Naja Marie Aidt: Bulbjerg (novella, Szőke Zsolt fordítása)

Hirtelen meglepő táj közepén találtuk magunkat: világító, fehér homokdűnék minden oldalról, az óriási szabad ég alatt tekergődző apró, szél tépte fácskák. Boldogan kaptunk levegő után, mintha túlságosan hosszú időt töltöttünk volna a víz alatt, és most törtünk volna a felszínre levegőt venni. Megálltunk és körbenéztünk, az eddig a kavicsos útra tapadt és a telepített erdő sötétjéhez szokott szemünk hunyorgott. Itt még a levegő is másmilyen volt, sós és friss, a tenger már nagyon közel lehetett. De már rég nem tudtuk, merre járunk. Körbe-körbe haladtunk. Meleg volt. Egy hatéves gyerek és egy tacskó volt velünk. A kerékpárok régiek és rozsdásak voltak, állandóan fennállt a defekt veszélye. Teljesen némán álltunk, hallgatóztunk. A szél gyenge zörejjel hatolt keresztül a lombokon, a madarak énekeltek, egyikük rekedten és kétségbeesetten rikácsolt, mintha az életéért kiáltozna. Sebastian aggódva nézett rám. „Csak egy egerészölyv. Semmi ok a félelemre.”

„Gyere ide, Seba! Nem kérsz egy kekszet?” Túlzott nyájassággal magadhoz hívtad a gyereket, én pedig túl széles és ijedt mozdulattal elfordítottam a fejem, hogy hátranézzek. Ott volt az erdő, ahonnan érkeztünk, olyan fekete és néma, mint egy mély tó. Előttünk a leginkább nyírfásra hasonlító ligeten áthaladó ösvény nyújtózott, aztán megint a sűrű tűlevelű erdő, a moha, a hanga, a kidőlt fatörzsek, szürkésfeketék, a testtől tüskeként elmeredő törött ágakkal. „Nincs erő a lábamban” – panaszkodott Sebastian. Majd összeomlott; piszkos keze elrejtette az arcát, válla remegett.

Az öledbe ültetted.
A fűben ültetek, előre-hátra hintáztattad, miközben ő csak sírt. Nagy, aggódó szemmel néztél rám. Visszabámultam rád. „Mi az?” – kérdeztem. „Semmi” – válaszoltad, és megsimogattad a fiú fejét. „Négy-öt óra múlva sötét lesz.”

„És akkor mi van? Mihez kezdjek vele?”

Sóhajtottál.

Lefeküdtem, karomat a fejem alá tettem. Sebastian tizennégy nap múlva hétéves lesz. Augusztusban első osztályba megy. Csecsemőkorától kezdve ugyanúgy néz ki. Ugyanaz az enyhén aggódó arckifejezés, az a kicsiny ránc a szemöldökök közében. Úgy fest, hogy túlharapásos lesz. Tehát majd átélhetjük az egész fogszabályzós és zablaíves dolgot. Kinyitom a szemem, előttem állsz, és gyűlölködve tekintesz le rám. Talán már több perce így állsz. „Nem kellene megpróbálnunk továbbhaladni?” – kérdezed. Felállok és érzem, mennyire fáradt vagyok. Teljesen elernyedt karok és a gyengeség átfogó érzése a testben. Üres a kulacs. A kutya a nyelvét kiöltve kapkod levegő után. A csomagtartón lévő kartondobozba teszed. Sebastian bátran felállítja a biciklijét, és előreteker.

Amikor kátyúba hajt, a csöngője megcsörren, és az a zászlócska, amelyre annyira büszke volt, amikor fölszereltem a hátsó sárvédőre, hirtelen olcsó vacaknak tűnik. Csöndben haladunktovább. Minden egyes elágazásnál kérdőn nézel rám, de ugye nem én vagyok ismerős ide­fent, és a jelenet minden egyes alkalommal azzal végződik, hogy valami ilyesmit mondasz: „Hát, azt hiszem, hogy itt jobbra kell fordulnunk. Mintha emlékeznék erre a farakásra.” Aztán szó nélkül biciklizünk jobbra, egész addig, amíg Sebastian a földre nem veti magát, és kia­bálni meg sikoltozni nem kezd. Teljesen hisztériás. Akárhányszor közelítünk hozzá, mindig felénk üt. Te kedvességgel, én szigorúsággal próbálkozom. Végül keményem megrázom, és azt üvöltöm, hogy nyugodjon már meg, mert különben itt hagyjuk, nyugodtan bömbölhet, és a földön fetrenghet, ameddig csak kedve tartja, persze amíg az egerészölyv el nem viszi. Egy pillanat alatt megbánom a tettemet, és eleresztem. A gyerek bömböl, és a lábamba kapaszko­dik. Nekünk háttal egy fatönkön ülsz. Észreveszem, hogy egy csapat hangya mászik Sebastian nyakán fölfelé, fenyegetően a szája felé közelednek. „Mi a fenét csinálsz, kölyök?” – üvöltöm. Élesen nyüszít, és hanyatt veti magát. Köpköd, nyáladzik, az arcát csapdossa. Muszáj minden ruhát levennem róla, hogy lesöpörhessem a hangyákat. Kapálódzik és rugdos. Több helyen megcsípték. Folyik az orra. Felemelem a meztelen gyereket, így állok egy darabig. Egyre csak kapkodja a levegőt, és a fejét a mellkasomhoz teszi.
„Ha nem haladunk körbe, egyszer csak elérjük Bulbjerget, a fenébe is. Egyszerűen lehe­tetlen, hogy körbe-körbe menjünk itt” – mondom. „Lehetetlen ebben a kis szaros erdőben”
– sziszegem. „Anne!” – üvöltöm. Végül szürke, barázdált arccal lábra állsz. A szemedet dör­
zsölöd, akár egy gyerek. „Ismerem a grill tulajdonosát” – mondod aztán.
„Miféle grill?” – kérdezem ingerülten. „A Bulbjerg melletti grill” – suttogod.
Sebastian a fülemhez olyan közel veszi a levegőt, hogy borzasztóan csiklandoz; lecsúszta­tom a földre. Karját a csípőm köré fonja.
„Seba felül mögém” – mondom hangosan és dühösen.

Elszabadulok a gyerektől, és a sárga gyerekbiciklit a bozótba hajítom. Ahogy ott hever, az jut eszembe, hogy valami szörnyű bűntény bűnjelére hasonlít, nyom a felderítéséhez. Valaki fel fog botlani benne valamikor. Megtalálják az ujjlenyomatomat a nyergen, Sebastianét pe­dig a kormányon. Talán a tiédet is. Talán azt fogják hinni, hogy mi öltük meg a fiút. „Majd máskor elhozzuk a biciklidet” – biztosítom Sebastiant. Ül mögöttem, karjával a derekamba kapaszkodik, még mindig meztelen, lába himbálódzik, és úgy nyúz a félelem, hogy a küllő bekapja a lábát, mint a sötétben lévő hangya nyúz, amikor az ember már lefeküdt aludni.
Így tekerünk olyan egy órát, nyirkos a levegő, arra tippelek, hogy nagyjából hat óra lehet, de egyikünknél sincs óra. Otthonról reggel kilenckor indultunk el. Bulbjerg a nyaralótól körülbelül tizenöt kilométer. Úgy döntöttünk, hogy megcsodáljuk a szép, jég vájta tájat. A német bunkert is meg akartam mutatni Sebastiannak. Beszélgettünk volna egy nagyot a megszállás éveiről.
Amikor reggel felébredtem, rám néztél. Mindketten az oldalunkon feküdtünk, arccal egymás felé, engem néztél. Mosolyogtál. A tetőablakból a fény átlósan és élesen a fehér takarókra esett. Megfigyeltnek éreztem magam. Sebastian állt az ajtóban. Azt mondta, hogy a kutya a nappali szőnyegére pisilt. Kicsivel később hallottalak benneteket a konyhában nevetni és cseverészni. Azon a szőnyegen szoktuk csinálni. Ősszel itt jártunk, hideg volt, esténként begyújtottuk a kályhát. Lassan kibújtattam a ruhájából, csodálatos látvány volt a vörös perzsaszőnyegen a tűz meleg fényében. Széttárta a lábát. Sötét, szinte aggódó pillantással nézett rám. A húgod pun­cija szűkebb, mint a tiéd. Fogalmam sincs, hogy azért-e, mert fiatalabb, vagy ilyennel születik az ember. Tine csak a féltestvéred. Sebastian örökbefogadott.

„Egy rohadt lélek sincs ebben a családban, aki rendesen bánna a családtagjaival” – szokta üvölteni a mostohaapád minden karácsonykor és húsvétkor, amikor feláll, hogy ránk emelje a poharát. „Seggfejek!” – kiáltja később, majd részegségében összerogy, az unokafivéreid cipelik ki.
Mostanság leginkább az otthoni szőnyegünkön szerelmeskedem vele. Szerelmeskedik velem. Amikor nem vagy otthon, és Tine vigyáz Sebastianra. Amikor ő már alszik. Szere­tem nézegetni Tinét, ahogy a földön fekszik; egyszerre sebezhető a padló hidege, ám mégis védett a szőnyeg bolyhai által. Kicsit fázik. Jól szopik. Szájpadlása meleg és kemény, össz­pontosít, egész művészi a produkciója. Hiányzik. Hiányzik a nyelve, a barna haja, a meleg nyaka, a profilja, amikor kezével az arca alatt elalél, és nem tudja, hogy én a félhomályban figyelem. Szenvedélyes és tépődő vagyok. Idáig jutottunk. Azt hittem, hogy minden gond nélkül ki fogok bírni néhány hetes nyaralást idefönt, mert mégiscsak van egy közös gyere­künk.

Elég sebesen haladunk lefelé a dombon, nem is emlékszem pontosan, mi is történik, de egy faág kerül a küllőd közé, én egyenesen a hátsó kerekedbe rontok, elborulnak a kerékpárok, a gyerek és a kutya is repül kifelé; mindketten az út szélére érkeznek, Sebastian egy nagy kőbe veri a fejét, és a hang, ahogy az átkozott kőhöz csapódik a feje, az egész testemen égetni kezdi a bőrt, kiszárad a torkom; azt hiszem, meghalt. Már fölötte vagy, hívsz és jajongsz, nagy erő­vel félrelöklek, levegő után kapsz, hátraesel, el onnan. Sebastian eszméletlen. Hullafehér, és a nemrég kinőtt, finomvonású metszőfogai esés közben felvágták az alsó ajkát. Vérzik.
„Seba” – suttogom. A hangom messziről, furcsán morajlóan szól. „Hallasz, Sebastian? Apa vagyok.”
Bemásztál a sűrűbe. Nagyon világos, zöld szemmel nézel rám, miközben a kutyát a pó­rázánál fogva tartod. Acsarog, morog, és valami oknál fogva veszettül ugat. „Még nem halt meg! A pokolba is, Anne!” És olyan, mintha a neved említésére cselekedni kezdenél. Fához kötöd a kutyát. Felveszed Sebastiant, és az úton dülöngélsz lefelé a nagy, ernyedt gyerekkel a válladon. Nem tudom, miért, de nem veszem át tőled annak ellenére, hogy roskadozol a súlya alatt. Csak megyek utánad, és körülbelül öt méter távolságot tartok tőled, miközben a kutya ugatása nyüszítésbe és szánalmas vonyításba vált át, amikor világossá válik számára, hogy éppen most hagyják sorsára.
Teljesen tisztán emlékszem, amikor Anne először mondta ki a nevét. Szinte csak egy suttogó hang, miközben lefelé nézett. Elpirult, és zavartan elmosolyodott. Majd teljesen váratlanul megtette: hirtelen és óriási meggyőződéssel előrehajolt, és hevesen és hosszan csókolt. Való­ban lenyűgözött. Nagyon megérintett. Úgy éreztem, nagyon dögös. A hajába túrtam, nagyon finoman belemarkoltam, a feje kicsit hátrakényszerült. Behunyta a szemét, és szélesen elmo­solyodott, szinte közönségesen. „Anne?” – suttogtam. Bőrének illata hihetetlenül mindenen áthatoló volt, szinte savanykás.
Öt évvel később behívtak minket az örökbefogadással kapcsolatos első beszélgetésre.
„Anne vagyok” – mondta hangosan és érthetően, majd mindkét kezét a szék háttámlájára helyezte, mielőtt helyet foglalt volna a kis fülledt irodában. Senki sem kérdezte a nevét. Kü­lönösnek és ünnepélyesnek tűnt. Mintha a nevének döntő szerepe lenne abban, hogy alkal­mas-e anyának vagy sem. „Semmi garancia rá, hogy egy aranyos kisbabát kapnak. Képzeljék el, hogy egy nyúlszájjal és komoly pszichés sérelmekkel bíró hároméves kerül magukhoz. Amennyiben felkészültek erre, készen állnak az örökbefogadásra” – mondta az ügyintéző. Anne azonnal válaszolt, hogy készen áll.

Jóval később, amikor elhoztuk Sebastiant, és egy hatalmas szállodai franciaágy két szélén ültünk Hanoiban, ő pedig közöttünk, miközben folyamatosan hányt, Anne csak ennyit mon­dott: „Sebastian lesz a neve, ebből nem engedek.”

Nevük egy-egy cipészárként ül a nyaki ütőeremben: amennyiben kihúzzák őket, egy pil­lanat alatt elvérzek.
Legalább ötszáz méteren keresztül cipeled Sebastiant, tisztán hallom, mennyire kimerült vagy. Semmit sem mondasz. Sűrű fölöttünk a lombkorona, beborult az ég, sötét és párás he­lyen járunk, fenyőgyanta, penész és nedves fű illatát érzem. Majd hirtelen letérsz az ösvényről, be az erdőbe. Néhány botladozó lépést teszel, majdnem átesel egy vastag, göcsörtös ágon, leguggolsz, és a fiút óvatosan egy fa alá teszed. Sebastian mészfehér a sötétzöld mohán. Az arcáról elhessegetsz egy legyet. Közel hajolok a gyerekhez, és apró, meleg léghullámokként érzem gyenge légvételét az arcomon. Felegyenesedem, két kézzel megfogom a vállad. „Nézz már rá” – mondom. „Kezd magához térni. Menjünk. Megyünk, Anne, és mielőtt észreven­néd, már Bulbjerghez is érünk, és ott a fenébe is, valakinek csak van kocsija, hogy Sebastiant bevigyük az ügyeletre.”
Felveszem Sebastiant, és mint egy batyut, a hátamra teszem. „Gyere” – mondom. En­gedelmesen követsz. Görnyedten haladsz mellettem, gondolom, kimerülten, de nem sírsz. Amikor ezt mondom, már kiértünk az erdőből, és egész biztos vagyok benne, hogy csak még egy töviskerítésen kell keresztüljutnunk, és átmennünk egy magaslaton, aztán már látjuk is Bulbjerget meg az egész varázslatos, sziklás partot körülvevő tájat. Odakint költ a csüllő. De biztos van sirályhojsza is. Furcsa egy név egy tengeri madárnak.
„Afférom van” – mondom. Felém fordítod a fejed, és csodálkozva nézel rám.
„Szeretőm van” – mondom. Összevonod a szemöldököd, értetlenül.
„Dugom a húgod. Érted?” Gyorsítasz. „Tinével kefélek, sohasem elég belőle, úgy szopja a farkam, mintha fizetnék érte, sohasem elég belőle, leteperem otthon a szőnyegen, elkapom a konyhában, az asztalon, a vécén, elkapom hátulról, fenékbe, az ágyunkban…” Hirtelen meg­érzem, milyen keményen és zihálva lélegzem. Anne megáll.
„Az ágyunkban?” – kérdezi. „Fenékbe?” – kérdezi.
Megfordulok, ránézek. A nyakához kap, enyhén billeg előre-hátra. Hosszasan néz rám, látom, ahogy remeg az orrlyuka. A fejét rázza. Félelem és szinte földöntúli ártatlanság süt a kitárt szeméből.
„Beteg vagy” – suttogja végül.

De hangja gyorsan metsző lármává válik: „Elmebeteg vagy!” – üvölti, és rám mutat, hát­rálva fut előttem, kimeresztett ujjával rám mutat, „HÁJAS DISZNÓ!” – üvölti több gyűlölet­tel, mintsem gondoltam volna, csúnya és eltorzult, mozdulatai gépiesek, esetlenek. „Te hájas, gusztustalan DISZNÓ!” – üvölti, csupán ennyi hagyja el a száját, hájas disznó, gusztustalan, hájas, ocsmány disznó. Megfordul, és egyszerűen futásnak ered, úgy sprintel, mintha az ördög lenne a nyomában, én meg végül felérek, és teljes pompájában meglátom Bulbjerget. A sze­mem először a puha partvonalat követi, aztán kinézek a tengerre, ott lent a tágas, vad Északi­tenger, amely szürkészöld ma, és szinte teljesen békés. Behunyom, majd kinyitom a szemem. Idekint erősebb a szél. Kedvem támad lefeküdni, és megadni magam a fehér fénynek, elzárni a szemem tőle, csak a füvet járó szelet érezni, az egész különös, suttogó hangokat, amelyeket a nyári szél ad a fűben, meg a poszméhek és a szöcskék egész, egész közel.

De Sebastian ugyanekkor halk, nyöszörgő hangot ad ki magából. Ölbe veszem, és magam­hoz szorítom. A homlokán lévő nagy duzzanat vöröseskék, és mély seb metszi ketté középen.
Nedvedzik a rózsaszín, csupasz hús. Felemeli a kezét, és óvatosan megérinti az ajkán lévő alva­dó vért. Nyelvét végighúzza a seben, összevonja a szemöldökét, nyögdécsel, és az anyját hívja.
„Anya előreszaladt. Szerzünk egy autót, hogy a kórházba mehessünk. Elestél, Sebastian. Az orvosok csak megnézik majd a fejed. Van hányingered?” Finoman bólint. Úgy viszem, ahogy az egész kicsi gyerekeket szokás. Szeme lecsukódik, miközben megyünk. Megpróbá­lom ébren tartani. Emlékszem, hogy nem szabad aludni, amikor az ember beverte a fejét. Az életéből mesélek rövid történeteket, megkérdezem, hogy emlékszik-e arra, amikor a nagyfi­úkkal fociztunk a pályán a parkban, és az egyiküktől kapott egy sapkát? „És hogy amikor a Tivoliban voltunk anyával, nagymamával és Tine nénivel, vattacukrot ettél, a hullámvasútról láttuk a városháza tornyát, meg hogy bepisiltél?” Hangosan beszélek, arra is van gondom, hogy időnként felnevessek, szinte pont azért, hogy megijesszem, mindenáron ébren akarom tartani. Futólépésben haladok. Jóval távolabb magam előtt meglátom Annét, a nagy dom­bon halad lefelé. Előrehajolva, billegve megy az út közepén. A sok különféle fűfajta minden irányba hajlik a szélben, elképesztően szép itt. A mélyben csillog a tenger, az ég tágas és nyílt. Kellemes kint lenni az erdőből, könnyednek érzem magam, jól vagyok, végre kap levegőt az ember. Énekelni kezdek Sebastiannak. Énekelek és a dombon haladok lefelé, le a meredek, aszfaltozott úton, amely a naptól továbbra is zsíros és puha. Elképesztő vágyam támad ro­hanni lefelé; nem csupán csábító, de magától adódó egy ilyen domboldalon lefutni, ujjongva, önkívületben, de nem teszem meg. Csak megyek és megyek, hamarosan újra be a szárazföld felé, a főút irányába, Bulbjerggel és a tengerrel a hátam mögött.
Sebastian egyre éberebb és tisztább. A nyakamba veszem, hogy láthassa a tájat. És amikor újra Annét keresem a tekintetemmel, nem találom. Majd később tisztán látom a táblát. Gondolj csak bele, mégis ki nyit grillbárt egy ilyen sivár helyen? Gondolj csak bele, mégis hogy mehet?

Sebastian észrevesz egy pillangót, majd a karjával csapdos. Megkérdezi, hogy mennyi ideig él egy pillangó. A nap egy pillanatra áttör a felhőtakarón, és egy szúrásnyi melegséget küld rajtam keresztül. A fiam ép és egészséges. Úgy érzem, hogy a dolgok egész könnyedén egy­szerűvé és tisztává válhatnak. Ahogy befordulunk a grill melletti udvarra, azonnal meglátom Annét. Egy férfival együtt ül egy padon. A férfi átöleli, ő pedig a mellkasához szorítja az arcát; úgy tűnik, hogy sír. Megállok. „Anya” – mondja Sebastian. Anne a fejét ingatva felemeli a tekintetét, egy rövid pillanatra ránk néz. Majd újra a férfi testére omlik. A férfi sötét, göndör hajú és erősen napbarnított. „Anne nincs valami jól” – mondja. A helyi nyelvjárásban beszél, amely nehéz és vontatott, és amelyet Anne és Tine is már rég maga mögött hagyott.
„Tudod, a fiam beütötte a fejét, és azonnal mentőre van szükségem.” A férfi lemondóan a fejét rázza. „Telefon” – mondom. Lassan felkel a padról. „Ki vagy te?” – kérdezi. Lassan, egész lassan felém közelít. „Elmondhatom, Anne férje vagyok, és szeretném használni a telefonod.” Odamegyek a grillbár pultjához. Égett olaj erős szaga csap arcon.
„Fene egy férj az ilyen” – hallom a motyogását. Átnyúlok a pulton, és kézbe veszem az ott lelt mobiltelefont. De valószínűleg mögém osont, mert ahogy be akarom ütni a számot, kite­keri a telefont a kezemből. Nagyon közel van, hunyorít, a felső ajka visszakonyul egy kicsit.
„Akkora, de akkora verést érdemelné’” – sziszegi. Sebastian a hajamba markol. „Inkább telefonálj” – mondom fáradtan. Anne akaratlanul elbődül. Újból a telefon felé nyúlok, meg­próbálom kicsavarni a férfi kezéből. Elengedi, a telefon a földre esik, nagy kezét a vállamra helyezi. „Add ide a gyereket, aztán húzzá’.” Elveszítem az egyensúlyom, majdnem elejtem Sebastiant. A fickó erősen meglökhetett. „Apa!” – mondja Sebastian. Hangja vékony és visz­szafogott, fél. Félig hátrafordulok, Annére nézek.

„Ki ez az ember?” – kérdezem. Szúrósan néz vissza rám.

„Ő Sebastian” – mondja, és érzem, hogy a még mindig a nyakamban ülő fiú összerezzen. „Tégy, ahogy mondja. Tűnj el.”
Sebastian két kézzel megfogja a kezem, forró leheletét a hallójáratom mélyén érzem. „Haza akarok menni” – suttogja.
„Gyere, Seba” – mondja Anne, és közben feláll. „Gyere.” Kinyújtott karral közelít. „Gyere, kapsz egy fagyit Sebastiantól, róla lettél elnevezve.” Arca őrült grimasszá alakul.
Leginkább majomra hasonlított, ahogy széles felsőtestével és szőrös karjával ott állt. Lépett egyet, majd tömzsi ujjával hirtelen, fenyegetően rám mutatott. Hátráltam, majd futásnak eredtem. Nem futott utánunk. Ahogy valamivel később hátranéztem, úgy tűnt, hogy az út közepén áll, hevesen csókolja Annét, és közben erősen tartja a copfját. Úgy véltem, női böm­bölést hallok, mintha tehén lenne, de lehet, hogy a fickó volt, nem vagyok benne biztos. El­értük a főutat. Sebastian néma és merev volt. Én sem mondtam semmit. Tine fehér melle, és az apró, sötét mellbimbója. A tömzsi ujj, ahogy pont a szemeim közt lévő lágy részre mutat. Erősen izzadtam és összerándultam, amikor meghallottam a sóhajtásomat.
Már erősen sötétedett, és egy kocsi végül felvett minket. Sebastian nagyjából sértetlen volt. Az orvos megvizsgálta, a nővér igyekezett megnevettetni. De a fiú még csak meg se mukkant. Összeragasztották a sebét, majd hazaküldtek bennünket. Az ablaknál ültél a sötétben, amikor késő éjszaka visszatértünk a nyaralóba. Még a kutyáért se mentél el.

Szőke Zsolt fordítása

* Eredeti címe: Bulbjerg, a Bavian című kötetből. (© 2006, published by permission of Gyldendal forlag,
Copenhagen, Denmark.)