Fekete Anna: Át; Anya, anya; Hópihe, tisztán; Kiszámoló; Majd (versek)

Át
Hova rejti az erdő az öregeket és halottakat?
Hiszen minden lény pompás, friss, erős,
ami csak az ösvényen kirobban, átszalad.
De hol vannak a rések, a lapályok, a szemnek

láthatatlan zugok, ahol az állatok várják a halált,
és örökre megadják magukat? Mi csak az egyiket látjuk,
a fiatalt, az élénket, a színeset, a lármásat, de az a másik,
a bokrok mögött remegő erdő a hatalmasabb.

Anya, anya

Jár a szája, nevet, nevet, forog, reszelgeti a körmeit,
de minek, ugyan minek, hiszen már reggel kitépett belőlünk
egy darabkát. Vibrálnak az ujjain a részeg aranypettyek:
nem megmondtam neked, hát te sohasem figyelsz?
Figyelem, mennyi szeretet fér a szájába: mennyi hús,
mennyi csont, mennyi nyál, mintha lenyelt volna
egy vegyi kombinátot vagy egy mérgezett tavat.
Világít a konyhánk, mint egy fénylő kínzókamra.
Este lesz, este. A fák mögül fejvesztve menekül a nap.

Hópihe, tisztán     

Róluk csak jót, mert ők a rokonok. Halvány, szomorú emberek –
a férfiak is hordanak maguknál tűt, cérnát, fájdalomcsillapítót,
mert kell a tartalék. Fűben-fában orvosság; és aki a kicsit… hát ők
megbecsülik. A téli hajnal tündöklését is bezárnák a fagyasztóba,
mert jó lesz az… Az idő dög, veszett dög, loboncos kutya,
menekülni kell, bezárkózni a dobozok közé, a légmentes ragyogásba.
Pepi, bácsi, tudsz adni egy hópihét, egy hibátlant, egy 1985-öset?

Pepi bácsi a legeslegrokonabb: Aztán vigyázz rá, Anci, rá ne ülj,
meg ne edd! Ahogy bólintok – hálásan, persze –, lecsippent belőlem
a szemével. Csak egy picit. Mert van még hely a gyűjteményében.

Kiszámoló

Húszezer felkelés, húszezer lefekvés,
két háború (nem múlt el), egy felrobbantott Duna-híd,
a kutyám, a legeslegelső, a szüleim, akik csak fényképeken
öregednek, mert már üvegkoporsókba zárta őket a képzelet.
(Az emberek gyorsabban elhalványodnak, mint a történelem.)
Az égszínkék ég, ami mindig rosszkor sápad el,
a sebek, amik régebbiek, mint az anyajegyek,
az anyajegyek, amik fájóbbak, mint a sebek…
De ez mind én vagyok-e?

Majd

Nem is az éjszakát látjuk, hanem a félálomban kucorgó házakat.
Nem is az éjszaka rendjét, hanem az utca homályos szívverését.
Könyvek a városok, eljárt az idő fölöttük –
cikornyásak és mégis milyen semmitmondók.
Néhány évtized, és visszafoglalja mindet a sötétség.