam, hogy ne tegyen nekem kéretlen szívességeket. Nyugodt arccal azt
felelte, de hát ez az én spórolt pénzem. Feldühödtem. – És a saját magad kedvére gyűjtöd?
–    kiáltottam, majd a plafont megcélozva tiszta erőből elhajítottam a vízforralót. Ledőltem a
karosszékbe, és megláttam Macukót. Ollóval a kezében állt. Vajon engem akart leszúrni? Vagy
a háziasszonyomat? Nekem végül is mindegy, akármikor leszúrhat, szóval úgy tettem, mintha
nem látnám, háziasszonyom pedig talán észre sem vette.

Ennyi elég is lesz Macukóról. Nem akarok róla többet írni. Életem árán is megbecsülöm
ezt a lányt.

Macuko már nincs mellettem. Hazaküldtem. Hiszen már lement a nap.
Beesteledett. Aludnom kell. Már három napja nem tudok elaludni, akármivel próbálko-
zom is, ezért egész nap álmos vagyok, el-elbóbiskolok. Ilyenkor többször volt már, hogy a
háziasszonyom omlott össze helyettem, és hangosan sírva arra kért: – Simogassa a testemet!
Úgy biztosan el fog tudni aludni. – Megpróbáltam, de nem ment. Szemem előtt megjelent
egy emlék, a szomszéd falu erdejéhez közeli, bogáncsvirághoz hasonló világítótorony fénye.
Most aludnom kell. Ugyanakkor, be kell fejeznem ezt a félkész írást is. A párnám mellé
készítettem néhány kéziratpapírt és egy 3B-s ceruzát, így aludtam el.
A szavak mérhetetlen áradata, mely fejemben ezernyi szikrázó virágként éjről éjre őrült
táncot jár, ma valamilyen oknál fogva cserbenhagyott; üresen, mint az égbolt, mikor hir-
telen abbamarad a havazás: tehetetlenül forgolódok, miközben szégyenemben legszíveseb-
ben a föld alá süllyednék. Lepkehálóval sikerült elkapnom két-hármat az elérhetetlen, messzi
égen repkedő világoskék pillangók közül: bár tudtam, hogy üres szavak csupán, mindenesetre
megragadtam őket.

Az éjjeli szavak:

„Dante – Baudelaire – én. Úgy gondoltam, ez a vonal erős, nyílegyenes acélsodrony.  Raj-
tunk kívül senki sem létezik.” „Meghaltam, mégis tovább fejlődök.” „A hosszú életért élek.”
„A kudarc szépsége.” „Csak azt mondom, ami fact. Jól tudom, hogy nem tesz jót, amikor éjjel
odakint sétálgatok, de túlságosan élvezem. Bambusz sétapálca. (Tudom én, hogy a szomszé-
dok Bambuszbotnak csúfolnak.) Enélkül a séta csak fele olyan érdekes. Mindig megböködöm
a telefonpóznákat, megütögetem a növények cserepeit, és lekaszabolom a lábam előtti füvet.
Mindjárt a halásznegyedbe érek. Már rég elszunnyadt minden. Hiszen kora hajnal van. Sáros
tenger. Papucsostul lépek bele. Csikorgatom a fogamat. Csak a halálra gondolok. Ekkor jön
egy férfi, és rám ripakodik: »Hé, te lekvár! Szedd össze magad!« Én pedig azt suttogom: »Én
inkább magam miatt aggódnék.«   Funabasi városa tele van kutyákkal. Minden egyes dög
megugat. Egy fekete riksában utazó gésa halad el mellettem. A vékony függöny mögött hát-
ra fordul. Háziasszonyom hallotta a közfürdőben, hogy két barna bőrű gésa rólam pletykál,
augusztus vége óta gyakran lesnek rám. »Legalább huszonöt-harminc gésa tartja jóképűnek!
Mi lenne, ha engedélyt kérne a bátyjától és választana egy szeretőt magának? Komolyan be-
szélek« – mondta a tükör előtt ülve, miközben vékony réteg púdert tett fel. »Ha egy évvel…

nem is! Csak fél évvel előbb szólt volna!« Falióra egy alacsony házon. Bimm-bamm, ütni kezd. Nyomorék bal lábamat húzva futásnak eredtem. Nem: ez a férfi menekül. A rizshántoló boltjában már szorgalmasan sürögnek-forognak. A feleség és három férfi dolgozik ott, nyakig lisztesen, körmük szakadtáig. Én meg: »Bár nem látszik, mostanában én is keményen dolgozom. Nincs miért szégyenkeznem.« A rizshántológép hangja. »Szató Haruo4 azt mondta: A rosszízlés netovábbja. Ennek megfelelően, a dolgok elnagyoltak, szépségük mesterkélt.« …
»Ortológusok és neológusok. Megyek és jövök. (…) Az altató aprólékos mérőedénye. A kifejezéstelen arcú ápolónő durván rángatja.«”
Az első reggeli vonat.

Eljön a hajnal, de hiába virrad meg, nem tudok felkelni. Azokon a reggeleken, amikor
ilyen rosszul érzem magam, hozatok egy kis szakét a háziasszonyommal. Fel kellene kelni és
fogat mosni, de az fárasztó, nyomasztó dolog. A gyerekeknek ilyenkor azt mondják: tessék fel-
kelni! Ami engem illet, elszopogatom a szíverősítőmet, miközben elégedetten bámulok kifelé,
a kertbe. A kert közepén ugyanis megjelent egy körülbelül három négyzetméter nagyságú,
legyező alakú virágágyás. Eszembe jutott, hogy egyszer, amikor éreztem, hogy közeleg az ősz,
ami mindig nehéz időszak, azt motyogtam háziasszonyom jelenlétében: – Legalább a kertet
tegyük vidámabbá. – Közel húszféle virághagymát ültettek el a kertben reggel, míg aludtam,
és most takarosan sorakoztak egymás mellett a legyező alakú ágyásban, mintha a nevüket egy
darab fehér kartonpapírra írták volna fel.

Gyöngyvirág. Írisz. Futórózsa. Klívia. Fehér amarillisz. Szártalan levélcsillag. Pillangóor-
chidea. Óriás liliom. Jácint. Turbánliliom. Vesszőkosbor orchidea. Neonrózsa. Fás bazsarózsa.
Tulipán. Illatos bazsarózsa. Kínai bazsarózsa. – Egyesével feljegyzem őket a párnám mellett
tartott kéziratpapírra. Kicsordul a könnyem. Legördül az arcomon, lecsorog egészen meztelen
mellkasomig. Világgá kürtöli életem legelső szégyenét. Legyező alakú virágágyás. Teltvirágú
jácintok. Nézzétek a szerencsétlent! Már nem lehet visszacsinálni. Most már biztos, hogy aki
csak ránéz erre a virágágyásra, felfedezi a lelkemben élő, féltve őrzött, titkos, vidékies ho-
mályt. Legyezőalak. Legyezőalak. Mintha orrba vágtak volna: egy embertelen karikatúra, ami
kegyetlenül hasonlít rám.
Azt hiszem, Macuko, a szomszédból, biztosan nem jön át többé, ha ezt a novellát elolvassa.
Hiszen megbántottam. Vajon ez az egyik oka annak, hogy egyre-másra törnek elő a könnye-
im?

Nem. Mire megyek én ezzel a legyezőalakkal? Macukóra sincs szükségem. Azért sírtam,
hogy ennek a novellának a létezését természetessé tegyem. Ha beledöglök, akkor is ki kell
szolgálni az olvasót. Ez aranyszabály.
Most, hogy elbúcsúzom a nyájas olvasótól, büszkén jelenthetem ki, hogy ebben a rövid
novellában nemcsak, hogy felsoroltam annyi növénynevet, amennyit a két kezén sem tud
megszámlálni, de még szívet-lelket melengető portrét is festettem róluk egy egész sorban –
nem, egy egész bekezdésben. Ég veled, tűnés!
– Azt hiszem, úgy táncolok, ahogy te fütyülsz.

Hajnal Krisztina fordítása

1 A mű címe (Mekurazósi) szójáték, amely a Párnakönyvre (Makura no szósi) utal. A Párnakönyvet a X. században írta Szei Sónagon udvarhölgy, műfaját tekintve esszégyűjtemény, amelyben Szei Sónagon tematikusan csoportosította érzelmeit, gondolatait. Dazai a novellában helyenként ezt a stílust alkalmazta. [Szei Sónagon művéből néhány részlet megjelent magyarul is (az itt szereplő részek azonban sajnos nem): Párnakönyv: Japán irodalmi naplók a X–XI. századból. Budapest, 1966, Európa Könyvkiadó.] – A ford.

2 Tokió régi neve. – A ford.

3    Tatami – a japán házak padlóján hagyományosan használt gyékényszőnyeg. Mérete területenként eltérő, kb. 1×2 méter. Dazai korában általános volt tatamikban megadni a helyiségek méretét.  – A ford.