Egyetlen ünnep sem mentes a kényszerű pózoktól és a megcsontosodott szertartásoktól, mégis rájuk fanyalodunk, ha keretbe akarjuk foglalni hétköznapi zakatolásunkat. A magyar irodalom legnagyobb ünnepéről, az immár nyolcvanötödiket taposó Ünnepi Könyvhétről is lehetnek vegyes érzéseink és véleményeink – visszatérő dilemma, hogy vajon nem jobb-e a Könyvhéten kívül megjelenni, amikor egy-egy kiadvány nem veszik el a túláradó dömpingben –, mégis van benne valami tagadhatatlanul misztikus, felemelő, ami ilyenkor a budapesti Vörösmarty teret minden irodalomban érdekelt számára, sőt, alkalmasint a kevésbé érdekeltek számára is, szent hellyé teszi, beindítva a „most akkor megveszem azt is, amit máskor nem” reakcióját, az olvasás édes bűnébe taszítva azokat az ezreket, akiknek ezúttal nem kell szemben úszniuk az árral, elég, ha hagyják magukat sodortatni.
Ami pedig a könyvheti reklámhadjáratot illeti: még ha, tegyük fel, nem vásárolunk egyetlen újdonságot sem, és ha esetleg úgy véljük, az ezévi felhozatal nélkülözi a valódi bombameglepetéseket, egy vagy több olyan megjelenést, ami kiforgatna bennünket eddigi valóságérzékelésünkből, akkor is nehéz elkerülni (már ha az érdekeltek tágabban vett körébe tartozunk), hogy ne szerezzünk róla tudomást, kik épp az aktuális „könyvheti befutók”, akiknek a könyvét legalább megérinteni illik kiadójuk standjánál. Mert ahogy az internet korában átértékelődött az „aktualitás” fogalma, ahogy a valamikor efemer kisüléseknek számító események ma a mindennapjainkat meghatározó hullámverésként vesznek körbe bennünket, úgy alakul a könyvkiadók viselkedése is, és aki lemarad, az kimarad. Így válik az Ünnepi Könyvhét szentimentális misztikumából kőkemény piaci – és ami egyes nézőpontokból sokkal kevésbé tűnik annak, de mi most eljátszhatjuk, hogy legalább annyira fontos: szakmai – valóság, a magyar könyves szakma nem minden hátsó szándéktól mentes nagy bulija. Mindez teljesen rendben is van, így kell lennie, és sajnálnánk, ha nem így lenne, ám itt kezdődik a történetnek az a része, amely innen már egy specifikus közönség ügye. Hiába is próbáljuk felülíratni baljós érzéseinket a legkülönfélébb könyvheti csodákkal, csak nem tudunk elsiklani afelett, hogy van egy mostohagyerek, akinek a nagy lakomából koncok is alig jutnak: a szlovákiai magyar könyvkiadás.
Ha végignézzük a könyvheti újdonságok listáját, nagyítóval is alig találunk rajta szlovákiai magyar kiadványt. Az AB-Art ugyan megoldotta, hogy több kötettel is jelen legyen a Könyvhéten (több verseskötet mellett egy prózakötet is akad tőlük), illetve hagyományosan erős képviselettel rendelkezik a Kalligram (szlovákiai magyar szerző: Grendel Lajos), fel-felbukkan még a somorjai Méry Ratio is, ám a többi szépirodalmi könyvkiadó eltűnt a színről. Volt ugyan egy közös „felvidéki” stand a Vörösmarty téren, ám ez, a valódi könyvheti hírverésből kimaradva, komolyabb figyelemfelkeltő újdonságok híján, aligha ébreszthetett túlzott érdeklődést egy átlagos könyvheti bóklászóban. Így szorul ki az ünnepből, a magyar irodalom legfőbb könyves eseményéből és így szép lassacskán a magyar kulturális tudatból a fogalom: szlovákiai magyar könyvkiadás.
A folyamatot egy alapos, mélyreható elemzésben lenne érdemes megvizsgálni, nem csupán egy ilyen felszínes szösszenetben; e keretek között is rámutathatunk azonban azokra a tényezőkre, amelyek a legszembetűnőbbek: azon aligha lehet hosszabb távon sem változtatni, hogy a kisebb(ségi) könyvkiadók az állami támogatási rendszer lélegeztetőgépére kötve létezzenek, azon viszont annál több múlik, hogyan állítjuk be ezt a lélegeztetőgépet, mihez igazítjuk a működését. Amikor egy kulturális támogatást úgy osztunk ki, hogy a kiosztása ütemezésével a támogatandó kulturális ágat leválasztjuk annak életadó törzséről, azzal többet árthatunk, mint amennyit használunk. Aprópénzre váltva ez annyit jelent, hogy ha a szlovákiai magyar könyvkiadókat, a szlovákiai magyar szerzőket megfosztjuk a lehetőségtől, hogy részt vegyenek a magyar irodalom legnagyobb ünnepében, az a legjobb módszer a szlovákiai magyar könyves szakma ellehetetlenítésére és gyors elsorvasztására. Ennek – korántsem az első – jeleit láthattuk a 85. Ünnepi Könyvhét és 13. Gyermekkönyvnapok rendezvényén.
Ha ez így megy tovább, nem nehéz megjósolni a folytatást. Csendes lesz a kimúlás, halálhörgés és sikolyok nélküli, és a temetési menet nem fog hosszan kígyózni az olcsó fából összeeszkábált koporsó után.
Szalay Zoltán
