Hizsnyai András: Irodalom és a szereplő 3. / Ők II.

1902-t írunk ekkor, és a fiatal Vagn Walfrid Ekman éppen a fedélzetre lép. Megcsapja arcát a sós szél, benyomja a kajütajtót, nekidől, és behunyt szemmel átadja magát a hatalmas leheletnek. Nagy imbolygó sötétet lát – szemhéja belsejét –, hatalmas nyugodtság önti el, és lassan kifújja magából a képleteket. Moraj, susogás, nagyot szippant, benntartja, moraj, susogás, és még pár számítást fúj bele a sósba. Közben a hullámok szertelen táncot járatnak a lábaival, megkapaszkodik a kilincsben, és még jobban a hátára helyezi testsúlyát. Hirtelen pirosas világosság szüremlik be a szemhéján keresztül, kinyitja a szemét, és a ködön keresztül látni véli Öland partjait. A kerozinlámpa körbefordul, és a högbyi világítótoron újfent rákacsint. Helló, szivi! Vagn Walfrid Ekman beleköp a habok közé és visszamegy a kajütjébe.

Az asztal felé indul, végignéz a nagy kupac aritmetikán és geometrián, aztán gondol egyet – ha már egyszer így kitisztította a fejét –, és inkább leheveredik az ágyra olvasni. Eszébe jut, és ez kissé kedvét is szegi, hogy csak azt a hülye könyvet hozta, amit az a bajuszkás könyvkalmár sózott rá Rostockban. Valahogy benne maradt a ládájában, újat meg nem tett be, mert sok mindenre kellett figyelni a pakolásnál, meg minden – szóval csak ez volt. Azzal adta el neki, hogy a művészetek teljesen megújulnak a technológiai fejlődés hatására, most már a művészek is kísérleteznek, kéremszépen, nem csak a tudósok, ez teljesen forradalmi, és egy ilyen komoly halbiológusnak, mint ő – oceanográfus, javította ki – mindegy, akkor az, de egy tudósnak el kell olvasnia ezt a könyvet, mert, kéremszépen, haladás van, tehát most már a művészet terén is haladás van. Kilenc nyüves márka ezért a szemétért! Ezért az „avantgárdért”! Micsoda átrázás! Még hogy haladás… Hát ő aztán nem érti ezt a modern művészetet, nem szól semmiről, amiről meg igen, az is hülyeség. Na mindegy, azért csak olvas, mert a hullámképletekkel egy tapodtat sem jutott előre már négy napja, hogy abba a Bjerknesbe is esne bele a fene, és ez már roppantul frusztrálja. Valami fogolyról szólt a könyv, de nehéz volt még ezt is kibogoznia, mert egyszerre születik a Magyar Királyságban, meg haldoklik az Orosz Birodalomban valami háborúban, de nem a krímiben, viszont mégis a félsziget mellett… szóval: zagyvaság.

Megvetően ledobja, és felmordul. Úgy gondolta, hogy majd becsukódik a könyv, amikor a láda szélére ejti, hogy majd leesik, és lehetőleg a lapok is kicsit összegyűrődnek és akkor majd jól megérti a könyv, hogy ő bizony egy jó nagy kipüffedt badarság, és majd eloldalog szégyenében, de ennél jóval pimaszabbnak bizonyul, és kutya baja esve, nyitva fekszik tovább a láda fedelén. Vagn Walfrid Ekman pipára gyújt, és hátradől, a hullámokon jár megint az esze, meg azon, hogy miért is úsznak a jégtáblák szögben és nem szélirányban. De a tekintetét csak húzza a könyv, egy illusztrált oldalt mutogat neki – tessék, tessék ezt nézd meg, ezért vagy itt, te szerencsétlen –, fél szemmel rá is néz a rézkarcra, de nem tudja hirtelen kivenni, mit is ábrázol, túlburjánzó a vonalvezetés, aztán valami körvonalazódni kezd, de annak meg nem akar hinni és felkapja, hogy a végére járjon a dolognak. És ott van. Ott van, ő, Vagn Walfrid Ekman, svéd oceanográfus, egy hegygerincen ül egy lovon három másikkal, és éppen megjelennek Jánosnak. Mi a franc! Mi ez? Valami hülye vicc?!

Aztán itt van a negyedik. Ezzel nincs sok dolgom, ő már ért mindent. Itt álldogál ez a cingár zsidóember, rágja a bagót, és egy követ piszkál a cipője orrával, mintha nem is lenne halott. Ért mindent. Érti, hogy a dolgoknak ritkán van értelmük, és ha van, az is csak emberi tákolmány. Nincs semmi eget rengető nagy terv, nincs semmi megvilágosodás, minden szürke és esetleg még egy kicsit sötétebb szürke. Azt is érti, hogy miért áll itt, hogyne értené, hiszen azért jött ide. A szekéren, amivel a fogolytáborba vitték a sérült lábával vagy kezével – most hirtelen nem emlékszem –, ami elkezdett üszkösödni, és amibe aztán belehalt, szóval a szekéren adott neki valaki egy könyvet, amit valami pap ír. Nem írt, ír. Folyamatosan. Naná, hogy Tempo atya! Naná, hogy a „tempo” az időt jelent olaszul! Naná! Naná!

Arról ír, hogy megjelenik Jánosnak, ő, a Margherita II telep papja, mint az apokalipszis egyik lovasa. A másik egy vörös pásztorlány, 47°22’4.20″N 3°48’8.11″E-ből, aki önmagáról olvas, miközben a könyv íródik. Aztán jön a második része a könyvnek, visszaugrik több mint száz évet, egészen 57° 7’50.32″N 17° 6’26.00″E-be, ahol a svéd fizikus és oceanográfus éppen első nagy felfedezéséhez terepmunkázik, és nem tetszik neki Tempo atya könyve, mert egy még meg nem írt emberről szól. A meg nem írt ember olyan, mint a még ki nem nyújtott tészta. Az idője egy kupacban van. Ez az ember Ríz Izidor dédapám, aki hiába halt meg ott, ahol meghalt, valahol Ogyessza és a Krím félsziget között, egy szovjet fogolytáborban, mégis gyalogolnia kellett több, mint száz kilométert északnyugatra, hogy elérkezzen 47°22’7.10″N 30°24’42.48″E-be, és bezárja a kört.

És most áll és néz, nézi a kört, kelettel a háta mögött bejárja szemével a kerületét délről északra és onnan maga felé, és megérti, mi nyílik a kör közepén.

A francba – köp egyet –, ez most elég szürke.