Szécsi Noémi: Irodalom és politika 2.

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,

félek az éjben és félek a fényben,

jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?

Ha pedig valaki kérdi, hogy milyen párthoz tartozom,

úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

Egyedül megyek az utcán,

Lehajtom a fejem és sírok.

Hát nem gyönyörű? Kevesen tudnak olyan libabőrösen összeborzongani a rájuk fröccsenő „sártól”, mint Kosztolányi Dezső, az érzékeny szívű Desiré. A sártól, ami ebben a húszas évekből származó lírai panaszban egy versszakkal korábban az emberek szemébe csap, miután a szent szekeret hajtók – tudjuk, kik – kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok – ismerjük őket, mint a rossz pénzt – kezéből. Utóbbiak már korábban a szakadék szélére hajtották a kocsit, véresre verték a lovakat, az előbbiek pedig éppen a mocsokba hajszolják tovább a fogatot.

1919 – a nyugatos írók nagy politikai próbaköve – jól kirázta a szent szekéren utazó Dezső lelkét. Vagy inkább kirázta az elefántcsonttornyából, mint a liliputiak virágzó telepét letipró óriás.

Az író kiment sétálni a Vérmezőre. De minek? Ez rengeteg baj forrása lett. Az egyik az Édes Anna végén az a kínos utószó, a másikért Kosztolányiné még 1938-as emlékezéseiben is mosdatja a férjét. Valahogy így: Dezső mindig mértékkel, ízléssel, becsülettel írt, de ’19 után a pusztuló magyar faj érdekében „kicsit fegyverül forgatta a sokáig pihentetett tollat”.

Ezért utóbb az ő szobrára is loccsant a sárból.

Vagy láthatjuk így is: Móricz Zsigmond meg éppen időben halt meg, hogy megóvja magát egy ballépéstől. Negyven év a vidék felelős rappere szerepében – fékezhetetlen őserő, szünet nélkül felbugyborékoló szenvedélyes mondatok –, aztán 1942-ben beleszakadt abba a hajszába, ami naplói tanúsága szerint az élete volt.

Bizonyos források alapján Móricz Zsigmond rekorder: a proletárdiktatúra 133 napja alatt a támogatott szerzők közül ő vette fel a legnagyobb összeget az Írói Direktórium pénztárából. A baloldali meggyőződésű, a népiek átlagánál jóval nagyobb formátumú író fontos volt 1919-ben, és fontos lett volna 1945 után is. Nem derülhetett ki, mihez és meddig adta volna a nevét.

Ahogyan Krúdy Gyula később – önigazolásként? – gúnyos szavakkal meséli, Kun Béla összetrombitáltatta az írókat, és hosszasan szónokolt arról, miképpen kell majd ezután írni. Azok meg zavartan, értetlenül, szorongva hallgatták, ahogyan Magyarországon az írók hallgatni szokták az általuk többnyire végtelenül lenézett politikusok ostoba beszédét, miközben nem feledik, hogy mennyiben függnek tőlük – lapjaiktól, díjaiktól, ösztöndíjaiktól.

Ha léteznek is írók, akiknek imponál a mindenkori országvezetők társasága, meg olyanok, akiket felcsigáz az arcukba csapó ellenszél, egyesek csak üveges tekintettel merednek ilyenkor maguk elé, és azt a kérdést forgatják magukban, amelyet állítólag Kosztolányi Dezső is feltett – egy személyes beszélgetés alkalmával – a proletárdiktatúra fejének:

– És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal?

Kosztolányi Dezsővel népbiztosok is egy fényképre kerültek, de a Horthy-rendszer sajtója is akart vele tárcát íratni. Móricz Zsigmondnak fizetett a direktórium és a király nélküli királyság is. A többieknek meg egyrészt mindig nagyon nehéz, másrészt persze sokkal könnyebb.

Legalábbis ez kívülről ilyen egyszerűnek tűnhet. De az irodalom rég nem számít annyira, hogy a vezér szónoklata kedvéért egybetereljék az írókat. Amúgy meg, amint azt mindenhol olvasom, nagyjából tíz éve már csak kétféle író van. A világ úgy látja, két esetben érik el az irodalom művelői a politika ingerszintjét: ha zsenik, így a hatalom hódolni-hódítani akar nekik-velük-általuk, vagy ha látja bennük a készséges talpnyalót.

Lehajtom a fejem és sírok.