Női fényképportrék

Fábián Évi: Nők Magyarországon 2

Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2014. április 29–július 12.

Külső szemlélő számára úgy tűnik: portrét fényképezni a világ legkönnyebb dolga. Ez abból is látható, hogy aki élete első képét készíti, többnyire valamelyik ismerősét állítja gépe elé. Mivel a felvétel általában „sikerül” – a digitális korszakban szinte teljesen biztosan –, készítője máris elmondhatja, hogy tud fényképezni. Aztán fotografál még ezt-azt. S amikor már kiderül számára, hogy portrét fényképezni a világ egyik legnehezebb dolga, talán ismét megkísérli. Most már elmélyülve az ehhez kívánatos tudások rejtelmeiben. Mire körülnéz, látja, hogy magára maradt. Az egykor portrét fotografálók sokasága elfogyott mellőle. Van ő, a gépe s a fényképezést vállaló partnere. Aztán elkészül – ha ő és a modell megszenvedték – a kép. Ami már nem egy vitrinbe kívánkozik. Mert az egy portré.

Fábián Évi germanisztika, majd művészetmenedzsment szakon szerzett diplomát. Két évtizede fényképez, fotóriporterként is dolgozott; képei többek között a Pester Lloydban, a Nők Lapjában, a Marie Claire-ben, az Art Rewiew-ban jelentek meg. 2003 és 2006 között az origo.hu munkatársa volt. 2013 márciusa óta Berlinben él és dolgozik. „A portréalbumokat általában valamilyen témára fűzik fel – mondta egyszer. Sikeres sportolók, korszakalkotó politikusok, híres színészek stb. – Feltűnt azonban, hogy az ilyen albumokban a nők alulreprezentáltak. Kivéve, ha a szépség a téma. Úgy éreztem, hogy ez kiegyensúlyozatlan […] Eldöntöttem, hogy én olyan nőket fogok fényképezni, akik a saját területükön értékteremtők.” Ezt a szándékot a kiállításokon túl egy album is tükrözi (Fábián Évi: Nők Magyarországon. Portrégaléria. Gordon Ágota és Heves Andrea szövegével. Budapest, Magánkiadás, 2007). A jelen tárlat egy újabb album előkészítésének része.

Amit a portréfotográfus vállalt, az a műfaj gyakorlásának idézett nehéz volta mellett más okok folytán sem egyszerű. Az értékteremtők általában rutinos közszereplők. Tudnak „viselkedni”, alkalmasint – ha élesen akarunk fogalmazni – pózolni. A fényképezőgép előtt is. Többnyire képesek előnyösebb oldalukat megjeleníteni, s ismert, hogy ez nem csak a fiziognómia esetében igaz. Szokás beszélni női hiúságról is, bár a fényképek esetében erről szólva kívánatos az óvatosság. Ha réges-régen készült műtermi portrékat nézünk, élesebb szemmel kivehető, hogy a megszépítő retus a férfiak javára is működött. Hajat varázsolt a kopaszodó fejekre, kackiásabbra rajzolta a bajuszokat, szóval a fineműek is örültek egy kis kegyes csalásnak az előnyösebb látszat érdekében. Mégis, több női darázsderék jelent meg ezeken a képeken a kissé töltött galambarcocskák alatt, s a ráncok is nagyobb számban tűntek el a szépneműek portréiról.

Ezen a kiállításon látható, hogy Fábián Évi jól ismeri ezeket a buktatókat. Negyvennégy, a falakon és paravánokon szikár rendben felsorakozó portréja – a kiállítás rendezésében az alkotó is részt vett – életszerű realitással hozza közel az általa kiválasztott személyiségeket. Van közöttük pszichológus és pszichiáter, újságíró és klímakutató, polgármester, és rabbi – az első ebben a hivatásban Magyarországon –, orvos, politikus, divattervező, bíró, színész, író, a filmgyártásban működő vágó, operaénekesnő, szexuálpszichológus, a női futball művelője, valamint annak elektronikus népszerűsítője, immunológus, úszó, festő, modell, csellista, koreográfus, helikopterpilóta, szülészorvos, „kulináris nagykövet”.

Vékony Délia művészettörténész a kiállítás megnyitásakor többek között figyelmeztetett: „Ma, ha a statisztikákra támaszkodunk, tisztán látható, hogy a művészeti világ még mindig maszkulin. Fontos tehát, hogy egy olyan művészettörténet-írást kövessünk, amely tudatában van ennek az egyenlőtlenségnek és a kánon úgy alakuljon, hogy ne legyenek elfelejtett művésznők. Ez manapság azért is fontos, mert legyen az bármilyen diszciplína – de az art world-re ez különösen igaz –, a túltelítettségének köszönhetően az, aki ma nem sikeres és ma nem válik láthatóvá a kulturális platformon, az 100–200 év múlva is ugyanolyan láthatatlan marad, hiszen a feldolgozandó kultúrtörténeti anyag mennyisége akkora, hogy annak van csak esélye bekerülni a kánonba, aki ma és most, miközben aktív alkotó, beleíródik a diskurzusba.”  Erről eszembe jut, aligha véletlen, hogy Berlinben 1986 óta működik egy Das Verborgene Museum elnevezésű intézmény – kis alapterülettel és nagyszerű tárlatokkal – női alkotók munkásságának bemutatására a Schlüterstr. 70 alatt, még berlini mércével mérve is disztingvált környezetben az egykor nyugati zónában.

Az analóg technikával készült Fábián Évi-képeken szereplők némelyike a szakmájára utaló rekvizitumokkal, mások „csak” önmagukban láthatók. Belső terekben és szabadban. Egészalakos formától a szűk kivágású premier plánig a megjelenési mód is igen változatos. Szépséges és karcsú fiatalok éppúgy sorakoznak itt, mint alkati adottságuk okán teltebbek, vagy az életkor miatt már megereszkedett testek, barázdált arcok, és a mosolygás még foghíjat is láthatóvá tesz. Apropó, mosolygás. A sokféleség mellett vannak jellegzetes közös vonások is a kiállításban. A vendégkönyv egyik bejegyzése – közismert, hogy ezek a szövegek általában nem az esztétika, hanem inkább a művészetszociológia körébe tartoznak, néha talán éppen ezért fontosak –, azt mondja: „Fantasztikus élmény látni egy olyan kiállítást […] ahol majdnem mindenki mosolyog.” A mosoly felfedezése – bár aligha kell bizonygatni, hogy ez nem afféle „mosoly albuma” tárlat – valóban találó. A mosolyok itt alapvetően belső harmóniából táplálkoznak.

Még a közéletben jártas tárlatlátogatóktól sem lehet elvárni, hogy a képek valamennyi szereplőjét azonos mértékben ismerjék. Ennek áthidalását szolgálja, hogy valamennyi portré alatt van egy rövid bemutató szöveg, amelyeket a publicista és zenekaralapító Fiáth Marianna írt, és egy, a képen bemutatott személyiségtől származó rövid idézet.

Három alkalommal láttam a tárlatot, ebből kétszer hétköznap délelőtt, s olyankor is, amikor a nagysikerű Corvina kiállítás, amely e kiállítótéren át volt megközelíthető, már bezárt. Mivel a látogatás ingyenes, az érdeklődők száma itt tételesen nem fogható meg. Ezért volt öröm tapasztalni, hogy a nem tipikus „kiállításlátogató” időpontban is többen jártak a képek között – az egyik napon egy hölgy pedig módszeresen jegyzetelt is.

A kiállítás rendezői az alkotó mellett Csillag Katalin és Nagy Ferenc, a Fényképtár munkatársa voltak.

Albertini Béla