Varga Imre: Reggelnapló 12. (próza)

* Varga Imre Reggelnaplójának befejező része. Az előző részt 2014/4-es számunkban közöltük. – A szerk.

Betűket palántázni a földbe, sorokba beiszapolni harmincegy-két fajta palántából – egészen olvasmányos lenne a kert, amiből a Mester szavakat húzgál ki, egyelgeti mondandóját, jelzőit kigazolja, s végül majd az idő fehéren lefedi mindazt, amit mondana a veteményes. Egy-egy bokor, fa ágboga, rajzolata a fehérség fölött. Élet volt (van) és lesz itt.

Miért a szőke haj ártatlan és csábító? Ahogy a csábító egyre inkább ártatlanságról ábrándozik. S mivel ezt másokban keresgéli, máris elpártol tőle az, ami után egyre kétségbeesettebben kutat. A tejhordó kislány ügyeskedik, hogy találkozzanak. Sebes méhnyak. Sebesen is szeret. Lelassítva is szereti. Szőke és édes a szerelem mélye, de természetes szőkeség, természetes mézíz. Ahogy megcsillan fürtjén a fény, ez az én világom hajnala. A királygyík eltotyog az ablak alól.

Más. Az élelmes ember evése. Nem a tányért látja maga előtt, hanem a terveibe bámul. Ízek nélküli, figyelem nélküli jelentelenségbe veszik; időnként arrébb mozdítja kanalát, szájához emeli, rág, de hiányzik abból, amit csinál.

A vidéki házak egérszaga. Nemcsak Krúdy, hanem most az én személyes tapasztalatom is anyámnál időzve.

A kéket feketével váltogatom, mert a kínai betét kifogyóban, s aztán kénytelen japán golyóstollra váltok.
Anyu most ballag haza a boltból.
Ültem a párnán, terveim jöttek-mentek, mintha hegyen gubbasztanék szép formájú fel-
hők között; csodásak ezek a felhők, hát még bennük lenni, innen a lenti rét is meseszerű, s a
tér egészen meleg, ahogyan betöltöm.

Gép módjára él. Egyszer vizelés közben észreveszi, hogy fáradtolaj csorog belőle, és füstöt fingik, miközben kocsija kilincsét ráncigálja.

*

Elég, ha megáll trécselni két nő a kapunk előtt, az egyikük szőkített hajú, formás cigányaszszony, s időnként elcsattan egy-egy „kurva picsába”, ez felkavarja idebent is a levegőt. Paprikaszeletelés közben is ki-kitekintgetek az ablakon; amikor a két ifiasszony letye-petyéje után elmegy, akkor jelennek meg bennem igazán. A lepénybe is trágárságot sütök, a kezem gyúr, a képzeletem meg bugyit húz le valakiről, pinát leskel.
Böjtből visszatérve érzékenyebb vagyok, s minden oldalról magányos, bárki otrombán beléphet, nem csapom be előtte az ajtót, elhagy a híres kényességem, emberszagundorom (bár néha olyan erős ez a viszolygás a hússzagú emberektől, mint a vegetárius Swift Nyihahák országából visszatérő hőséé), szóval most szabados vagyok, bármire kapható, bármihez kapható.

*

Állunk a tó partján, arccal a víznek. Tibeti mesterem kissé jobbra a hátam mögött. Tanítgat. Alig egy-egy szó, amit érteni vélek, de lehet, hogy ezek is csak hasonlítanak. A túlsó parton ismeretlenek közelednek. S ahogy ezt észrevesszük, egy kígyó hatol át rajtam, de helyben maradok. Fölmászunk a tó fölötti csúszdaszerű sziklán, hogy nyomunk vesszen a zöld növények és sziklák között. Egy alagútszerű földfolyosón tovább. Amikor újra a tó partján vagyunk, a sziklameredélynél kissé távolabbra, már temetkezési hely. Pöttöm, manószerű lények markolásszák a durván ácsolt fakereszteket. „Szárat földbe, szárat földből!”, suttogják izgatottan, velük a bokrok, a homok is ezt zizegi. A távoli földnyelv mögül részegek bukkannak elő tántorogva, harsogó nevetéssel, az apró lények erre harciasan a földbe ütik keresztjeiket, amitől rettentő erősnek látszanak.
Ahogy erősödik a reggeli fény, beleolvad az álmom a színekbe, zajokba. Gondolattörmelékek, meleg rongyok, érzések takarják.

Erős a késztetés, rögtön ahogy az álom után fölriadok, hogy fölkeljek és leírjak mindent, amire emlékszem, azt az egy-két szót, ami megmaradt bennem a mesteremtől, de inkább fejemben időzök, újraélem az álmot, és bekerítem szavaimmal, nehogy elfelejtsem, és ekkor újból elalszom. Már csak az ismert és utált reggeli zajok keltenek, ezek szivárognak be az alvás boldog kék terébe, s hamarosan feketés-szürkésre szennyezik, érzem, míg hirtelen a csend akkorát kondul bennem, hogy felébreszt.
Mester, tó, kígyó, temető (keresztekkel), manók és részegek. Mennyi minden voltam álmomban. Van mit tűnődnöm rajta.
De előbb a gyakorlás. Utána kinézek az ablakon.
A rózsa rábókol levelesládámra, beleejti egy szirmával erotikus üzenetét. Amikor kiveszem a ládából, s végigtapogatom, mintha a világ szemérmét tapintanám. Illatos, hamvas, törékeny. A szülés után is szűz marad anyánk.

Halálba koplalom magam képzeletben (a vacsorám és az elalvás között). Az ábránd szép színesen elém tárja, milyen közvetlenül emberségesen szűnök meg, s még halálom után is firkantok pár sort a halottaskocsiban, majd óvatosan felmutatom hátulról a vezetőnek – előbb halkan megkocogtatva a térelválasztó üveget, nehogy szörnyethaljon meglepetésében. Míg bennem ez történik, odakint az eső permetezik, kopog a leveleken, falon, földön. S mivel egyedül vagyok a legkisebb szobában, jegyzetelhetek.
Megemlítendő, hogy a vacsorám előtti körte, majd maga a vacsora, amit Marika remekelt (tejföllel, sűrített paradicsomos, mustáros mártással leöntött saláta), úgy felfújt, hogy meditációmba folyton a belek morgása zavart bele, figyeltem, hogy kezdődik bent a csikarás, a gázok meghömpölygetik a vastagbelet, és vissza a légzés tudatosításához. S megint a belek morgása!

Közben az eső is elhalkul, csak fölöttem dobog a ház asszonyának cipője.
Holnap hatkor ébresztő. Jó lenne korábban kelnem, bemozogni, és írni pár sort ide is, ha lesz álom-emlék, följegyezni. Bár ki tudja, a beriasztózott, betörésbiztos ajtón-ablakon át éjszaka betalálhat-e ide kép vagy szó.

* Tiszta föld, fölötte tiszta ég; mintamondat.

Szennyezett föld, nitrátos vizek, vegycsíkok (chemtrail), báriumés alufelhők. Ózonlyuk, mágneses viharok. Tisztaságra és mérgekre egyszerre ébredek. Alvásom vége már csupa bizonytalanság, átfordulás túlra, majd vissza ide, időmet váró nyugtalanság, előrefutás egy érzés medrében a sötét szakadékig, találkozás bizonytalan határú szavakkal; egy-egy pillanatra megrendülök, visszhanggá válok, mintha sziklafal verné vissza  testemig, hogy: vagyok, vagyok; a tovább most gyakran: visszafelé; nevetésembe könnyek hullanak, sírásom fölött derű, nézek másomra, pedig én sem én vagyok, nevet is álmodok, jó hangos nevet, egy feltűnő kortársamét, fényes és húzó név az övé, illetve most már mindkettőnké, s ez reggeli jegyzetelésre is serkent. Nem írom alá, nem írom fölé, hadd legyek most ő. Ilyen névvel (nem árulom el, szakmai titok) rendesen dolgozom majd, s ontom a remekműveinket.

Már ébredezik a meditációs csoport: a csapokból zúg a víz, zengenek belé a falak, odakintről rigócsárogás, autómoraj; jó reggelt!

Mennyi eszkimó, mennyi, dejszen ezek japányok, baszod. Hamvas Béla meg az ajnók, ha Szentendre egyik sikátorában találkoznak. A szegény kis gesztenyefa is belepistult a folytonos jövés-menésbe. Az egyik fele virágzik, a másik felén vírusosan barnák a levelek; hullik termése a tüskés burokból. S ha már így összeráztam a mai időt, egy metszett kristálypohárba töltve kóstolgatom ezt a mustos, édes délutánt. Fújják, fújják, az angyalát, hadd remegjen belé Japán! Jé, ott is szatyrokkal futkároznak a nők, s né, milyen ízléstelen kalapokban! Piros muskátlis békeidők. Boldog délvidék: bazsalikom, rozmaring, vadmajoránna, kakukkfű meg térzene. Jól beleereződik ebbe a mai téridőtömbbe. S ha majd száz évek múlva feltárja valaki ezt a darabot, felhangzik belőle, hogy csókra vár egy lááhááány.
Kávézgatnak ebben a mondatban. Nem a szavak, hanem a világi zenesek. Akkor viszont nem ebben a mondatban, hanem lent a konyhában.
Van még cigányzene. Templomi orgonajáték. Ezt is kivési majd a leletes a mai szikladarabból. A cipőkoppanásokat is. Lehet, hogy halk kislánykuncogás, szuszogás, vízcsöpögés is lesz majd. Ha nagyobb teret kap a sziklakő, akkor belefér. Még a misezáró ámen is.
Valaki elmegy egy üres kosárral. Teliszedi az ősz ágairól, és visszahozza. Zárvány marad ez is. A keringő is benne lesz a leletben, ahogy aláhullongnak a porszemek, ruhaszálak, sejtelmek.

Valakit megdumálnak, két ülés-szakasz közt, hogy próbáljon inkább széken meditálni. A szuszogós az. Végigszuszogta a csendes ülést, hallom a légzése mögül a szorongást. A felszínen minden hánykolódik. Felismerhetetlen formák. Egymáshoz is csapódunk. Olykor át is fedődünk. Ez már ebéd után. A pálinkával megágyazott zöldségleves meg a gombás-zöldséges főtt tönköly után.
Sóhajtások.

Lázas lapozgatás egy meditációs könyvben. Még tíz perc, s kilövődünk a belső világűrbe.
Két ülés között meditatív körbejárás: kinhin. Nagylábujjal meg-megnyomom a földet, hadd forogjon alattunk. A muskátlis láda elsuhan mellettem, egy lány perdül ide máris a múltból, akinek muskátliszagú volt az arca. Körtefa forog gyümölcseivel, galaxis hömpölyög,
víz örvénylik, forgunk körbe-körbe.
Egyszerűen, természetesen, közvetlenül. De míg a szavak köztünk vannak, minden művi.
Ha már beoldódnak a sétába vagy a mozdulatlan ülésbe, kezdődhet, ami valóságosabb.
Este lesz; gondolatainkat beissza a sötét.

*

A tiszta meg tisztátalan táplálékok közti különbségen tépelődve megyek reggel vécére. Miért vesztjük el természetes megkülönböztető képességünket? Hogy aztán a helyes ételpárosítás szakértői terelgessenek vissza egy természetesebb életmód felé. Fölkérődztem, úgy látszik, a tegnap esti vita hangulatát.
Hat órát kongat a szembeni templom toronyórája.
Séta a Duna-parton. Ködpászmák a víz fölött. A felhők alatt még zöldek a dombok. Néhány szál letépett virágot fölmentek a murvás útról a csatornahíd kő mellvédjére. Légzőgyakorlatok, kacsázás lapos kavicsokkal az ólmos színű folyó vizén.
Reggeli. Darázs a mézben. Belefulladt. Bennem is némi szúrósság. (Ó, azok a monarchiás sárga-fekete csíkok!)

Áthelyeztem naplómat a zendó előterébe, illetve hát ott gubbasztva, az ölembe. Sárga, lila, kék krizantémok egy köcsögben s körömvirág. Jövés-menés, miközben firkálgatok. Ki lesz közöttünk az ökörszelídítő? Az ismert bivalyos vagy ökrös történetre utal valaki,
amelyben a bivaly a megszelídítendő tudatot jelképezi.

Nagy vigyor az üres sorok felett. A harang reggeli kilenc órát jelez.
Az ablakomra rágördült a gyékény elsötétítő. Különben nagy (lenne) a világosság. M. indulatosan oldalt lépett szerepéből s ránk förmedt sértődötten: rendezzünk meditációs elvonulást mi, ha olyan kényesek vagyunk az ételére, az utasításaira. A két fő ellenzéki lator nevesítve is lett: jelesül Dúl Antal meg én. Megint a kaja miatt tört ki a belviszály. Gyomrunk nehezen fogadja be szőröstül-bőröstül a másikat. Ettől elmenős lett nekem most megint. Pedig az ülés alatt sok öröm, erő gomolygott bennem. Türelmesen hallgatom a vádakat. Utólag derűs vagyok, hogy bár a köz érdekében szólaltam meg, nem sértettem meg senkit; nem voltam igaztalan, sem indulatos.

Vezetőnk most a másokért szívét-lelkét kitevő Anyuka szerepében, akit elégedetlen párja s tékozló fia láttán elönt a keserűség; érzelgősen vádaskodik: Majd meglátjátok, ki voltam, ha már nem leszek köztetek.
Most is látjuk, hogy kicsoda, nagyon is, pedig még köztünk van.

*

Egy ágbogas terebélyes fa koronájának rajzolata az alkonyi ég előtt. Nézem; most ez a legfontosabb – semmilyen személyes történet nem takarhatja el. Felhúzom még egy kicsit az ablakredőnyt, az ág árnyképét nézve, mielőtt a látvány beleveszne az esti feketeségbe.

Itthon már; ablakom előtt a terebélyes japánakác virraszt. A kinti zajok keltenek. Ám még nem akarok az álmokból kilépni. Sivatagban vagyok, s nem téveszt meg lábam alatt a rongyszőnyeg, korhadó hajópadló, a fehérre meszelt falak és a barna ülőpadkás cserépkályha, sem a népi demokratikus (ormótlan) ruhásszekrények.
Dióverés a kertben.

Közben levelet kapok egy animátor ismerősömtől; szegény ördög, de a levele nagyon barátságos.

A tegnapi nevemre jól emlékszem, bár most mintha felhő lennék, mondjuk bárányfelhő, s én lennék mögötte a kékség is. Ezzel máris itt vannak a megpróbáltatásaim: egyrészt az ösztönösség, gépiesség, a szokásaim, másrészt viszont az elemző, okoskodó ész. S köztük az a kék tér, amire vágyom, a napi újrakezdések oka, a minden tanultság, ítélet, nyugtalanság, keresés mögött (illetve előtt) levő természetesség, tágasság, tudatosság, öröm.
Bégető felhők a gondolataim. Amikor kelni akarok, hogy meditáljak, írjak, azt bégetik, sugalmazzák: aludjál még, az időd akár a tenger, ráérsz elindulni a későbbi járattal is! S mivel kapható vagyok a lustálkodásra, főleg, ha ilyen ésszerű érvek szólnak mellette, vissza is alszom. Csak utána indulok útnak, a szokásos piliscsabai átszállóval Budapestig.
Ott a csillaghegyi strandfürdő egyik sárga műanyag székén üldögélve fogalmazok. A hajamból rá-rácsöppen naplómra az uszoda vize.
Kiutazom lányomékhoz a Feneketlen-tó közelébe. A kölcsönkulccsal bejutok, de nem találok senkit otthon, a macskákkal társalkodom. A lányom anyja telefonál munkahelyéről: ebéd a hűtőben, barnakenyér a szatyorban, egyek csak, ha megéheztem. Luca későn érkezik, s közben is elszalad valamiért, telefonálgat, zaklatott az a kevéske idő is, amit így együtt tölthetnénk.
Ő kézilabdázni indul, én pedig Szentendrére, németórára megyek.

Ülve a Duna feletti teraszon, alattunk a kert, a szőlősorok, s most a német tudásomról kéne számot adnom. A folyó és köztünk a lenyugvó napban csillogó templomkereszt.

18

Marika torka begyulladt (máris értelmezem, persze csak magamban: a gyengeségeivel, az irányítással, önelfogadással kapcsolatos energiák zavara): nehezen, siralmasan beszél, nyugodtan mondom neki, hogy miattam ne álljon meg a havi egyszeri meditációs alkalom, belátom ugyanis összeférhetetlenségemet, s inkább lemondok ezekről a hasznos órákról. Majd meditálgatok egyedül fatornyos falumban. Attól, hogy indulatok nélkül lemondok valamiről, megkönnyebbülök.

Eszembe jut egy koan, le is írom. Egy fiatal szerzetes fogaival tartja magát egy faágon. Arra jár épp egy vándor, aki a zen út igazságáról kérdezi. A szerzetes azt tanulta mesterétől, hogy engedjen el mindent! Fájt már az állkapcsa, nyaka s a teste, összekötözött kezével és lábával pedig nem tudott kapaszkodni. Ezért elengedte szájával a faágat. Már zuhanás közben ráébredt: halálra zúzza magát. Nem az ágat kellett volna elengednie. S most nemcsak bizonytalan, de fél is. Az villan föl benne, hogy a halál nem jó válasz egy élő kérdésre. Akkor hát mi a helyénvaló válasz? A kérdezőt engedje tovább némán? Így elárulná a fogadalmát, hogy az élőlényeket eligazítja útjukon. A kérdést engedje el? Vagy a gondolatait, s bízza rá magát szótlanul a zuhanásra?

Ez a szerzetes, mivel igencsak okos volt, még most is zuhan, ha közben meg nem halt. Japánban unszuinak nevezik a szerzetest, ami szó szerint felhőt és élővizet jelent. A szerzetes tudata szabad, mint a felhő az égen, s mint a sziklák közt áramló hegyipatak. Nem korlátozza őt a szabadság vagy a rabság gondolata, fogalma. Él kötelmek nélkül. Szabadon.

A gyakorlás visszahozza a test meg a légzés összhangját. Fölfedi a légzésben, mozdulatainkban, létezésünkben rejlő tudatosságot, örömet. Amíg gondolkodom róla, amíg akarom, a gyakorlás nem teljes, hiszen az akaratom, célra irányultságom kiforgat abból, ami egyáltalán megközelíthető: vagyis a jelenemből.
Vannak ellentmondásaim. A nyugalmat gyakorolva nyugtalan vagyok. Belátom, hogy most is ellentéteimmel vagyok jelen. Amíg az ellentéteimet nem fogadom el, hogyan is juthatnék túl rajtuk? Egyszerre Nap-arcú és Hold-arcú, befogadó és adó, nyugvó és nyugtalan; a közvetlen átélés nem választ, nem minősít. Mindig teljes önmagam a válasz.
S ez így is van, vagy csupán gondolat?
Ha csak gondolat, vajon ki az, aki elgondolta?

Nincs olyan tevékenység, amiben ne a teljes lét nyilvánulna meg. Ülni, járni, enni, aludni térni a tudatosságod fokától függően a kozmikus énnel történik, vagy pedig csak N. N.-nel.
Amit evés közben gondolsz, amit kimondasz, kitől és mitől választ el? Járás közben hagyod, hogy használjanak a gondolatok.
Miért?
Gyakran nem tudsz elaludni az érzéseidtől, gondolataidtól.
Mi zár el az alvás tudatállapotától, ha az rejtett lehetőségként mindig jelen van.
Hogy felelsz ezekre a kérdésekre?
Nem holdkórosság-e, nem vagy-e holmi csendesbolond, hogy magadat kérdezgeted?
Ha kiválsz, máris visszaoldódsz.

(Megtapasztaltad, vagy csak olvastad, csak gondolod?) Van-e (állandó, tudatos) kapcsolatod vélt éned forrásával? Honnan a vágyaid?
Ki mondja azt, hogy nyomd el őket? S ha kiéled a vágyaid?
Az ingerültség, a harag, vajon jó érzés-e?
Ha tudatosítod, átéled, javadra válhat, mert átalakítod. Mert átalakít.
Meddig kísérnek a gyengeségeid?
A meditáció tökéletessé tesz?
De hiszen már minden magában tökéletes.
Ki az a bolond, aki azt hiszi, hogy ha itt a testében élve nem találja meg az öröklétet vagy az időtlenséget, majd a halála után megleli?

Ha ruhád bepiszkolódik, mosd ki, ha elfogy a kenyered, dolgozz meg érte, s ha munkádért nem kapsz fizetséget, koldulj. Ha verseid, írásaid nem találnak olvasóra, égesd el gyorsan őket!
Mi marad száz év múlva mondataidból?
Milyen kérdést, milyen választ nem írtak le még előtted?
Mit tudsz te jobban, mint mások?
Miben vagy alázatosabb, tisztább?
Lehet-e az alázatodnak emberi mércéje?
Ha nem, akkor ki méri le?
Jogod van-e a jólétre, gazdagságra?

Egyik könyvedben megtalálod a kilencedik századi Tódzan Rjókai bölcs mondását: Törekvésed a jómód megteremtésére örökös szenvedést teremt.
Életem szükségei, pénztelenségem, szakadt ruhám, kopott cipőm lehet-e annyira érvényes beszéd, mint Rjókai idézett mondata?
Vagy már ez a kérdés is rejtett panasz, s így persze megerősíti, amit nem szeretek az életemben.
Itt a világegyetem bősége, mondd, mi választ el tőle?
Miféle minták? Milyen hiedelmek?
Mivel nem élek mintaszerűen, épp ezért hallgatva is beszédes emberpéldánya vagyok (lennék) korunknak.

Miért különböztetném meg magam bárkitől is, ha nincs olyan téveszmém, hogy különb vagyok?
Minden kérdésem sötét árnyékot vet.
Buddha, ha igaz, ezt mondta (hatévi kemény gyakorlását követően egyszer): Minden nap
alkalmas a megvilágosodásra. Tehát a kellemetlen nap is jó nap (ha azzá tesszük).
Mit mondok én?
Mit teszek én?
Páratlan nagy öröm az egység. Én Szépmező Szárnya, nem tehetek semmit. Nem áltatom magam csodákkal: történnek velem a dolgok. Páratlan nagy öröm az egység. Az udvari nagy cseresznyefa alatt nézem testem hamuját.
Ki nézi hát?

Amiről írok, az már túl van a közvetlenségen. Amit igazán megélek, nem lehet szavakkal kifejezni. De azért íródik ez. Mélyen belélegzem ezt az érzést, hogy most nincs tovább.

*

Túl sok mindenkivel találkoztam ezen a régi-régi úton, pedig magammal kellett volna csak. Sőt magammal se lehet találkozni, mert ez még mindig hiúság.
Az út üres. Nincs, aki járja. Ezt ki mondja?
Látod magadban a fényt, s örülsz neki? Figyeld csak: máris sötétség!
Az út teljes. Nincs fejlődés vagy hanyatlás, érettség vagy éretlenség. Minden hely kiválasztott hely.
Fu-jing Tao-kaj (Fujó Dokai): A magányos vadlúd csapatban száll.
Majd egy másik helyen: Igaz valóság, szentség, közönségesség – ezek mind egy álom szavai.
A Buddhák meg az élőlények csupán véletlen formák.
– Akkor hogyan lehetne az utat meg fogalmazni?

Fujó válasza:
A felfoghatatlan, amelyet mindig használunk, átöleli a világmindenséget. Faember sétál a tűzben.
Ilyen mondattal szemben nincs vélemény, sem távolságtartás.

Bárhová készülsz, az elindulás is öröm, mint minden mélyen átélt tapasztalat. Minek tűnődni, hogy a célt elérem-e, hiszen maga az útonjárás a célom.

Ha kimondtam, már nem teljesen igaz, mert csendjéből kiléptem szavaimmal.