Soóky László: „Gyere velem a Hargitára…” (a Komáromi Jókai Színház Bányavirág című előadásáról)

„Székely Csaba élő drámaíró, mert a drámái, színpadiszövegei színházról színházra vándorolnak.”
Varga Emese

Székely Csaba a Bányavidék-trilógiá­val (Bányavirág, 2011; Bányavakság, 2012; Bányavíz, 2013) bejelentkezett a magyar nyelvterület drámai tartományába, s nincs kétségem afelől, hogy rövid időn belül más nyelveken, más országokban is színpadra kerül.

Alaposan ismeri azt a közeget, amely­ből a témáját meríti, közel áll az erdélyi, ezen belül a székely falusi ember lelki, értelmi és szellemi világához, magatartásához, tudja vi­selkedésmódja változásának okait; számom­ra izgalmas kérdés, hogy ha kimerül ez a bá­nyavilág, egy más közegre alkalmazni tudja-e tanult és önállóan létrehozott sablonjait. Ez a felvetés nem véletlen, hiszen ha dramatur­giai szempontok alapján hasonlítjuk össze első művét, a Bányavirágot az utolsóval, a Bányavízzel, bizony lanyhul mind az alkotói odafigyelés, mind pedig a drámai feszült­ség. A Székely Csaba-jelenség kapcsán még kitérnék egy általam fontosnak tartott moz­zanatra, tételesen a drámaírásra, a szerzőkre való odafigyelésre a Magyarország határain kívül eső magyarlakta régiókban. Az erdélyi színházi szakma, ezen belül az ottani színhá­zak, kiemelten például a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, a Yorick Stúdió, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel kar­öltve olyan tudatos, minőségi műhelymunkát végez, melynek eredményeként csupán idő kérdése az, hogy egy-egy figyelmet érdemlő dráma a felszínre kerüljön. S ha már előke­rült, a műhelymunka másik fázisában felka­rolják a dráma megvalósítását is, majd úgy menedzselik, hogy az arra érdemes színmű ne rekedjen meg a szűk régióban. Hasonló igyekezetet tapasztalhatunk a Vajdaságban is. Érdekes módon a két felvidéki magyar szín­ház részéről a hazai szerzők felkutatása nem kerül előtérbe, illetve elsikkad a kommersz magatartás biztonságkeresésében.

Az előbbi álláspontomat akkor is fenn­tartom, ha a Bányavirág című tragikomédia komáromi bemutatója régen várt szakmai siker: szikár, körültekintő, minden mozza­natot precízen megfogalmazó, a játszókra odafigyelő, ám önmegvalósításra biztató, az egységes stílusra már-már kínosan ügyelő rendezés.

Maga a szín téglalap alakú, két, a hosszan­ti tengelyével párhuzamosan arénaszerűen felépített barikád mélyén fekszik, perspek­tivikus hatást kelt. Nem lakóhely, hanem a dráma szellemiségét pontosan tükröző élet­tér, oldalfalak nélkül, tehát nem parasztház, nem szocreál kocka, hiszen az udvarra nyíló ajtaja csak a kertbe vezethet. Az ezzel szem­ben található ajtó a haldokló apa szobájába nyílik, a másik két itt élőnek, Ilonkának és Ivánnak magánéletre csak a játékszín jutott, ágynélküliségre kárhoztatottan. Az elnyűtt bútorok, eszközök, használati cikkek, tár­gyak, mind-mind relikviahatásúak, akkor is, ha a székre, lócára rá lehet ülni, az asztalon elfér a pálinkás üveg s a két pohár, a polcon a kompótok regimentje; egyetlen valós funk­ciójuk van csupán: üregeikben elrejthető a pálinka. Az, hogy Iván ki elől rejti el, titok marad. Ami a jelent vagy talán a jövőt jelen­ti, az a hangsúlyozottan sárgára festett gáz­cső. Egyébként minden eszköz és tárgy steril, pangó.

A dráma története hétköznapi: valahol emberek élnek, akiknek voltak illúzióik, s amint az illúziók szivárványa szertefosz­lott, ahelyett, hogy felmentek volna a hegy gerincére megnézni, mi van a túloldalon, a hegyoldalban összeszedték a lehullott szilvát, körtét, barackot, cefrét gyártottak belőle, s ebbe a pacsmagba belefojtották fel-felböffe­nő vágyaikat is. Öt látható és egy láthatatlan ember. Az egy apától származó mostohatest­vérek, Ilonka és Iván szeretnék egymást, ha nem lennének vérrokonok. Irén szereti Ivánt, de útban van Illés, az ura. Mihály, a helybéli orvos szeretné Ilonkát, de folyamatos részeg­sége s családja visszatartja a násztól. Később, egy jelentéktelen haláleset után (Illés fel­akasztja magát) kiderül, Iván is szereti Irmát, de ekkorra Irma már megveti őt. Ilonka min­denkit szeretne, és mindenki szeretné Ilon­kát. Iván előbb elsinkófálná az életét meg­nyomorító apját, majd, midőn az apa még egyet csavarint az Iván szívét szorító hurkon, megbocsát neki, hadd éljen: egymásba csava­rodó életspirálok sokasága.
A játék Iván és Mihály kicsit hosszúra nyúló szócsatájával indul, ami egyben a két kiváló színész karakterépítő párbaja is, mely végigvonul a teljes játékidőn, ínyenceket ki­elégítő színészi teljesítménnyel. Kettejük pár­viadalának a sikamlósságát az adja, hogy a szerző azonos szellemi szintre emeli Ivánt, a bányászt és Mihályt, a doktort, mi több: he­lyenként Iván replikái – minden trágársága ellenére – fajsúlyosabbak, frappánsabbak az orvoséinál.
Mielőtt e dialógus elérné a végtelent, be­kopog a mindenről tudó s mindig hírt hozó Illés szomszéd; megjelenésével ritmust vált a játék, mozgalmassá válik, nem csupán azál­tal, hogy Illés a falu egyetlen józan embere, hanem főként Fabó színészi jelenléte által: két epizód csupán a színpadi villanása – fe­ledhetetlen alakítás. A harmadik, a végleges, a halálhíre.

S jelentőséget hordoz magában az Illés ál­tal közvetített hír is, miszerint belátható időn belül tiszteletét teszi a faluban a magyar kirá­lyi televízió, amelynek most nem a hargitás-falvédős székelyharisnyás, háttérben-kópé­góbés interjúra fáj a foga, hanem inkább a megszaporodott öngyilkosságok hátteréről rántaná le a leplet. Ez a felvetés némi zavart kelt játszóink alkoholtól eltompult agyában, ami lehetővé teszi a már kívánatos szerepcse­réket a színen. Illés amúgy is menne, Mihály beteghez siet, itt felejtve a táskáját, tán azért, hogy Iván utána vihesse, s a kiürült játéktér felüdülhessen az eddig hiányzó fehérnépek látványa által.  
Vágyunk menetrendszerűen beteljese­dik, Ilonka és Irma színre lép, de hamar ki­derül, hogy jelenetük a játék leggyengébb láncszemét képezi. Nem rossz, de a többi etűd egy hanggal magasabban muzsikál. Az ok egyszerű: Bandor Éva árnyalt, átgondolt, kifinomult jellemábrázolását a nagyon tehet­séges Bárdos Judit színpadon még nem tud­ta érdemben követni.  Elbizonytalanodott, lélekben kell izmosodnia. Érdekes módon a férfi szereplőkkel – akár Tóth Tiborral, akár Mokos Attilával – vívott csörtéiben mindvé­gig egyenrangú harcot folytatott.
A játék során két alkalommal alakul ki test–test elleni küzdelem, egyszer a két részeg férfi, Iván és Mihály között, majd Irén és Iván drámai szóváltása kapcsán. Nos, ha a színész nem jártas az utcai harcművészetben, bi­zony szerephez kell jutnia a koreográfiának. Egy ilyen precíziós pontossággal kidolgozott műben nincs helye az esetlegességnek, külö­nösen akkor nincs, ha a színész, Tóth Tibor s az általa megformált Iván habitusa azonos gyökerű.
Illés – egyszerre fakasztva derűt és döb­benetet – azért akasztja fel magát, hogy kitér­jen felesége, Irén Iván iránt táplált vonzalma útjából; egy rafináltan együgyű ember dön­tése. Különbséget tehetünk az egyes öngyil­kosságok szellemi hagyatékai között? Eldönt­hetjük azt, hogy létezik pozitív, illetve negatív töltetű öngyilkosság?  Esetleg indokolt vagy hiábavaló?
Illés döntése egy időben hiábavaló és nagylelkű, egyszersmind eredménytelen: a látszólagos szövetségek szétszakadnak, min­denki kétségbeesetten indul a kilátástalan­ságból egy másik kilátástalanságba. Azaz minden megváltozott és minden maradt a régiben: egy folyamat állapota.
Annak érdekében, hogy kerek maradjon a világ, Iván végül még megidézi létigenlő haláltusáját a televíziónak, de jelenléttelenül, egy, a játéktér fölé függesztett képernyőről. Rám ez idegenül hatott, ugyanakkor lehet, hogy nem fedeztem fel a rendező szándékát. Talán csak azért, mert eddig minden oly tra­gikusan bájos volt. Biztosan ezért.

Örömömre szolgálna, ha a Komáromi Jó­kai Színház vezetése, feladva korábbi szakmai igénytelenségét, ezt az igényességet vállalná küldetésének, amelyet Keszég László fogal­mazott meg a Bányavirág megrendezésében. Az is örvendetes, hogy a drámában játszó öt színész méltó partnere volt a rendezőnek. Olyan észrevétlenül alkottak nagyot, mint amilyen észrevétlen alázattal szólt a játék alatt Zságer-Varga Ákos muzsikája. Észrevét­lenül, de a teljesség igényével.

(Szereplők: Iván: Tóth Tibor; Mihály, or­vos: Mokos Attila; Ilonka, Iván féltestvére: Bárdos Judit; Illés, Iván szomszédja: Fabó Ti­bor; Irma, Illés felesége: Bandor Éva; rendező: Keszég László m. v.; díszlet- és jelmeztervezők: Árvai György m. v., Szűcs Edit m. v.)

1 Az előadás bemutatóját 2014. szeptember 26-án tartották a Komáromi Jókai Színházban.