Hárs György Péter: A cselzseb (esszé)

(Szigeti László: Zsebcselek) Szigeti László kétszer is (vissza)él könyvében (101–102., 138–139.) azzal a módszerrel, amit Jung nyomán szóasszociációnak is nevezhetünk, s amely rendkívül divatos volt annak idején, a múlt század első évtizedeiben még kávéházakban, éttermekben, kocsmákban is. Ennyiben a módszer alkalmazása – ha már Hrabal – akár indokolt is lehetne.

Nálunk például Ferenczi Sándor így szórakoztatta vagy kínozta ismerőseit, köztük a Nyugat íróit is, berobbanva egy-egy asztaltársaságba.

(Zárójeles megjegyzés, amint ez  vizuálisan is kifejezett: Az már más kérdés, hogy ebben a könyvben az asszociációs módszer eredményében inkább aszociációs: sehová sem vezet, főleg Hrabal megértéséhez, a vele való megbarátkozáshoz nem visz közelebb. Vagy mégis? Lehet, hogy Hrabal itt is tudatosan cselez, kicselezi a kérdezőt, de kikacsint az olvasóra, amikor olyan banalitásokkal válaszol például az „érintés” kapcsán, hogy
„Három szép kis gödör egy ifjú hölgy popsija fölött”, vagy a „melegre” azzal, hogy „piros”, vagy a „határra” azzal, hogy „vonal”. Folytathatnánk, de minek. Az embernek, mármint jelen esetben nekem, óhatatlanul is az a vicc jut eszébe, amikor – rövidítve a sztorit – a pszichiáter rajzol a páciensnek először egy négyzetet, azután egy háromszöget, végül egy kört. „Mi jut eszébe róla?” „Ez egy szoba, ahol szeretkeznek. Az egy sátor, amiben szeretkeznek. Az egy tó, ahol éppen szeretkeznek.”

„Magának mindenről ugyanaz jut eszébe?”
„Ha a doktor úr mindig ugyanazt rajzolja…”

Viszont, és ez a cselező válaszadás másik típusa, Hrabalnak vannak olyan asszociációi, amelyek továbbkérdezés, vagy legalább lereagálás után kiáltanak – ha már az értelmezés valóban nem kötelessége ebben a szituációban a kérdezőnek. Mondhatni, olyan groteszk cselezések, ahol föl van dobva a labda. Ilyenek például azok a válaszok, amelyek a hívószavakra a következők: pokol – élet, árva kisfiú; vagy részvét – ájulás, búvópatak.)
A szóasszociáció Ferenczi számára természetesen  játék  is   volt,  noha  egyszerre irodalmi és tudományos játék, egyfajta ludibrionizmus. Ezt a Klímától átvett kifejezést Hrabal használja többször saját életfelfogására, mentalitására, művészetszemléletére és talán stílusára is. A ’ludibrio’ a latin nyelvekben csúfolódást, gúnyolódást, csipkelődést, kötekedő megjegyzést, évődést, néha megvetést jelent, de jelenti a gúny tárgyát vagy célpontját is. Az olasz ’mettere in ludibrio’ jelentése kicsúfol, kigúnyol, nevetségessé tesz, cikiz. A latinban a ’ludibrio habeo aliquem’ arra vonatkozik, ha valaki csúfot űz valakiből. Hrabal a könyvben ezt mondja a ludibrionizmusról: „minden önmaga ellentétéből jön létre. Ez az antik istenek kacaja a fölött, ahogy az ellentétek egymás mellé kerülnek […], tehát ott van mindjárt az ünnepélyes mellett a komikus” (41.). Ha már játszunk, ez az, amit én cikizmusnak neveznék
– vagy cicizmusnak, ha a Hrabal úr fanszőrzetéről szóló történet is belehallik („a lányok valamennyi jeles embernek számító vendég szemérméről lenyisszantottak néhány szőrszálat, szépen betették egy könyvecskébe, színes cérnával átkötötték, beragasztották, végül pedig aláíratták az illetővel. […][N]ekem is ott vannak valahol a szőrszálaim” [91.]).

Bevallom, én is (vissza)éltem azzal a bizonyos asszociációs módszerrel, és végeztem egy nem reprezentatív fölmérést – tesztet – ismerőseim között arról, hogy mi jut eszükbe arról a szóról, hogy: zsebcsel. Nem csalódtam. Legtöbben vagy a zsebtolvajlásra, vagy a zsebhokira asszociáltak, attól függően, hogy a kriminális vagy a szexuális „komplex” volt-e éppen erősebb bennük. Az mindenesetre általánosítható, hogy a „zsebcsel” legtöbbünk számára azt sugallja, valami olyasmi történik a zsebünkkel vagy a zsebünkben, ami nem illik ahhoz a zsebhez, és minimum meghökkenést okoz. Ennyiben a könyv címadása akár rendben is lenne. Azonban a könyvben a „zsebcselek” valami egészen mást jelent. Mikor érdeklődni kezdtem az eredeti cím1 lehetséges fordításai iránt, mert valami nagyon gyanússá vált, több lehetőség felmerült. Nekem ez jutott eszembe: kulcsok a lábtörlő alatt. Viszont ott a könyv angol címe, ami szerintem ráérzés a lényegre: Pirouettes on a Postage Stamp – piruettek egy postabélyegen. Mert miről is van szó? Hrabal egyértelműen kimondja: Hidegkuti Nándor (az „Öreg”) technikája ihlette meg, az a fajta gondolkodásés életmód, hogy miként is lehet akár egy zsebkendőnyi helyen is átvágni az ellenfelet – az ellenfelet, aki lehet maga az élet is. Hogy Hrabal öreg volt már (a mi európai fogalmaink szerint), amikor ez a kötet készült, az csak annyiból lehet érdekes, hogy éppen a kedvenc focistáját becézték így, és azok a cselek zsebkendőcselek voltak: „egy zsebkendőnyi területen végrehajtott” cselek. Így lehet kicselezni az életbölcseletet is, vagy megtalálni, akik már megtették ezeket a cseleket. Kierkegaard írja, hogy „mindenhol van hely a táncra”. Ez az a filozófia, azt hiszem, ami a Hrabal-féle embereket jellemzi. Hrabalnál a filozófia –  tanulmányaiból és  élettanulmányaiból is adódóan – a klasszikus német filozófiától indul (Kant, Hegel, Leibniz), de folytatódik Schopenhauerrel, Nietzschével, és eljut Heideggerig. Mélyebbek persze a gyökerek: Lao-ce, az ókori görögök és Seneca. És itt van a mi sokszor megtagadott Lukács Györgyünk, aki korai regényelméletével is, de nem csak azzal, Hrabal szerint meghatározó volt a gondolkodására. Mindenekelőtt meg kell jegyezni: Hrabal sajátosan értette meg – megértette – kedvenc filozófusait. Messzire vezetne ennek a témának az elemzése, mint ahogy messzire vezetne az is, hogy miként értette meg Freudot, és miért volt a bécsi mester oly fontos neki. Hrabal elképzelései a filozófiáról és a filozófusokról, a pszichológiáról és a pszichológusokról (beleértve Jasperst is), és arról, hogy mindez miként köszön vissza – visszaköszön-e – műveiben, még föltáratlan terület, ott van a zsebben, lehet belőle zsebcsel, de inkább úgy vélem, egy zsebkendőnyi terület, ahol meg kell tanulnunk játszani.

Hrabal játszani sokaktól tanult – noha, mint mondja, mindig gyermek is  maradt, és a gyermek akkor is játszik, amikor nem is tud erről. Egyik tanítómestere a játékban vagy játékokban éppen az a Sigmund Freud volt, akire többször is hivatkozik – igaz, a kérdező részéről visszhangtalanul –, sőt, az első post scriptumban a megíródott könyvvel kapcsolatban is Freudhoz utasítja önmagát, beszélgetőtársát és az olvasót. „Szigeti úr az ő  kiapadhatatlan buzgalmával föltett volna még vagy húsz kérdést, amelyek a szexet, az erotikát, a közép-európai kultúrát és politikát vették célba, de szerencsére eszembe jutott Sigmund Freud, aki egyszer azt mondta, hogy némi diszkrécióval tartozunk magunknak. Eszembe jutott, hogy Freud csak azért nem vállalkozott saját álmainak megfejtésére, mert nem akart családja jó hírén csorbát ejteni. Így hát én is elhárítottam Szigeti úr vékony jégre csalogató kérdéseit, mert nekem is bírnom kell némi szeméremmel és tapintattal, s nem kotyoghatok ki mindent, mint a katolikus fülbegyónók…” (163–164.) De Freudtól – kimondatlanul – függetlenül is, kevéssel a könyv fele után és az első szóasszociáció előtt, így fogalmaz: „Azt hiszem, már éppen eleget beszéltünk, s néha több a kevesebb… Meg aztán elvérzek ezekkel a válaszokkal… mintha kiskanállal eszegetné az agyamat…!” (101.) Érdemes összevetni ezekkel azokat a kijelentéseket, amiket Hrabal az írás és az öngyógyítás kapcsolatáról tesz, s amelyek mögött a bécsi mester gondolatvilága – megint csak kimondatlanul, de – nyilvánvaló. A játék is sokszor öngyógyítás, az írás pedig a játék egyenes ágú leszármazottja. Csak két kiragadott gondolat: nagybátyjáról – „Pepin sógorról” – azt mondja Hrabal: „Amit a családban nekünk elmondott, amit a kocsmában a kisasszonykáknak elbeszélt, az egyfajta gyógykezelés volt, úgy gyógyította magát, mintha Sigmund Freud páciense lett volna” (34.). Vagy: „ha valamit át akarnék venni Freudtól, akkor az a módszer lenne, a pszichoanalitikai szöveg, amely közel áll a katolikus fülbegyónáshoz, és az én gyónásom az írás. Más szóval én mindig csak az írás révén tudtam meg, mi is az én lényegem” (40.). Ezekkel a kijelentésekkel valóban lehetne mit kezdeni – de kár előrángatnia Szigetinek a pszichoanalízis kapcsán Csáthot vagy a  katolicizmus kapcsán Pilinszkyt, akikkel viszont láthatóan Hrabal nem tud mit kezdeni. Ezek miatt az egymás mellett elbeszélések, meg nem hallások miatt van az, hogy sokszor úgy érzi az olvasó, mintha Csehov egy drámája – akinek egyébként Hrabal kedvencei közt van a helye – akadt volna a kezébe.

*
Kedves Hrabal úr – onnan a túlonnan is. Mit tudunk meg mi Önről még ebből a könyvből? Hogy az irodalomban Kafka és Hašek is (h)ősei közé tartozik, ami elég meglepő, vagy nem, mert ugye az ember fölmenői szerteszét szóródhatnak. Franz Kafka sohasem volt humoros, szerintem ironikus sem. Hogy a groteszk belékacsintott amúgy is groteszk lényébe, hát legyen. Hašek maga szerint riporter volt. Ez dicséret. Olyasvalaki, aki dokumentálja a környülállásokat. Maga is ezt tette – és ez az irodalom lényege.

Ebben a könyvben, amelynek egyes motívumai hangsúlyozottan kötődnek a magyar irodalomhoz is, fölmerülnek – néha a beszélgetőtárs részéről – bizonyos párhuzamok. Indokoltak és indokolatlanok egyaránt. Örkény: igen, de a Tótékon kívül nem találok párhuzamot, a Hrabal által is elismeréssel emlegetett egypercesek inkább Kafkához állnak közel. Pilinszky: igen, de talán inkább az etikai perspektíva, és semmiképpen sem a stílus, ha a stílus most még veendő abban az értelemben is, hogy mi jellemzi valaki életstílusát. Számomra Hrabal a magyar irodalomban leginkább Tersánszky Józsi Jenővel rokon, és némiképp Füst Milánnal is. Az már más kérdés, hogy megtudjuk, milyen szellemi, történelmi, személyes szálak fűzték Kerouachoz, Ginsberghez, a beat-nemzedékhez. És annak gyökereihez, Walt Whitmanhez, de az „elátkozott költőkhöz”, Baudelaire-hez, Rimbaud-hoz, Apollinaire-hez is. Engem meglepett – noha utólag teljesen indokoltnak érzem – a Faulknerrel való párhuzam. Balladák – mondja Hrabal úr, és igaza van. Ballada a nyúlpaprikásról.

Ilyen balladák, amelyeket Hrabal előad, tulajdonképpen elénekel  a  macskákról  és a halálról, a sírásról és a nevetésről. Énekli néha sírva, néha nevetve, néha macskajajjal, néha haláltáncosan. Balladákat komponál elődeiről, írótársairól, képzőművészekről és zenészekről és önmagáról is. Ezekre a balladákra fület kellene hegyezni. Mert ott lappang mélyükön vagy úszik tetejükön a balladai homály – az a bizonyos plusz dimenzió, amit Hrabal saját művei kapcsán többször is emleget. Mi történik ezzel szemben? Mondják, hogy Szigeti új műfajt alkotott. Lehet. De az ember, ahogyan azt Hrabaltól is megtanulhattuk, a történetein keresztül ismerhető meg, és a történetekhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a történetmondás módja, kontextusa és szituációja is. Szigetinek mintha nem lenne füle Hrabalra – nem azt akarja hallani, amit az mond, hanem a saját kérdéseire adott válaszokat. Úgy jár el, mint amilyen a partizánok vagy az indiánok harcmodora: olyan – saját – terepre vinni a másik felet, ami annak ismeretlen, bevinni az erdőbe. Ez természetesen nem sikerül. Az embert – de mást sem, lásd Hrabal szövegeit
– nem lehet direktben megismerni. Hrabal ennek a tudásnak a birtokában ment bele ebbe a groteszk és ironikus – érzésem szerint sokszor naivan erőszakos – interjúba, amely egyebek közt éppen ettől a tudástól lett anynyira groteszk és ironikus. Hrabal biztosra ment. És mit tehet az olvasó? Megpróbálja beszélgetéssé változtatni a beszéltetést, és föltesz egy-két kérdést – de immár önmagának –, hogy mit is gondolhatott bizonyos dolgokról Hrabal, amire kérdezője éppen nem volt kíváncsi.
Elolvastam a könyvről majdnem minden eddig megjelent kritikát. Ezek semmiről sem szólnak. Nem szólnak például arról, hogy itt nem egy, hanem három-négy könyvről van szó egyszerre. Több narratíváról, amelyek polifonikusan – mint Hrabal egyik kedvencénél, Dosztojevszkijnél – véghez nem érő dialógusokká teszik a történetet. Számomra a könyvben legalább négy narratíva felesel: az egyik az író Hrabalé, a másik Hrabalé, akiről Hrabal beszél, a harmadik a fotókon megjelenő Hrabalé és a negyedik Szigetié.

Szokták idézni Esterházy Pétert: „Szigeti könyve olyan, mint egy csoda: Hrabal-hőst tudott Hrabalból csinálni.” Lehet, hogy Esterházynak igaza van. De megjegyzését fölfoghatjuk ironikusan is. Hrabalból ebben a könyvben Hrabal csinál Hrabal-hőst, de azt csinál Szigetiből is. Szigeti úgy jár, mint egy olyan bűvész, aki benyúlt a varázszsebébe egy végesincs színes szalagfolyamért, és – saját magát is meglepve – egy minimum kétfejű nyulat húzott elő. Na ez az igazi zsebcsel. Saját zsebünk csele.

1 Kličky na kapesníku. – A szerk.