Az öldöklő angyal a Nemzetiben – művészi élmény vagy szélsőség?

Szlovák Nemzeti Színház: Rechnitz – Az öldöklő angyal

Nová dráma fesztivál, Pozsony, 2014. május 15.

Félig telt nézőtérről sokkal jobb előadást nézni: nem érzel zsúfoltságot és azt, hogy ha véletlenül mormogni kezdesz, mindenkit megzavarsz magad körül. És főleg: nincsenek elegen ahhoz, hogy észrevegyék, hogy a sötétben legördülnek a könnycseppek az arcodon. Ezt – mármint a könnyezést – a Szlovák Nemzeti Színház stúdiójában tegnap szinte lehetetlen volt elkerülni. Nem azért sírtak és szipogtak ugyan az emberek, mert erre a remek előadásra szinte senki nem ment el, talán nem is csak azért, mert eközben pénztárban váltig állították, hogy minden jegy elkelt, és talán azért sem, mert a jegyárak a magasba szöktek – az ok alighanem az volt, hogy meghallgathatták a „gonosz banalitásáról szóló hétköznapi tudósítást”.

Jelinek drámája már a címében utal Buñuel Az öldöklő angyal c. filmjére, amely „teljesen normális” emberekről szól, akik egy látszólag egyszerű szituációban hoznak olyan döntést, amely a jövőben katasztrofális következményekkel jár. Az előadás szereplőit két csoportba oszthatjuk: a múlthoz tartozó némaszereplőkre és a lehetséges jelen idő szereplőire. A jelen pontosabban nem meghatározott téridő, a szereplők a rohonci (Rechnitz) mészárlás tanúi. „1945. március 25-én éjszaka Batthyány Margit rohonci kastélyában az osztrák–magyar határon hatalmas ünnepséget rendez. A társaság, amelynek az SS és a Gestapo tagjai is részét képezték, 200 zsidót gyilkolt le szórakozásból” – írják a műsorfüzetben.

Elfriede Jelinek és David Jařab Rechnitz: Az öldöklő angyal c. előadása nem tartozik azok közé, amelyek után megtisztulhatunk – nincs katarzis, mivel nincs kortárs tragédia sem. Bár ártatlan emberek halnak meg, halálukat nem könyvelhetjük el az emberiség jövője érdekében hozott áldozatként. Nehéz ebben a darabban hősies szereplőket találni, mivel az a védteleneket ábrázolja, azokat, akik egyedül ezekkel a szavakkal képesek védekezni: „meg kellett történnie”. Sírnunk kell, mert nem tudunk védekezni a gonosz banalitásának tényszerűségével szemben, amelyet a darab nyíltan ábrázol, s még rosszabb elfogadni azt, hogy valójában mindannyiunkat érint a dolog.

Vajon elkönyvelhetjük-e jónak a művészetet, miközben az kizsigerel? Semmilyen szélsőség nem jó, mondom magamban, ugyanakkor az is eszembe jut, hogy talán helyénvaló, ha az embert manapság valami váratlanul éri. Ha védekezünk ellene és nem fogadjuk érzelemmentesen, a gonosz működése a művészet hatására legalább egy kicsit relativizálódik. Amit nagyobb bizonyossággal értékelhetünk, az az előadás velünk folytatott kommunikációja és hatáskeltése.

David Jařab mint rendező és látványtervező (kettő az egyben) a színház sajátos lehetőségére, a metanyelvi kommunikációra támaszkodott, és nem csak a Jelinek-darab nyelvi rétegére, amelyet igényes szóképek és metaforák formálnak. A hagyományos színdarabforma szétesik, a konfliktus nem az egyes szereplők, hanem a néző és a szereplők között keletkezik. A szöveg tehát nagyon egyéni, emberenként különböző módon kommunikál, s ennélfogva az egyéni – sorok közötti – olvasatra támaszkodik. Jařab remekül felerősítette a cselekmény „mondanivalóját” a színpadon a múlt képeinek segítségével, amelyek némafilmként illusztrálták a március 25-én történt eseményeket. A színpadot két térfélre osztották, az elülső a jelenhez tartozik, a hátsó, plexikockába zárt tér pedig a végzetes nap szörnyűségeihez. Ez azt a benyomást erősítette, hogy a „jelenben található” szereplők replikái a rohonci „kiválasztottakból“ álló társaság perverz játékait kommentálják. E két téridősík az előadás folyamán változik, s a befejezés felé közeledve egyre gyakoribbak a plexin való átpillantásokkal, nézésekkel jelzett átkötések. Közvetlen kapcsolatra nem került sor, ami azt is jelezheti, hogy a kellemetlen eseményeket szeretjük a múltba zárva elfelejteni. Nem vagyunk képesek megbüntetni ezt a gonoszságot, szembehelyezkedni vele és felszámolni látszólagos biztonságunkat.

A realisztikusnak egyáltalán nem mondható szerepek kemény diónak bizonyulnak a teljesen más színházi hagyományon nevelődött színészek számára. Mindezek ellenére látszik, hogy Emília Vášáryová, František Kovár, Tóbiás Szidi és Richard Stanke rugalmasságával nem volt baj, s a szinte karaktermentes szereplőket alakítva – csak generációs példák belső változás nélkül – kiválóan, érzékeny játékkal s úgy tűnt, az igényes szöveget megértve oldották meg a feladatukat. A cselekmény legerőteljesebb katalizátorának a cselekvés és beszéd égető szükségszerűségével játszó Zuzana Porubjaková bizonyult, aki, mint az új generáció képviselője, a leginkább szándékozott rávilágítani a valós eseményekre (szó szerinti is: hatalmas reflektorral pásztázta a sokkoló jelenetek plexi mögé zárt szereplőit) – egyedül nála, mint az itt maradt emberiség dacos képviselőjénél, derengett fel valamiféle karakter.

A fények játéka, Vlado Šarišský és Peter Haas zenéje, a közlendőből fakadó feszültséget érzékeltető vonósok hangja mélyen áthatották az eseményeket. Amikor egy pillanatra lekapcsolták a világítást, hirtelen a színészek közvetlen közelében találtuk magunkat, akik egy szál gyertyával világították meg az arcukat. Velük együtt rejtőztünk el az igazság elől, a színpad és a nézőtér határa felszámolódott, és mondandójuk, arcunkba meredő tekintetük Jařab sötétbe meredő tekintete is volt egyben.

Végül is úgy tűnik, hogy a Rechnitz c. előadásban nehéz olyasvalamit találni, ami – akár formálisan vagy tartalmilag – nem működött volna, nem tolmácsolta vagy nem váltotta volna ki eredeti módon az emberi érzelmek teljes skáláját. Talán ez a művészet értelme, bár ezt mindenki döntse el maga, miután megnézte az előadást.

Jana Hlodáková