Koncsol László: Egy igazolt hrabali fikció (esszé)

Hraballal egyszer ültem közös asztalnál. A dolog Budapesten, a Bajor Királyi Sörö­zőben történt. Jobbra a cseh író, balra Mészöly Miklós – ilyenformán díszelegtünk az asztalfőn. Nekem ott leginkább a tolmács szerepét kellett betöltenem. A találkozót a két író pozsonyi magyar csodálója, Szigeti László hozta össze budapesti olvasóikkal.

Söröztünk és dünnyögtünk egymás fülébe a zsúfolt terem kirakati helyén, a főasz­talnál. Történt pedig éppen akkoron, hogy a kesernyés sárga lé idő előtt elfogyott, ez pedig a nagy sörivó cseh írót méltán háborította föl, merényletre gyanakodott. Felhördült, talpra ugrott, és azonmód elnyelték az esti Budapest utcái az Erzsébet és a Szabadság híd között. Hrabal bolyongott egy sort. Közben támadt egy halk vitánk, fülből fülbe: ez Mečiar és az akkor soros szlovák nemzeti ultrák, Moricék korszaka volt. Említettem Hrabalnak háború utáni magyar próbáinkat, mire az öreg cseh hu­manista hazafi fölfortyant, és villámcsapásként visszakérdezett: „Na és a magyarok meg a szlovákok viszonya a Monarchiában?” Hrabal reakciója gyomorszájon vágott, ne vegyen rajtam revansot se Masaryk, se Beneš, se Mečiar azért, amit nem én követ­tem el, vagy el sem követtünk ellenük, mi közöm nekem a szlovák sérelmekhez, és elment a kedvem Hrabaltól. Gyorsan otthagytam az asztalfőt, és hazautaztam.

Szigeti és Hrapka Tibor, a fényképész intenzív kapcsolatban állt Hraballal, köny­vet is írtak vele, egy interjúkötetet csehül és magyarul. Közben Szigeti hozott nekem tőle egy szamizdatot, hogy fordítsam le, de nem futotta rá az időmből, s a kis gépelt füzet máig valahol a dolgaim közt lapul. Ismertem viszont nagyon is jól, olvastam csehül és magyarul, majd láttam filmen a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. A kisregény egy részletét az Irodalmi Szemlében is közöltük mindjárt prágai megjelenése után Gál Sándor fordításában. Van a regénynek egy részlete, amelynek valóságalapja fe­lől kételyeim támadtak. Ez a jihlavai vasúti völgyhíd felrobbantásának félszavakban előadott története. „… Már van gőz – mondta a mozdonyvezető, és csendesen hoz­zátette: . Hallották? Ma éjszaka a partizánok olyan ügyesen robbantottak fel egy szi­gorúan ellenőrzött transzportot Jihlavánál, hogy az egész szerelvény belepottyant a szakadékba, és a következő töltettel még a hidat is utánaküldték…” A jórészt döglött állatokat szállító tehervonat után „két szigorúan ellenőrzött katonai transzport ha­ladt át az állomáson, csupa tank, csupa Tigris, minden mozdonyon parancsnok, ez már, úgy látszik, a partizánok jihlavai munkájának az eredménye volt…”
Izgalmas költött epizód, gondoltam, Hrabal kisregényében, egy lassan bontakozó kamasz szerelem morajló drámai epizódja. Mindig sajátosan összetett, vagy éppen tragikus, ha egy-egy háborúba ágyazott szerelmi történetbe ütközünk. A dél-csehor­szági község és vasútállomás körül gyűrűket vet a háború közeledő keleti árja, repü­lők, hadi szerelvények, német katonavonatok kavalkádja dübörög az épület fölött és körül, de Miloš, a fiatal vasutas mindezekkel mit sem törődik, neki más gondja van, képtelen szerelmét, a  szép kis kalauzlányt, aki ugyanúgy vágyik rá, magáévá tenni. Meg is tudja nevezni a baját: eiaculatio praecox, hirdeti segélykérőn fűnek-fának. Aztán egy gyönyörű, tettrekész partizán? terrorista? cseh honfileány feloldja Miloš komplexusát, bevezeti a testi egyesülés titkába, annyi irodalmi hősnő nyomdoka­in, mint az ógörög Longosz regényében az érett asszony a pásztor Daphniszt, vagy Colette Zsendülő vetésének francia asszonya a tengerparton nyaraló kamaszt, de ami egyik-másik esetben sikerül, az itt, Hrabalnál vagy a szovjet Szállnak a darvak című filmremekben (Bondarcsuk) vagy Romain Rolland Pierre et Luce című kisregényében hamvába hal. A járőröző orosz katonát az erdőben halálos találat éri, s keringenek fent körülötte a magas nyárfák lombkoronái, a francia szerelmesekre pedig rászakad a bombától darabokra tépett gótikus templomboltozat. Hrabal hőse, Miloš megis­meri a szerelmi egyesülés mámorát, Menzel filmjében győztesen dübörög a lovagló Walkürök (Wagner) bombazuhogásba szőtt zenéje, de az asszony, aki Miloš férfi­asságának helyes irányt szabott, a rábízott töltettel tüstént halálba is küldi a boldog reménységgel feltöltött fiút. Hősi halálba, de halálba, kegyetlenül, maga helyett.

*

1932-ben egy révkomáromi születésű tanítónőt választottak meg a diósförgepatonyi községi iskolába. Férjhez ment, gyermeket szült, megözvegyült, kisfiát is elvesztette, s mint magányos, munkáját a közelgő front miatt elveszített nőt besorozták a vissza­vonuló magyar hadsereg hadtápjába, hivatali szolgálatra. Egy hosszú vasúti szerel­vény szállította a férfiakat és nőket Komáromból magyar, osztrák és morva területen át Prága és Németország felé. Tanítónőnk az úton naplót vezetett, s kéziratát meg­őrizte. Miután irodalmi pályámat a politikai rendőrség sugalmazására elakasztották, és Patonyba sodródtam, a helyi közoktatás története is érdekelni kezdett. Az idős patonyiak megnevezték hajdani tanítóikat, így vehettem föl a kapcsolatot a községi iskola egykori tanítónőjével, Gregosits Irénnel, aki Patonyban Gálffy János felesége lett. Megözvegyülvén 1947-ben Budapestre települt át, és egy Dr. Félegyházy Elemér nevű jogászhoz ment férjhez, tanított, így élte le életét. A farkasréti temetőben he­lyeztük örök nyugovóra.

Kérésemre megírta pályája történetét. Könyve előszómmal és bő jegyzeteimmel Öt levél. Egy csallóközi tanítónő vallomásai (1932.1947) cím alatt a Győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola kiadásában jelent meg 1990-ben. A csehszlovák hatósá­gok akkor még szigorúan tiltották ellenőrizetlen felvidéki magyar tárgyú emlékira­tok kiadását és terjesztését, a postai cenzúra sem engedte át kézirataikat a határon, így hát kénytelenek voltunk vállalni a kockázatot, s a Győrött kinyomtatott könyv példányait a Győri ETO kellékes autóbusza csempészte át a jelmezek, csukák és egyéb focikellékek alatt Pozsonyba, onnan pedig egy teherautó a patonyi községhá­zára. Közben a rendszerváltás nálunk is lezajlott, miáltal a könyv helyi és regionális terjesztésére is bátrabban sort keríthettünk. Példányai bizományban a szerdahelyi könyvesboltokba is bekerültek.

Tanítónőnk a szerelvényén 1945. április 17-én, csütörtökön az olbramkosteli állo­máson, a vonat tétlen várakozásának negyedik napján, lőszeres tehervagonok közé ékelve kezdte jegyezni a jihlavai (Iglau) híd tragédiáját. „Tegnap este hosszú katona­vonatok futottak el mellettünk. Magyarok voltak. Lett nagy kiabálás. Táguló pupil­lákkal, elszorult szívvel néztem a tovarobogó vonatot. Este nagy sztalingyertyázás volt körös-körül. A rettenetes áradat megint a nyomunkban van. Nem tudunk to­vábbmenni. Vissza kellene fordulnunk Znaimba (Znojmo), hogy fővonalra kerül­jünk, mert előttünk fölrobbantották az iglaui (Jihlava) hidat a partizánok. Mi lesz, ha egyik éjjel a lőszeres vonatok kerülnek sorra? Reggel sokat akartam aludni, de már 7-kor jött értem az őr, tejkimérésre kellett mennem. Ez a polgári alkalmazottak új be­osztása, és pont ma rám esett a sor. Délután újra osztottam. A fölöslegből pedig egy nagy tál tejbedarát főztem. (Majd elepedek egy kis édességért.) Bánatomban a sárga földig leettem magam. Közben csoda történt. Mozdonyt kaptunk, és elindultunk is­mét egy kicsit tovább. Remek fenyveserdők, patakok, kis tavak, hidacskák a pálya két oldalán…” Éjjel megállnak a kojeticei állomáson. Fölöttük szovjet mélyrepülők húznak át. Az utasok elhagyják a szerelvényt, szétszélednek a fenyvesben. „Az erdő tele van partizánfészkekkel. Bunkerok, tűzhelyek, lehevert fű- és szénacsomók. Talán még az éjjel itt várták a jelt újabb ténykedésre. Egyébként az éjjel fölrobbantották a lőszeres vonatokat Wolframitzkirchében (Olbramkostel). Isten velünk volt megint. Vad vidék ez. Ahogy a parasztok mesélik, minden éjjel nagy cirkuszok szoktak lenni. Előttünk felrobbantották az iglaui hidat, mögöttünk felrobbantották a lőszeres vona­tot, és kisiklattak egy másikat…” Másnap, április 21-én, szombaton gördült be velük a magyar szerelvény Cáslavba. „Egész éjjel utaztunk. Éjfél felé érkeztünk Jihlavára. Néztem ki az ablakon, figyeltem a félelmetesen gyönyörű tájat. Meredek parton, fönt futott a vonat. Sötét fenyvesek, vad sziklák. A holdvilág mindent fölnagyít, és még kísértetiesebbé teszi az éjszakát. (…) A két mozdony pöfög, nyüszköl a kaptatókon, nekizúdulva rohan a lejtőkön lefelé. A pálya ferdén van építve a merész kanyarok miatt, ha fekszem, különösen érzem az elhajlást, valósággal csúszkálok a padon ide-oda. (…) Borzalmas volt a fölrobbantott vasúti híd, illetve alig helyreállított, feldúcolt alkotmány a mélységbe zuhant vasúti kocsikkal a két oldalán. Mi is ott fekhetnénk a mélyben összetört tagokkal, ha Isten őrző keze nincs fölöttünk…”

A teljes kézirat birtokában vonatra ültem, és beutaztam a szerelvény kalandos pá­lyáját, hogy szerzőnk állításainak utánanézzek. Az én vonatom is átdübörgött a ma­gas völgyhídon, belebámultam a meglehetős mélységbe, ahol annak idején a német vagonroncsok egymás hegyén-hátán hevertek, majd Jihlaván leszálltam, megkeres­tem a városi könyvtárt, s kérdeztem, van-e valami dokumentumuk a robbantásról. Elém tették Alois Simka Národne osvobozenecky boj na Jihlavsku című könyvecskéjét a robbantás részletes leírásával, dátum, időpont, a partizánok nevével. (Krajské nakladatelství v Brne, 1963. 97.98.) Eszerint április 10-én, éjfél előtt egy öttagú cseh.szovjet romboló osztag hajtotta végre a műveletet, pontosan kidolgozott műveleti terv szerint. A mozdony a két robbanás után egy vagonnal átért a túlsó partra, a többi kocsi a mélybe zuhant. Nyolcvan német katona veszett oda, és tizenkét napig nem közlekedhettek a vonatok. A mű függelékében két fényképet találtam a híd alatt he­verő vasúti kocsikról és a szétszaggatott vastraverzekről: szerzőnk ezt látta odafent­ről. A könyvecske részletes kivonatát az Öt levél jegyzeteiben közöltem (181.183.).
A magyar szerelvényt a cáslavi állomásról átvontatták a közeli Mocovice ipari vágányára, utasait pedig, akik katonatisztek, mérnökök, orvosok, a hadtáp (trén) kiszolgálói voltak, a község családjai fogadták be. Hetekig-hónapokig éltek a cseh hajlékokban a magyar katonák és polgári személyek békésen, barátokként. A vonat hadikórházat is szállított, gazdag gyógyszerkészlettel. A magyar katonaorvosok az iskolát kis kórházzá rendezték be, ahol a település betegeit gyógyították, súlyos műtéteket is végeztek benne. Szállásadóim – szerzőnk, Félegyházyné házigazdái – megsúgták, hogy a szovjet katonák által megerőszakolt mocovicei nők számára is a magyar katonaorvosok nyújtották a gyors és szakszerű segítséget. A magyarok és cseh szállásadóik kapcsolatát híven jellemzi Sláva asszony emlékkönyve, amelyben ezek a mondatok állnak: „Maradjál ilyen vidámnak és szorgalmasnak. Áldjon meg a jó Isten. Rózsi. 1945. VI. 26. Zustan vzdy veselou i pilnou, jako jsi! Pan Buh Ti zehnej! 26. VI. 1945. S láskou vzpomínám na Vás. Dr. Mészáros. – Slávkó! Légy boldog s vidám! / Utadon soha könnyet ne ejts! / Viruljon szíved rejtekében / Értem is egy nefelejts! Sokszor csókol Pintyi (Pani ucitelka)” – Majd ugyanez csehül is, szerzőnk fordításában.

Ennyit Hrabalról, a jihlavai völgyhídról és a diósförgepatonyi községi isko­la pedagógusáról, Gálffynéról (Félegyházynéről, eredeti nevén Gregosits Irénről) – vagy ahogy mindenki ismerte, az igaz tanúságtevő Pintyi tanító néniről.