A digitalizált Straka-hagyaték Budapesten
Tóni, a hű cseh
Budapesti találkozások a Straka-szalonban
Legendás szereplője volt korának. Szlovák származású, magyar iskolázottságú cseh tisztviselő – kell ennél ellentmondásosabb személyes sors a két világháború közötti időben? A Kráter Kiadó ismét kiadta Vécsey Zoltán A síró város című, 1931-ben megjelentetett regényét, ahol Anton Straka (magyarul: szarka) Vrana (magyarul: Varjú) Tóni néven szerepel, a Kassát elfoglaló csehszlovák légió parancsnoka mellett papi öltözékben jelenik meg, tábori lelkészként vonulva a győztesek oldalán. A német megszállás alatti úgynevezett cseh protektorátus idején Prágában baloldali szervezkedés okán három év börtönre ítélik, majd koncentrációs táborba internálják. Hiába reménykedett: „Én szeretnék és fogok élni, dolgozni, a jövő számára építeni, és tenni azért, ezután is, hogy az életformánk megváltozzon egészen” (Straka–hagyaték; a továbbiakban: SH). A 2003-ban Budapesten megrendezett konferencián, amely alkalmából az Amerikai úton, valahai munkahelyén felállították emléktábláját, dédunokája idézte szavait, hogy ő kegyelmet nem kért, kegyelemre nem várt. Ő igazságot akart.
Anton Straka világítótoronyként magasodik ki a széthúzók között az összetartozást hirdetve: „Hogy a nemzetek egymást megérthessék, előbb meg kell egymást ismerniök, s itt a kultúra a legfőbb specializáló, de egyszersmind összekötő terület. A nemzetek irodalmában, zenéjében s művészetében tükröződik vissza a népek lelke, szíve, s a szívek és lelkek összedobbanásában gyakran elegendő egy tekintet, egy kézszorítás. Mindig nagyon boldog vagyok, ha kölcsönös kulturális akciók szerény munkatársa lehetek s bizton remélem, hogy a jövő mindinkább meg fogja ezeket a törekvéseket könnyíteni.” (Id. Gál István, Anton Straka, József Attila csehszlovák diplomata–barátja, Filológiai Közlöny, 1964/1–2, 188.) És 1932 körül megkezdi a „péntek esték” szervezését, a csehszlovák–magyar kulturális közeledés legfontosabb eseményét. Még Bartók Béla személyes jelenlétét is elérte. Közben legfontosabb ténykedése magyar költők részvételével a Cseh és szlovák költők antológiájának megszervezése és megjelentetése. Kik működnek ebben közre? A korszak legjelentősebb magyar költői: az ekkor a szomszédságában lakó, szinte mindennapos vendége, József Attila, valamint Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. „Straka nekem nagyon jó barátom volt, és mi ketten dolgoztunk együtt a cseh–magyar kultúrbarátságon, és nem azok, akiket emlegetni szoktak” – jegyzi meg Szabó Lőrinc az ötvenes években (Vers és valóság, 2001, 84.).
És készül viszonzásaként a legjobb cseh és szlovák költők közreműködésével a magyar költészetet bemutató antológiára. Ennek darabjait, hagyatéka többi részével együtt, szórják szét lakásában a Gestapo vizslatói.
Az ezekhez a kötetekhez kapcsolódó fordítói munka személyesen is összehozza a költőket. Például Szabó Lőrincet František Halasszal, a cseh líra klasszikusával, és Emil Boleslav Lukáčcsal, a neves szlovák költővel. Lukáčcsal megértik egymást magyarul, kölcsönös becsülés köti majd össze őket. „A (…) harmincasok legkiválóbb költője, Szabó Lőrinc…. (…) Nekem különösen kedves, lefordította Khájjámot, (…) és a cseh költőt, Halast. (…) Most adta ki hatéves munkájának termését a Te meg a világ című kötetben. Más helyen és méltó módon akarok foglalkozni evvel a nagy költészettel” (Lukáč, Új arcú magyarok?, kiad. GÁL, Emil Boleslav Lukáč egy Straka–estről, Tiszatáj, 1976/4, 69.). Halas esetében levelezésük fordításával köti meg barátságukat Straka: „Szabó Lőrincnek a költőnek forrón s emlékére egy találkozásnak a „Poézisben„ az ő F. Halas–a. Prága, dátum.” A levél fordítása pedig: „Igen nagy örömöm van az Ön üdvözletéből s az Ön fordításaiból. A költő a költőnek nem kell, hogy sokat mondjon, hogy megértsék egymást. Néha ez hallgatással jobban megy, mint szavakkal. Kívánnám, magamnak, hogy ilyen hallgatás legyen közöttünk. Az Ön verse, amelyet fordításban elolvastam, annyit beszélt nekem Önről, hogy szeretem Önt. Igen, „homlokodtól fölfelé!„ Küldöm Önnek a legutolsó könyvemet. Jöjjön el Prágába s hozza el a barátait is és az én üdvözleteim nem csak az enyéimék – a többiek nevében is mondom. Tegye meg ezt! Szép lesz ez, elmegyünk valami melancholikus vándorlásra mindaz után, ami itt szép éjjel és nappal. Gondoljon majd néha ismét reám! Kézszorítással az Ön F. Halas–a” (SH, ill. Szabó Lőrinc könyvtára).
Straka Szabó Lőrincet meghívta szerelmével kéthetes csehszlovákiai utazásra, József Attilát éveken át várta, mindhiába, helyette csak egy Szép Szó-estet sikerült megrendeznie Prágában. Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét pedig lefordította cseh nyelvre, melyről Móricz ezt írta: „Örülök, hogy Ön fordítja, hiszen így legalább minden nüánsz meg fog maradni, ami a munka magyarságát illeti” (SH). Németh László nem járt el a pénteki estekre, de Straka meghallotta, hogy érdeklődik a cseh és szlovák kultúra iránt, ezért elment hozzá a lakására, vitt neki könyveket. Csak 1945 után lángolt fel Németh László fordítói érdeklődése a cseh irodalom iránt, de ez a kezdeményezés Straka idejére nyúlik vissza.
A kultúrdiplomata szeretetteljes vállalkozásainak dokumentumai megmaradtak az ismert archívumokban, nálunk Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtárban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az MTA Könyvtárának Kézirattárában, sőt Szabó Lőrinc Volkmann utcai lakásán, a családja által nagy gondossággal védett, őrzött könyvtárában, – de az így hozzáférhető levelek, dedikált könyvek, újságkivágatok, mint háborúban roncsolódott hidak csak a hagyaték egyes megmaradt pilléreit mutatták. Barátok, munkatársak más-más hangoltságú emlékezései a közös szeretet megéledéséről tanúskodhattak időnként, egyetlen – eredetileg szakdolgozatnak készült – könyv fogta eddig össze ténybelileg munkásságát: Csoma Borbála „Hidat verj, ne éket”: Anton Straka kulturális és irodalomszervező tevékenysége a budapesti tíz év tükrében.
A közelmúltban aztán a Felvidékről az ELTE Doktori Iskolájába érkezett doktorandusz, Ondrejčák Eszter kedvet kapott, hogy Szabó Lőrinc és Straka barátságát feldolgozza. Célba vette az eddig ismeretlenül lappangó központi összekötő magot: megkereste az elveszettnek hitt hagyatékot, amelyet a Gestapo romboló házkutatása után összerendezve a diplomata özvegye, majd fiai és utódai féltő gonddal őriznek. Jelenleg Věra Palánová, az unoka és fia, Martin Palán, az író dédunokája. Az ELTE Magyar Irodalom– és Kultúratudományi Intézetének vezetője, Kulcsár Szabó Ernő akadémikusnak, Monok Istvánnak, az MTA Könyvtár és Információs Központ igazgatójának és Gál Jenőnek, a prágai Károly Egyetem magyar professzorának a tárgyi feltételeket elrendező összemunkálása eredményeként kis magyar különítmény érkezett Prágába: a disszertációját készítő Ondrejčák Eszter, aki a lehetőséget biztosította, hogy a hagyaték digitalizálása a könyvtár tulajdonába kerüljön, valamint a krk.szabolorinc.hu weblapot készítő Szabó Lőrinc-kutató Horányi Károly és Láng Klára, hogy digitalizálják a háborús pusztítás után összegyűjtött családi hagyatékot. És tervezzük, hogy Anton Straka egykori prágai lakásánál, a Za Pohořelcem 14. szám alatt emléktábla emlékeztessen a magyar írókkal kapcsolatos tevékenységére.
Személyében nemcsak elhivatott kultúraközvetítőt ismerhetünk meg az oly gyakran egymásra acsargó közép-európai múltból, Straka „Tóni”, a „hű cseh” személyében megtaláltam a barátság mértékegységét.
Hogyan is jellemezte valaha a Straka-teremtette baráti légkört Szabó Lőrinc szlovák költő barátja, Emil Boleslav Lukáč? „A budapesti Amerikai úton van egy szép villa, a cseh–szlovák követségünk sajtóattaséjának, Straka barátomnak a lakóhelye. Minden pénteken összejön ott a fiatal Magyarország szellemi elitje. Öten, tízen, húszan, mikor hogy, de eljönnek. Nincs ott elfogultság, ámbár nincsen semmi rábeszélés egyik részről sem. Szellemi találkozóhely s ahogy nézem az elmúlt péntekek névsorát, nem kis nevekkel találkozom ott az egyes csoportokból. Attasénk személyes titka, miként nyerte meg a bizalmat, miként oszlatta el a gyanakvást, amely velünk szemben ott általános (…). Nyíltság és egyenértékűség az egyedüli elvek, a költészet és művészet iránti szeretet az egyedüli törvény” (Lukáč, i. m., 68.). Évtizedek múlva Szabó Lőrinc pedig így emlékezett nevezetes utazására: „Én semmiféle kötelezettséget nem vállaltam a szabadjegyekért, egyetlenegy cikknek a megírását sem. »Nem baj, nekünk megéri, hogy Sz. L. egyáltalán tud a mi valóságos életünkről és szépségeinkről!«” – mondta Straka. (Vers és valóság, 84.) Másutt pedig ezt hangsúlyozza: „Amikor pedig a Felvidék visszacsatolása természetes ellentétet támasztott az érzelmeinkben, én megmondtam Strakának, hogy többé politikáról nem tudok vele őszintén beszélni, másképp pedig nem akarok. Ettől kezdve kizárólag kulturális és magánérintkezésünk volt, de intenzív és szeretetteljes” (Vers és valóság, 338.). Straka pályája elején pap volt. És tudjuk, hogy a gyónási titkot élete mentése árán sem árulhatja el tudója. Straka diplomataként is megmaradt ebből a szempontból papnak: a baráti szavak szentek voltak számára. Kapcsolódásai íróbarátaival különböztek, barátságára ugyanakkor mindnyájan külön-külön számíthattak.
Elgondolkodtam, hogy személyesen miért áll közel hozzám Anton Straka alakja. Milyen emberi tulajdonsága ragadta meg képzeletemet. A választ az Ondrejčák Eszter által hozzám eljuttatott néhány szöveg adhatja meg, amelyeket a családdal való első találkozása idején fényképezőgépével megörökített. Az a személyes állásfoglalása, amellyel a barátságot minden erőszakolt célmegvalósítással szemben a legfontosabbnak tartotta.
Évek munkája volt a Cseh és szlovák költők antológiájának megszervezése és megjelentetése. Úgy gondolta, hogy ehhez Szabó Lőrincet kellene felkérni valamilyen előszó megírására. De nehéz években készült ez a kötet, esztétikai különbözések is jelentkezhettek. Éppen ezért óvatos közelítéssel fordul a szervező barát a fordító költőhöz már Prágából, 1936. április 14-én: „Kedves Barátom! Talán emlékszel még a csehszlovák vers-anthológiára, amelybe Halas verseit fordítottad. Most sajtó alatt van Pesten. Káldor adja ki, aki ez idő szerint Grilléknél dolgozik. Már átnéztem a korrektúrát. A könyv nagyon szép lesz. Az anthológia ügyét jóbarátom, Nádass József (…) intézi. Most már csak az előszó van hátra, s Nádassal együtt az a nézetünk, hogy ha Te volnál oly szíves néhány sorral bevezetni az anthológiát, ez nagyon szép volna. Erre ezennel fel is kérlek, de csak abban az esetben, ha ez nincs ellenedre bármilyen okból. Ismerem a budapesti atmoszférát s kérlek, barátságunk egyáltalán ne feszélyezzen. Mindenesetre, ha megírnád az előszót, igen nagy volna az örömöm” (Gál, Anton Straka levelei Szabó Lőrinchez, ISz, 1973/5, 420.).
Aztán Straka hírül veszi, hogy a költő nem szívesen vállalná a feladatot, bár a szerkesztőtől felemás információt is kap: „…beszéltem Szabó Lőrinccel és azt vettem ki a szavaiból, hogy ő még mindig hajlandó lenne, ha más formában is, abban az esetben is, ha Te nem változtatsz az anthológián, előszót írni a könyvhöz. Állítólag ezt meg is írta Neked. Tekintettel arra, hogy Káldor már kétszer felhívott és sürgette a keféket, kérdésére azt mondtam, hogy az előszóra nem kell majd várnia, nem lesz előszó. Sz. L.-cel csak később beszéltem. Már most ha az előszóra reflektálsz úgy azonnal írj Káldornak, hogy várjon még egy pár napig az előszóra és írj Szabónak is, hogy készítse el gyorsan és küldje át Káldornak. Persze ez csak akkor, ha szükségesnek látod.” (SH)
De ezt már a barátság nevében visszautasítja Straka: „Szép lett volna, ha Szabó tényleg írt volna előszót, de nagyon kényes helyzetben voltam. A világért sem lett volna szabad engednem, hogy a dolognak olyan látszata legyen, miszerint én felhasználva Szabó iránti igaz barátságomat, őt épen e barátság alapján kényes helyzetbe hozzam s ő mintegy kénytelen legyen előszót írni olyan könyvhöz, amely nincsen egészen ínyére. Ezért utolsó levelemben az előszó kérdését fel sem említettem már.” (SH)
Ennél érzékenyebb szöveget el sem tudok képzelni. A barátság szentségét mutatja fel, példázatosan fogalmazott, nagyszerű levelében. Ritka gesztusként szakmánkban.
Kabdebó Lóránt
Normal 0 false 21 false false false HU X-NONE X-NONE