Csodára várva az Astorkában

Astorka Korzo ʼ90 Színház: Üstökös (Kométa)

Nová dráma fesztivál, Pozsony, 2014. május 14.

Justine del Corte Üstökös című kortárs darabja a múltat egy szebb jövő reményében megváltoztató örök emberi igyekezet allegóriája. Többek között arról beszél, hogy az ember számára mennyire elfogadhatatlan az emlékezés viszonylagossága. Ellenérvként felhozható ugyan, hogy a „múlt igazsága” egyáltalán nem létezik, a jelenre azonban mégiscsak hatással van. Pontosabban arra van hatással, „aki mindig abban élt, hogy el tudja kerülni a fájdalmakat – és a fájdalom pontosan ezért találta meg” (Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt – ford.: Karáth Tamás). Mások ellenben szinte mindent relativizálnak, és ettől vesztik el a talajt a lábuk alól. Mintha mindannyian csodára várnánk, üstökösre, amely teljesíti a kívánságainkat, megoldja problémáinkat, helyre teszi a múltat, s amelytől csodálatos módon boldogok leszünk.

Kétségtelen, a német írónő drámája számos termékeny témát rejt magában, s a befogadóban sok „örök kérdést” előhív az élet értelméről. Juraj Nvota darabválasztása tehát jó döntésnek bizonyult. Az előadás minősége pedig cáfolta azokat a véleményeket, amelyek megkérdőjelezték a darabnak a Nová dráma fesztiválra való beválogatását. De erről később.

A szöveg sok lehetőséget kínál, ám ez hátrány is lehet a színházi alkotók számára. A sokszereplős darab szinte összes szereplője fontos belső változáson megy keresztül, még akkor is belső konfliktus zajlik bennük, ha az külső szemmel nézve teljesen feleslegesnek és üresnek tűnik. Del Corte a részletekbe menő karakterábrázolásban arra a Csehovra hasonlít, akinél a felszín, a figurák látszólag unalmas magába fordultsága alatt mindig az egzisztenciális harc bújik meg, és akinél az egyén belső romlása a csoport függvénye. Éppen emiatt volt szükség az összes szereplővel külön, személyre szabottan foglalkozni, miközben a narratíva első ránézésre csak egy házaspárra, Alžbetkára és Arthurra épül.

Az Astorka színház kamara jellegű terébe zsúfolódtak a szereplők. Az egyes jelenetek váltakozásánál sem sikerült Nvotának a színészeket természetesen átcsoportosítania, érkezéseik és távozásaik nem voltak fennakadásmentesek, néha kifejezetten úgy tűnt, mintha a színész csak azért érkezett volna a színpadra, hogy igyon és kimondja a replikáját, majd távozzon valahová, ki tudja hová. A gondolati közlendőt is mintha kivitte volna a huzat a színpadról.

Noha a rendezőnek a szereplők sokféleségét részben sikerült megragadnia, sokszor felszínes és lapos maradt. Az idősebb vállalkozónő, Nane (Zita Furková) figuráját, aki többször is találó, vaskos közlendők hordozójává válik, teljesen deformálja az állandó és szinte elviselhetetlen borivási vágya. Állandó beszólásai – „ez a bor meleg” –, amelyek a kiélezett helyzetet voltak hivatottak oldani és humort csempészni a feszültségbe, inkább zavaróan hatottak. Nem maradt belőle más, mint egy nevetséges, részeges nő, aki néha szívesen dalra fakad, még ha hamisan is. Sok más szereplő is hasonlóan járt.

Ezen kívül többeknek volt problémája a szöveg kiesésével, ami szembetűnően befolyásolta a színészi cselekvést is. A gyors és intenzív beszédnek, a helytelen hangsúlyoknak köszönhetően a mondatok gyakran értelmüket vesztették és a kevéske humor is eltűnt. Zuzana Krónerová (a kiszámíthatatlan színésznő, Gréta szerepében) azon kevesek közé tartozott, akinek nem akadtak gondjai a szöveggel, s így kommunikatív tudott maradni, néhány szó elfelejtését vagy néhány egyenetlen levegővételt leszámítva. A belső lelki feszültség megragadásával Rebeka Poláková próbálkozott a leglátványosabban, bár nem tudta elkerülni a színészi klisék, a patetikus pózok használatát, így Alžbetka belső váltásai affektáltnak hatottak.

Az előadás első részének unalmát a szünet előtt legalább egy pillanatra felváltotta az izgalom, amikor az élők és holtak világa közti határátlépésekre került sor. Az előadás egy kicsit mintha egy meghatározatlan térbe és időbe helyezett tarka mulatság vagy az élet rétegzettségének illúzióját kínálta volna. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a rendező eljátszott a térben a szöveg nyújtotta lehetőségekkel, és nyelvezetével színpadhasználati ismereteit is elénk tárta.

Ennek ellenére az utolsó percig azt vártuk, mikor repül be végre az üstökös, hogy teljesítse kívánságunk s megmentse az előadást legalább a kidolgozottabb világítással, zenével vagy a szuggesztív atmoszférával, amely minket is bevon a színpadon történő eseményekbe.  Valahol a távolban végül meg is jelent az üstökös, de sajnos csak a színészek láthatták a színpadról, miközben számunkra inkább úgy tűnt, mintha az ürességbe néznének. A csodák nyilván nem akkor történnek meg, amikor számítunk rájuk.

Jana Hlodáková