Ellencsapás a szó-feketemágiával szemben – Temesi Ferenc Apám című kötetéről
Ez történt Temesi Ferenccel, aki költő barátja, Szepesi Attila 70. születésnapján tudta meg váratlanul Jankovics József irodalomtörténésztől, hogy édesapja is megemlíttetik Szőnyei Tamás kétkötetes munkájában, amely magyar írókról és besúgóikról szól. Temesi aztán elment a Történeti Hivatalba, ahol annak rendje és módja szerint (értsd: hosszadalmas bürokratikus huzavona után) át is vette az idősebb Temesi Ferencről írott tizenegy dossziét.
„ATYAISTEN, EZT VÉGIG KELL OLVASNOM, S TÁN MEG IS KELL ÍRNOM” – idézi fel az első fejezet végén az iratok átvételét követő első reakcióját Temesi. A szerző már ekkor tudván tudhatta, hogy a jelentésekből regény lesz. Ez két okból is elkerülhetetlen volt. Emlékezzünk: Esterházy Péter Javított kiadásának megírására éppen az adott apropót, hogy az író rájött: édesapja besúgóként jelentett az állambiztonságnak. Temesi pedig, akit bevallva-bevallatlanul amolyan elismeréssel és féltékenységgel vegyes rivalizálás köt Esterházyhoz, aligha hagyná ki a ziccert, ha a pályatárs által írt besúgó-regény keletkezéstörténetének inverzével ajándékozza-veri meg a sors. A másik ok, ami miatt törvényszerű volt, hogy ezekből a jelentésekből regény szülessék, Temesi írói habitusában rejlik. Ő ugyanis – vérbeli posztmodern alkotóként – meglehetősen tágan értelmezi az irodalmi szöveg fogalmát, s azon belül is a regény műfaját. Emlékezzünk: Temesi a nyolcvanas évek végén a Por című, kétkötetes szótárregénnyel írta bele magát a köztudatba (és minden bizonnyal a magyar irodalomtörténetbe is). A hosszabb-rövidebb szócikkekből építkező művet aztán olyan regények követték, amelyek szerkezetét a tarotkártya világa (Híd), a titkos kínai hadicselek (Pest), vagy éppen egy híres sakkjátszma (Királyáldozat) ihlette. Az effajta irodalom mindig azon áll vagy bukik, sikerül-e megteremteni az egységet a tartalom, a forma, valamint az író stílusának azon dialektusa között, amelyet kizárólag az adott mű kedvéért és csakis arra érvényesen teremt meg. Ugyanezt az Apám című Temesi-műre hangolva úgy is megfogalmazhatnánk: a kérdés az, megreked-e a mű a kordokumentum szintjén, vagy pedig sikerül az írónak valami többletértéket is létrehoznia azon túl, hogy kísérőszövegekkel látja el a besúgóktól kölcsönzött „vendégszöveget”.
A Temesi-kötet alapanyaga megrázó, sokatmondó kordokumentum. Olyan történet, amely egyediségében is tipikus. Történet egy tanáremberről, aki igyekszik olyan életet élni, amit érdemes. A lelencségtől szorgalma és tehetsége által az iskolaigazgatóságig viszi, leányszöktetés után nősül, igyekszik elhivatottsággal tenni a dolgát pedagógusként, szeretettel nevelni gyermekeit, szívesen látja barátait egy-egy kártyapartira… Mígnem a magyar folyóirat-kultúra egyik állócsillaga, a Tiszatáj egyetlen dicstelen korszakát fémjelző Szabolcsi Gábor néhány újságcikkben elköveti idősebb Temesi Ferencen a verbális lincselést. A casus bellit Temesi ’56-os szerepvállalása szolgáltatja – részt vett ugyanis a Független Kisgazdapárt szegedi újjászervezésében. Innentől kezdve – hogy a kötet egyik recenzense, Széchenyi Ágnes kifejezését kölcsönözzük – a történet egy módszeresen és éveken keresztül végrehajtott életrombolás regénye. Egy történet, amelyben a sorozatos, cinikus kecsegtetések dacára a halálig nincs visszaút a vágyott igazgatóhelyettesi székbe. Egy történet, amelyben végül azért szakad vége az egykori iskolaigazgatóról írt jelentéseknek, mert a rendszernek, amely e jelentések írói és megrendelői mögött állt, lassan, következetesen és fokozatosan sikerült megkeserítenie és ártalmatlanná tennie a besúgók vizsgálódásainak tárgyául szolgáló embert. A korábban „különösen veszélyes” elemként kategorizált Temesi Ferencről szóló utolsó jelentés éppen szenvtelen szikársága miatt megrázó és tragikus látlelet: „Temesi ma már teljesen magába zárkózó embernek tűnik. Kerüli a régi barátait. A korábbi hetenkénti találkozások, kártyázások elmaradnak. A legtöbb idejét otthon tölti. Csalódott az emberekben – mondja – kétszínűek. Elveiket feladják, hogy jobban élhessenek. Munkáját jól végi. Jól húz – mondja az igazgatója. Fél az emberekkel való találkozásoktól. Jobb ez így – mondja –, ebből nem származik semmi baj.”
S hogy lett-e ebből a fájdalmasan remek alapanyagból irodalmi mű?
Lett.
Temesi ugyanis szemlátomást alaposan átgondolta, megtervezte azt az elbeszélői és nyelvi stratégiát, amellyel nyelvileg s elbeszélőként a jelentésekhez mint textushoz viszonyul. Úgy kezeli a jelentések szövegét, mintha azok egy tényregény fejezetei lennének, s ő maga volna a szerkesztő, aki ráadásul a mű által újrakomponálni kívánt valóságot is ismeri. Zárójeles megjegyzésekben igazítja ki a besúgók tárgyi tévedéseit, valamint javítja stilisztikai és nyelvtani hibáikat. Ezekben a közbevetésekben következetesen nagybetűket használ, ami az interneten történő kommunikációban a kiabálás tipográfiai megjelenítésének eszköze. Emiatt Temesi még oly visszafogott és tényszerű megjegyzéseit is mintha nehezen visszafojtott düh hatná át, akárha számonkérően „beleordítaná” a tévedéseket és a stilisztikai gyöngeségeket az apjáról jelentők arcába. S hogy az internetes kommunikációból kölcsönzött eszközt nagyon is tudatosan használja Temesi, azt mi más bizonyíthatná jobban, mint hogy a digilektusban használt nemzetközi rövidítéseknek (LOL, IMHO, stb.) a regényre hangolt változatát, a ’HEAOV’-ot is bevezeti, „HA EZT APÁM OLVASHATTA VOLNA” jelentésben.
Temesi arra is kísérletet tesz, hogy némely szavakat és fogalmakat megtisztítson a diktatúra által rájuk ragasztott propagandasalaktól. Briliánsan abszurd, és sokat árul el arról, miként formálódik át végérvényesen az önkényuralmi rendszerekben némely fogalmak értelme, amikor a Kisgazdapárt eredeti jelentését Temesi csak idegen nyelve fordítva véli megmagyarázhatónak: „Mi az, hogy ’kisgazda’? A gyerek szemében szitokszóvá lett, egy gyakran ismételgetett, de soha meg nem magyarázott szó. Freeholder Party, angolul.” Másutt a „tartótiszt” szó asszociációs mezőjét elemzi: „”TARTÓTISZT. MEGTARTÓ. EL NEM ERESZTŐ. FOGVA TARTÓ. DE VAN BENNE VALAMI A KITARTOTTSÁGBÓL IS, MEG HOGY TARTOZIK NEKI.”
Az Apám szövege fejezetről fejezetre egyre nyilvánvalóbbá teszi a regények és a jelentések közötti hátborzongató párhuzamot, amely abban rejlik, hogy mindkét esetben maga a leírt szöveg alakítja és határozza meg a főszereplők sorsát. A rettenetes különbség pedig abban rejlik, hogy a besúgók által írott szövegek középpontjába állított szereplők hús-vér emberek. (A freudi melléütés szép példája lehet, hogy az „ú” billentyűt bal felé elvétve az előző mondatban először „hős-vér”-t írtam.) Szó-feketemágia ez a javából, és ennek a ténynek a mind egyértelműbb felismerése és tudatosítása révén a Temesi-regény is fokozatosan a rituális, verbális elégtétel eszközévé formálódik át. Mi sem sorsszerűbb az Apám szövegének törvényszerűségei és logikája alapján, mint hogy végül a család köreihez leginkább közel álló besúgót éppen nyelvhasználata, jellegzetes szavajárása alapján azonosítja a „rendőrregény” zárlatában Temesi.
Temesi Ferenc apa-regénye tehát nem csupán kordokumentumként érdekes, hanem amiatt is, hogy a szerzőnek sikerült megteremtenie a jelentésekből kölcsönzött szövegek, valamint a szerzői beszéd és nyelvhasználat egyedi, csak erre a műre alkalmazható összhangját. Megrázó, jobbára keserű, néhol megejtően nosztalgikus, másutt pedig gáttalanul indulatos, egyszersmind alaposan átgondolt mű az Apám. A közelmúltban dömpingjét élő ügynökirodalom azon darabjainak egyike, amelyek akkor is rászolgálnak az olvasói figyelemre, ha az általuk feldolgozott valóságanyagtól elvonatkoztatva, csakis szépirodalmi minőségük alapján értékeljük őket.
(Temesi Ferenc: Apám. L’Harmattan, Budapest, 2013, 206 oldal, 2500 Ft)
Haklik Norbert