Krusovszky Dénes: Irodalom és éjszaka 3. / Az éjszaka vége előtt

És akkor néhány személyes megjegyzés az éjszaka végétől való félelemről. Volt egy időszak, amikor sokat közlekedtem ebben a különös, képlékeny anyagból álló közegben az éjszaka és a hajnal között. Hazafelé tartottam általában, de nem a hazatérés örömével, inkább csak valamiféle, tovább már nem cipelhető fáradtságra adott, napról-napra ismételt fizikai válaszként. Ugyanazt az utat jártam ilyenkor végig, a Kazinczy utcától a Csengery utcáig, s ez gyakran egyszerre tűnt elviselhetetlenül monotonnak és kiszámítatlanul változatosnak mégis. A Kazinczy utca és a Klauzál tér sarkán álló műhímzőüzlet elől indultam ilyenkor, melyről mindannyiszor képtelen voltam eldönteni, hogy vajon működik-e még vagy már régen bezárt. A kirakatokba állított napszítta nemzeti zászlók és népi mintás asztalterítők ezt nem árulták el egyértelműen, én pedig soha nem jártam az üzlet környékén nappal, így ma sem tudom megmondani, hiába láttam annyiszor, hogy valóban hímeznek-e még címereket és virágindákat a koszos ablakok mögött. A Csányi utca sötét és dohszagú kapualjai mögé soha nem volt gusztusom bepillantani. Úgy lapul ott ez az utca, mintha arra játszana, hogy észrevétlenül kihúzza a maga húgyszagával az idők végezetéig. Valószínűleg hiába. Most mindenesetre csak a túlsó sarkon, a Király utca felől fedezni fel benne némi életet, arra nyílik egy hotel bejárata is, nemegyszer futottam bele ott már-már négykézláb közlekedő külföldi férfiakba, akik abban a pillanatban talán már azt is elfelejtették, hogy melyik országban vannak, nem hogy melyik utcában. A Király ezután a maga felszínességével egyszerre hatott rám mindig üdítően és kiábrándítóan. Az ilyenkor már leeresztett redőnyű Cézár söröző felett tántoríthatatlanul körbe-körbefutó fényreklám diadalmasan hirdette az arany péntek fenségét, attól teljesen függetlenül, hogy valójában milyen nap volt éppen. S talán igazat is kell adni neki, csak döntés kérdése, hogy miből csinálunk arany pénteket. Néhány lépéssel odébb egy furán tántorgó sorra bukkantam szinte minden alkalommal. A szétszéledőben lévő éjszakai nép utolsó gyülekezési helye volt ez, a pizzaszeletező, ahol fél korsó sör áráért lehetett egy méltányos méretű, igaz, félig-meddig nyers tésztájú pizzaszelethez hozzájutni három különböző ízben, külön kérésre egy kis vizes aro-ketchuppal lelocsolva. A Királyról, pizzával a kézben a Hegedű utcába fordultam. Akkoriban a templom mögötti szökőkút a kerület hajléktalanjainak éjszakai találkahelye volt, olykor hatan-heten is aludtak mély hortyogással a víz furcsán idilli csobogása alatt. Azóta ezt a terecskét is körbevették egy magas kerítéssel, amit csak nappal tartanak nyitva, mert hát a kerítésekkel még mindig könnyebb bánni, mint az emberekkel. Nem sétáltam nagyon lassan, de ilyenkorra már mindig megéreztem a hajnal közeledtét. Talán a szél illata, talán csak a levegő összetétele változott kissé, mégis hirtelen baljóslatúnak tűnt még a szórványos madárcsicsergés is, hiszen arra emlékeztetett, hogy kezdek kifutni az időből, de nem egy konkrét dologgal, hanem úgy általában, mindennel, pontosabban bármivel. Mire Jókai és Ady egymással szemben álló szobrai között átértem a sugárút túloldalára, s végre eljutottam az Aradi utca sarkához, mintha már az első, kínos fények is megjelentek volna a házak között felbukkanó horizont vonalán itt-ott. Az éjjelnappali boltba ilyenkor még gyorsan be kellett szaladni, hiszen nem volt otthon semmi ehető, és iható se nagyon, de ez tényleg csak néhány percet vett igénybe. Ám a pincéből kialakított bolt lépcsőjén újra az utcaszintre érve már egyértelműnek tűnt, hogy ismét itt a hajnal. Nem is a lelkiismeret furdalás, mert nem volt kivel szemben, de valami mélyebb, talán gyerekkori szorongás gyorsította meg a lépteimet ilyenkor. A villamos már a nappal embereit szállította munkahelyeik felé, s velük képtelen voltam akkoriban szolidaritást vállalni. Nem úgy az itt-ott még felbukkanó tántorgókkal és hazaútkeresőkkel. De addigra már én is majdnem otthon voltam. Még időben. Mint aki megmenekült a következő nap elől. Valahogy így:

Csengery utca, ott érjen el

Sötétség, kedves, ne tűnj még el,

hadd pihenjen a város lassú csapágyain,

és én még hadd maradjak takarásban kicsit,

hazafelé sétálva tántorgó utcáidon.

Kell egy kis idő nekünk, ne indulj még,

sötétség, amíg felkészülünk,

hogy ismét ott álljunk majd a szürke fényben,

amiben napjaink telnek, sötétség, ne menj.

Fedd még el arcunkat, akik arany péntektől

arany péntekig botorkálunk,

akik kapualjakban reszketve alszunk,

kapualjakban térdre borulva hányunk,

kapualjakban görcsösen csókolózunk,

kapualjakban elkeseredetten baszunk,

mert nem csak az idők ilyenek, de magunk is,

nyirkosak vagyunk és kiszámíthatatlanok.

Hiszen nem nőttünk fel, de hirtelen megöregedtünk,

és elszántak lettünk  a céltalanságban,

sötétség, kedves, nálad vagyunk otthon,

ne tűnj el kérlek, egy kicsit még maradj.

Már majdnem hazaértem, várj még,

két sarok csak, Csengery utca, ott érjen el

a hajnal, de addig is, sötétség, kísérj haza engem,

és a többieket is vidd magaddal, ne hagyd egyedül.