Forgács Miklós: úgy döntöttem, megvárom borbély szilárdot, de a félreértés nem mindig randevú (vers)
„…hogy bújna…”
(Borbély Szilárd: Hosszú nap el)
ha visszafojtom lélegzetem
folyton magamnál vagyok
pedig úgy zuhanok beléd
mint aki már ki se szól
kapálózás nélkül a kérdés
nem az: de te ki lehetsz?
nem kevertem el semmit
ez mind tegnapi adag
kérvény az érvény
rotyog az élmény
azon a gázsparhelton
mely a legmegfoghatatlanabb
tagadom, hogy motyogok
ez az igen, nagyon rekedt
nyúlkálok, hát ott legyél
a húsba nőtt a féltés
mesterembereken szentek ragyái
én most nőhöz szólok, ismerem
de felnőtt hozzám a feladat
most már nincs tévedés elhiszem ha azt hiszem
mert ha áltatás az altató
és éber méreg kéjeleg
akkor biztos van az a veszteség
mely nem képlet csak képkeret
a harapható köd egyszeri test
egy nagy halottban bentlakom
még mindig láncra verve őrzöm
éhen döglött háziállatom
lépek néhányat
mert zuhanás közben
igazán megjön az étvágy
ha hozzáérek
értek hozzá?
ha hozzám érnek
rögtön leszek?
ha elveszem
hát polcom is lesz?
ha van jogom
már ne is várjak?
ha dúdolni kell
lesz ott dallam?
ha van két kezem
az két értelem?
ha nem fenyeget
nekem muszáj?
és a lényeg keseredik
edényfalra kövesedik
hirtelen belefogok az álomba
mert a fa ott áll
ideges
madaraknak kell majd szétszakadniuk
most még röpködnek
láthatatlan ágakon csüng a galád nyalánkság
fürtökben lóg és lóg belőlem
a sok elhalasztott pillanat
ki szeret, szeret, de meg nem ért
az nem öl meg csak elszalaszt
döntéskényszer a mohó étvágy
karban tartott terület
gondolkozik mégis éhes
ha lopva lel és lelegel
nem vallja be: nem lesz szüret
mert a kaland akkor otthon
ha némán kézen fog a vak
a cukorbeteg sebeit nyalogatja
majd fény nélkül is jól halad
ne kergesd ha fut az ámok
a madarak se mindig álmok
a temetőben mindig jó
ha kéznél van egy porszívó
szakadnak a madarak
megismerem őket
mind az enyém
annyira láthatatlanok
mint a soha be nem növő koponya rése
a várakozás a létük
szétrepednek mert egymásba repülnek
a repedésekből pedig apró madarak röppennek elő
majd összefércelődnek néhány nagy madárrá
és széttépi őket megint néhány szaftos ütközés
aztán egymásba forrnak hűséges sebekként
leszakadt darabkák az új madarak
megrepedt madarak maguk öklendezik
minden hasonló és minden ugyanaz
madárpillanatból vérmadár patakzik
pillanatmadárból vérrögmadár mállik
a fájdalom egykedvű
puffan és csivitel
a fájdalom értetlen
nem érez énekel
a fájdalom nem madár
mégis annak tűnik
szépsége akadály
hússá rebbenő gyolcs
az a fa már nincs is meg
épp egy sír az árnyam
grimasz minden porcikám
madárszakadás van
madárforradás van