Czinki Ferenc: Irodalom és fesztivál 2. / A franciás lány nem jött el

A franciás lány nem jött el életem első felolvasására, de most, ahogy állt ott a galéria túlsó falánál egyedül, és a délutáni verőfény csak úgy szikrázott a kerámiamázakon, már nem haragudhattam rá ezért. Ahogy valójában nem haragudtam rá sohasem. Csak abban bízhattam, hogy ő sem haragszik rám. És még soha, soha nem szerettem volna ennyire kitalálni egy másik ember gondolatát. Mint akkor, ott a szikrázó kerámiák között a franciás manöken lányét.

Az első zöld műanyag széket tizenöt óra huszonöt perckor kapta föl a visító székesfehérvári orkán, és röpítette át az Építők-udvar közönségének feje fölött egészen az első nagyobb bokorig. A következőre is csak néhány percet kellett várni, éppen fölpillantottam a szövegből, a mikrofon mögül, és láttam, amint a szék elsüvít az asztalunk előtt, és miközben vártam a becsapódást, próbáltam újra rátalálni a megfelelő sorra. Fesztivál volt a városban, nem is akármilyen, kortárs és művészeti, és a franciás műveltségű egykori modell ‒ barátaim szóhasználata szerint manöken ‒ lány nem ért oda életem első felolvasására. Azon a májusi viharos délutánon pontosan annyian ültünk a színpadon, ahányan a nézőtéren ültek; ám az nem kizárólag a viharnak, hanem inkább a kelet-közép-európai irodalmi létezés sajátos atmoszférájának volt köszönhető, hogy a nézők közül mindenkit név szerint ismertünk. Mondhatnám utólag drámai hangvételben, hogy az az egy, csak az az egy szék maradt üresen, de hát ez nem volna igaz, hiszen még a szél is könnyedén eljátszogatott az üresen marad ülőhelyekkel. Szélvihar volt. Kelet-közép-európai fesztiválszélvihar, a legjavából.

A felolvasás végeztével a közeli kocsma nyitott ablakánál sorra vettük a károkat, végül is bemutatkozásnak nem volt olyan nagyon rossz, és ahogy fogytak az unikumok, szinte már szépnek, barátságosnak láttuk az elmúlt órák eseményeit, mintha csak a vakító, hideg napsütés maradt volna meg, pont úgy, ahogy később az eseményt dokumentáló fényképeken. Hosszú, kitartott pillanat, remegő kezű, izguló, ifjú irodalmárok mozdulatai mosódnak el a felvételen, és az egyikük sokat mondóan kifelé pillant a képből.

A franciás lány ugyan nem ígérte meg, hogy eljön, de, mondjuk úgy, felbukkanása éppen nem lett volna meglepetésszerű, hiszen a felolvasás délutánján, a műsor után egy kiállítást terveztünk megnézni együtt. Ekkor még nem sejthettük, hogy ez utóbbi soha meg nem válaszolandó kérdéseket fog fölvetni, de az is lehet, hogy ez mind csak egyetlen kérdés lesz. De ki tud visszaemlékezni ilyesmire ennyi év után. Csak az a pillanat maradt meg, a napsütéses galéria meg a szikrázó kerámiamázak, de ezt talán már említettem.

Később, amíg egyedül várakoztam, a Bástya teraszára húzódtam, eleinte a szél, végül már a napsütés elől. Ahogy múlt a délután, döcögve, várakozva és olcsó sörök között, úgy ment át a szélvihar napsütésbe. A híres fekvő katona szoborteteme szinte már világított a súlyos vasszékeken és asztalokon túl, a fehérvári Hősök tere közepén. A terasz valaha legenda volt, pontosabban élő, mitikus helyszín, ekkor már csak bizonytalan pletykák helyszíne, hogy bizony a város híres festője, az akkor már csak maximum négysorosokat író és betegeskedő költőóriás meg persze a város tarisznyás-boros-szalonnás ösztönköltője talán még ültek valaha együtt ezen a teraszon. De hogy miről beszélgethettek, arra már senki nem emlékszik. Ezt akkor még nem tudtam, ma már jobbára nem hiszem.

A kiállítás címe egyáltalán nem tűnt gyanúsnak, a keramikus alkotót pedig csak hírből, esetleg látásból ismertem. Arra gondoltam, hogy a néhány nappal ezelőtti megnyitó utáni nyugalomban, abban a nyugalomban, amit csak vidéki kisgalériák ismerhetnek, amikor már a nyíló ajtó hangja is katartikus izgalmakat és félelmeket okoz a részmunkaidős teremőrnek, szóval ebben a nyugalomban majd létrejöhet az, amire egyszerű találkozó helyett később majd első randiként lehet emlékezni, ha úgy akarja az ‒ akkor már közös ‒ emlékezet. Ilyesféléken gondolkodtam, miközben vártam a franciás lányt egy vidéki fesztivál késő délutánján.

Ekkor még nem tudtam, hogy lányt várni művészet, valóságos színjáték, amit magadnak, egy unatkozó pincérnek és egy olyan személynek játszol, aki még ott sincs. Method acting a javából, maga vagy a szerep. Forgatod a söröskorsót, mintha nem lenne mindegy. És ekkor, amikor már csak milliméternyire és másodpercnyire vagy a söralátét, a korsó, a hamutartó, a mézédes cseh süteményt és a legkülönbözőbb akciós whiskey és üdítőital kombinációkat hirdető táblácskák, valamint egy akkor általad még életre szóló remekműnek tartott vászonkötéses könyv (legyen most, mondjuk, Hemingway) tökéletes szögekben történő elrendezésének végső, fausti bevégződésétől, na ekkor jelenik meg a lány a teraszon, és nem érti, miért nem örülsz. Mert nem volt rá időm, azért.

Pedig a lány szép, csöndes és érdeklődő, mint minden alkalommal. Talán a franciás műveltsége teszi, vagy a manöken múlt, de úgy tud sétálni melletted, mintha kérdezne. Mintha állandóan kérdezne. Hogy akkor most hová megyünk? Milyen kiállítást választottál? Tényleg ismered a művészt? Tényleg lesznek versek is a falakon? Tényleg? Tényleg? Tényleg? És neked tényleg nincs válaszod semmire, mert fogalmad sincs az egészről, mert nem készültél föl, és csak addig volt meg a történet, hogy beléptek az ajtón, és hogy jó lesz. Valami jó lesz. A későbbi események fényében ezt talán érdemes lett volna egy kicsit jobban átgondolni.

Vonultunk végig a Kossuth-udvaron, a lány kérdező teste meg én, elhagytuk az Órajáték szomorú, zajos kavalkádját, átmentünk a zöld, sötét bokrok és virágágyások között, el a muskátlis erkély alatt, el a galéria boltíves ablakai mellett, hogy aztán az egyiken éppen csak bepillantva észrevegyem azt, amit akkor már minden bizonnyal késő és teljesen fölösleges is volt észrevenni. Úgy éreztem, a tragédia innentől elkerülhetetlen, és erről csak én tehetek, senki más.

Mint akit visznek, úgy léptem be az apró galériába a lány egyre inkább kérdező alakja mellett, hogy aztán a részmunkaidős teremőr döbbenettől, együttérzéstől és némi kéjes érdeklődéstől élénkké vált tekintete kísérjen minket a belső teremig. Nem mondom, hogy nem torpantam meg, és nem néztem rémülten a lányt, amint besétál ebbe a tragédiába, amiről csak én tehetek, senki más, amint besétál ebbe a kiállításba, ebbe a valóságos kerámiaerdőbe, ahol jól láthatóan nem mások, mint jókora, meredő falloszok a fák, és széles szeméremajkak a patakok, források, hogy aztán a terem túlsó sarkába érve úgy forduljon vissza felém, állandóan kérdező testével, ahogy azt talán csak a kifutók végén lehet szokás.

A franciás lány nem jött el életem első felolvasására, de most, ahogy állt ott a galéria túlsó falánál egyedül, és a délutáni verőfény csak úgy szikrázott a kerámiamázakon, már nem haragudhattam rá ezért. Ahogy valójában nem haragudtam rá sohasem. Csak abban bízhattam, hogy ő sem haragszik rám. És még soha, soha nem szerettem volna ennyire kitalálni egy másik ember gondolatát. Mint akkor, ott a szikrázó kerámiák között a franciás manöken lányét.