Nagy Csilla: A tekintet kudarca (tanulmány)

Test, kép és halál az Ódákban
„Úgy tűnik, hogy a képek ősi szimbolikus ereje kihunyt, a halál pedig olyannyira absztrakttá vált, hogy nem vet fel értelmét firtató kérdéseket. Nem­csak arról van szó, hogy már nem rendelkezünk a halál bennünket bármire is kötelező képeivel, hanem lassan már azoknak a képeknek a halálához is hoz­zászokunk, amelyek egykor lenyűgöző szimbolikus erejükkel hatottak ránk.

Eközben feledésbe merül a képalkotáshoz hasonlóan ősrégi analógia kép és ha­lál között.”1 Hans Belting az emberábrázolás eredetét a halállal, a halotti kultusz működésével hozza ös.­szefüggésbe: rámutat arra, hogy a képben ábrázolt emberi test eredetileg szükségszerűen halott testként értelmeződik, a kép funkciója ebben az értelemben a helyettesítés gesztusa, az ábrázolás révén ugyanis jelenvalóvá teszi, pótolja azt, ami távol van, azaz már nincs jelen, nem létezik. A képi helyettesítés alapja nyilvánvaló módon a test, azonban az ember és az ember képe közötti analógiát elsősorban nem a test természeti referenciái, biologikuma biztosítják, ha­nem a test kulturális meghatározottságának tapasz­talható jelei (például öltözete, hajviselete, arcszőrzete, rangjelzése stb.). Ami az egymástól eltérő kondíciók között létrejött halotti kultuszokat egyöntetűen jel­lemzi, az az, hogy létezik egyfajta rend, amely a test ábrázolását lehetővé teszi: a halott test képének elő­állítása konvenciók függvénye, amely kultúránként, közösségenként, koronként változik. A sírkamrák, szarkofágok, múmiák, halotti maszkok, bábuk egy­aránt médiumok, amelyek a halál tapasztalatát köz­vetítik: olyan kép-testek, amelyeket eleve az élő test, sőt általában véve „az emberi” test mintájára, ana­lógiájaként hoztak létre, ezáltal egyszerre idézik fel és törlik el az eredeti, eleven korpuszt – elfeledtetve, felülírva a halott test megrázó, felkavaró látványát.
A halál misztériuma, ezen belül a halott test le­írása, ábrázolása visszatérő téma Borbély Szilárd költészetében: a Halotti pompa2 és a A Testhez. Ódák & Legendák3 egyaránt a test pusztulásának, destruálódá­sának folyamatát, a testi szenvedés morális, materiá­lis és szakrális vonatkozásait állítja fókuszba. A test, a testiség értelmezése Borbély költészetében többféle kulturális, teológiai és filozófiai tradícióba illeszke­dik: a zsidó-keresztény hagyomány, az antik testfilo­zófiák, a test és lélek dualizmusának XVII. századból eredeztethető dilemmái, a természet tudományos fel­fogásán alapuló elképzelések és a poszthumán test­kép egyaránt megjelenik benne. A szövegek poétikai szempontból a testről való beszéd lehetőségeinek próbájaként, a nyelv teherbírásának felméréseként értelmezhetőek (a különböző műfaji hagyományok felidézése, az intermediális megoldások alkalmazá­sa, a női szerepeken keresztül történő megszólalás egyaránt ezt a törekvést jelzi), tematikus értelemben pedig a test lehetséges történeteinek megírásaként azonosíthatóak.

Az Árnyképrajzoló című esszékötet első darabja Az enyészpont, amely a halált a testen tapasztalható, lát­ható változásként, általános, folyton ismétlődő mate­riális folyamatként értelmezi. A két részből álló írás a címadó kifejezés kétféle értelmezését feszíti egy­másnak: a látvány rögzítése, a perspektivikus látás konvenciói (A látásnak rendje), valamint az enyészet folyamata, azaz a test pusztulásának mechanizmusai (A meghalásnak rendje) kerülnek egymás mellé, és a szöveg voltaképp a látás megismerő képességének, hatalmának korlátozottságáról, a test vagy a tárgyak titkait fürkésző tekintet kudarcáról ad hírt: „[…] És hiába néz ide vagy oda, és főként hiába keresi az előrét, mindig látja azt a kört, amely a horizont, vagy az azt helyettesítő zárak. Az ajtók nélküli zárak, ha a zárak az ajtók alkatrészei, azoké az ajtóké, amelyek áttörik a horizontot helyettesítő vízszinteseket. A fa­lakat, amelyek vonalszerűek, vízszintesek, és a hori­zont helyettesítésére és lezárására készültek, vagyis arra, hogy új horizontot teremtsenek, amely mozdít­hatatlan, és mégis legyőzhető, mert lám, itt van rajta a győzelmi jel, amely sebet üt rajta, áttöri és vele áttöri rajta magát a tekintet, eléri az enyészpontot és kudar­cot vall.”4 Voltaképp a minket körülvevő világ vagy a másik velünk érintkező teste a maga teljességében és természetességében nem hozzáférhető: a testi ta­pasztalat során csak az érzékszerveink hatókörére és a hozzájuk kapcsolódó, részben tanult megismerési technikáinkra hagyatkozhatunk. Az ember vizuális tapasztalata (legalábbis akkor, ha a test teljesítmé­nyét semmilyen technikai médium nem segíti, tehát nincs röntgen vagy MRI, ultrahang5) a testek és a tár­gyak külsődlegesen hozzáférhető aspektusaira kor­látozódik. Az élet titkainak megfejtésére, a testben a halállal lezajló belső folyamatok leírására nincs lehe­tőség, mindez pusztán látványként, a test változása­it regisztráló testképek sorozataként hozzáférhető: „Az ábrázat megváltozik, leesik, a szemnek fényessé­ge elvész, pókhálóforma, enyves takonyszálak fogják el annak feketéjét. Meglágyul, megfonnyad, beesik, ellapul annak egész golyóbisa, mely a valóságos halálnak legutolsó és csalhatatlan jele; úgy hogy az ilyen testet ezentúl bátran eltemethetik vagy boncoló padra vihetik.”6

Az orvosi tekintet, a „beszélő szem”7, amely eb­ben az esszében tetten érhető, és a test objektivált-analitikus megjelenése A Testhez című kötet „ódák­nak” nevezett verscsoportjára is jellemző: míg a „legendák” holokauszt-túlélő nők történeteit, vala­mint abortuszon és erőszakon átesett beszélők test­be írt egyéni traumáit vázolják, addig az „ódák” azt jelzik, hogy minden egyéni trauma általánosnak te­kinthető, legalábbis a testi tapasztalat szempontjából. Az elemzés tárgyát most az utóbbi verscsoport képe­zi,8 amelynek darabjai az óda műfaji hagyományát az ima nyelvével vegyítve szólnak a test látványáról, mechanizmusairól, általános érvényű sajátosságairól. Vannak közöttük versek, amelyek a test külsődlege­sen látható, tapasztalható részeinek leírására, tágabb értelemben a test és lélek viszonyrendszerének meta­forikus azonosítására tesznek kísérletet. Ilyen A Bur­kolathoz, amely a testhatárok és az énhatárok közötti összefüggést problematizálja azáltal, hogy a lélek burkolatát, a testet az ajándékot rejtő csomagolással állítja párhuzamba:

„[…] bár burkolat vagy,
de benned mégis ott lapul
az ígérete annak,
hogy több vagy Te, mint hordozó,
amelyet majd ledobnak,
mondván, hogy semmi vagy, burok,
midőn kicsomagolnak,

s az újra feldolgozandó
papírgyűjtőbe tesznek,
hol összehajtva fekszel, míg
majd újra megszeretnek.”
(A Burkolathoz [15–16.])

A test határa, a bőr voltaképp az a testrész, amely el­határol mindentől, ami nem én vagyok: ami a bőrön túl van, az már a külvilág része. De az állítás meg is fordítható: ami a külvilág számára a bőrömön túl van (amit a bőröm mások tekintetétől elrejt), az vagyok mások számára én. A test határa azonban nem herme­tikusan elzárt territóriumot jelöl: a bőr a különböző érzékletek és a testet érő traumák révén áthatolható, a fedetlen testnyílások pedig megnyitják az embert a külvilág felé. Ez a vers éppúgy rámutat a saját test idegenségére, ahogy A mellbimbóhoz, amely a mezte­lenséget nem a test önreprezentációjaként, hanem a társadalmi konvenciók nélküli eredeti adottságként, a testi tapasztalat egy autentikus formájaként mu­tatja fel. A mellbimbó itt tevékenységek elvégzésére felhívó szegmens, ha úgy tetszik, alkatrész, amely egy gépies, a vele végzett sematikus műveletekre ki­számítható módon reagáló, sérülékeny és tárgyiasuló test koncepcióját idézi:

„Bimbó, bimbó hűs talány,
Te bőrnek barna gombja,
elmorzsolgatni fogja lány
vagy rád harap a fogja?

Szája, nyelve, ajka, ha
a bimbókat csókolja,
mit érez ott? Mi végre lágy
és mért kemény, ha nyalja?

Mért e testnek dísze csak,
mért ornamentikája?
Ó, bimbó, talán te vagy
titkos erotikája?

Mit üzen e barna pont,
miféle jel a testen?
Miféle éjszakába volt
még nemtelen a lelkem?

Mért e kettős pont: talány;
s hiú szimmetriája?
ha nincs teje, kérdi a lány,
és nem csurran a szájba?

Bimbó, bimbó hűs talány,
ó bőrnek barna gombja,
morzsolgatja még a lány
vagy csipeszekkel fogja?”
(A mellbimbóhoz [27–28.]; a verset teljes terjedelmében idézem.)

A mellbimbó itt nem az erotikus vagy a pornográf te­kintet tárgyaként jelenik meg: a nemtelensége (azaz hogy sem a női, sem a férfi nemi jelleg nem rende­lődik hozzá egyértelműen), illetve a hangsúlyozott torzó-jellege (vagyis hogy a mellbimbó képe minden egyéb testrészről leválasztva, mintegy lemetszve je­lenik meg) a szadisztikus ábrázolás felé mozdítja el a szöveget. A testrész itt nem részt vevő alanya az aktusnak, hanem kiszolgáltatott tárgya, elszenvedő terepe minden eljárásnak, folyamatnak, ami a tes­ten végbemegy: voltaképp annak a testnek is ki van szolgáltatva, amelynek egyébként a része, és amely maga is kiszolgáltatott a szubjektumnak, a másiknak, a világnak, adott esetben Istennek, vagy a szavaknak, amelyek megszólaltatják. A testhez cím alatt szere­peltetett, egymás variációjának is tekinthető két vers (a De Sade lilioma és a De Sade rózsája) arra a teoretikus tapasztalatra mutat rá, hogy a test mindig csak „vala­mihez képest” működik:

„A testek csak grammatikák,
a tér leképezése,
s a nyelv a látható világ,
a látás a tér része,

a koponyaformába zárt
agyszövet belső körét
a Gondolat úgy járja át,
hogy elgondolja önként

a nyelvet, mint a létezést,
amely a test beszéde,
e furcsa gép csak tettetés
és pusztulás a léte […]”
(De Sade lilioma [112.])

„A Test csupán csak Gondolat,
szavak pozitúrája,
jelek, ragok ruhája.
A vágyból szőtt hálóba
gabalyodó akarat,
amely a kéjt akarja?

A test csupán csak váladék
forrása, könnyű háló:
a nyál, a vér, a sperma
kód, csupán csak jel: elszálló.
A kínra szomjan váró
jelzők hangalakja. […]”
(De Sade rózsája [149.])

A test tehát olyan szabályrendszerként fogható fel, amely nem bír önmagában, önmagából adódóan jelentéssel, értelemmel: ebből következik, hogy a testtapasztalatot létrehozó és elszenvedő konkrét testrészek, érzékszervek csak értelem nélküli, a saját működésük által behatárolt alkotóelemekként értel­mezhetőek. A testiség maga ebben az értelemben nem egyedi, hanem általánosan leírható tényező: ezt jel­zik azok a szövegek, amelyek a test materialitásának tapasztalati tényeit (mint például anyagiság, forma, térviszonyok, mozgás stb.) és az ezekhez kapcsolódó metafizikai kérdésfelvetéseket (létezés, lélek, szel­lem, akarat, Isten mibenléte) regisztrálják (például Az Alakhoz [22.], A körvonalhoz [40.], A csigavonalhoz [54.]). Eszerint vannak olyan szabályok, amelyek­nek bármely test (legyen az emberi vagy tárgyi, élő vagy halott, teljes vagy torzó stb.) alárendelhető, és amelyek segítségével a test fogalma körvonalazható. A testek milyensége fizikai, geometriai és biokémiai szempontok szerint felmérhető: ez az analógia, amely alapján a művészet vagy az orvostudomány testképe létrejön, ami az ábrázolás technikai szabályrendsze­rét, illetve az egészséges és beteg test felismerését, a gyógyítás metódusát leírhatóvá, definiálhatóvá te­szi. Az ódák beszédmódjának szenvtelensége abból adódik, hogy a saját test vagy a másik testének az él­ményszerű, interszubjektív tapasztaláson alapuló le­írása helyett a testi tulajdonságokat közvetítő tekintet részekre osztja fel a testet. Miközben pontról pontra haladva, sajátos ritmus szerint feltérképezi és rögzíti annak tulajdonságait, totalizálja is a tapasztalatokat,9 az egész test ábrázolása helyett a megfigyelés tárgyát képező részekre osztja azt, és az így létrejött fragmen­tumokat, torzókat kivonja abból a térbeli és személy­közi kontextusból, amelyben értelmezhetőek. Az ódákban megjelenő testképek nem ismerhetőek fel a saját vagy a másik testeként, hiszen „[T]estsémánk […] jellemzője az, hogy testünket egységnek éljük át, habár nagyon sokféle érzéki tapasztalat és belső tér sajátos összefüggése. Nem egyszerűen térbeli részek összessége, hanem maga az egészlegesség dinamikus és eredeti tapasztalata. Változatos világunk, tárgya­ink élményének egysége elválaszthatatlan testünk egységének az élményétől.”10

A test elbeszélhetőségének feltétele a részekre bontása: attól függően, milyen testrészt milyen kép­kivágásban mutatunk meg, különböző üzeneteket közvetít a test. A pornográfia, a szégyen és a szépség kategóriái ily módon jönnek létre, de ez teszi lehető­vé az egészséges, a beteg és a halott test leírását is. Az ódákban voltaképp halott testeket, testrészeket látunk, minden leírás a halálról, illetve a haláltól való félelemről szól: „[m]int földrengéskor, vagy mint mikor az ember minden ízében remeg, a reszketés maga mint jel vagy tünet, már a múlté. Már nem elő­rejelzés, még akkor sem, ha a megrendítő esemény csillapíthatatlan remegést okozva a testben, még csak közeledik és fenyeget. Az erőszak újra elszabadulhat, a trauma megismétlődve súlyosabbá válhat. Az ijedt­ség, a félelem, az aggodalom, a borzalom, a pánik vagy a szorongás, bármennyire különbözőek is, már megjelentek a rettegésben, és ami kiváltotta őket, nem szűnik meg rettegést kelteni vagy tovább fenye­getni. A leggyakrabban nem tudjuk és nem látjuk az eredetét annak – így tehát titok –, ami következik.”11 Arról a lehetőségről, amelyet a törékeny testek hor­doznak, és amelyre minden trauma (a legendákban megfogalmazott traumák is) újra meg újra, könyörte­lenül emlékeztet. Borbély költészetében (az ódákban is) azonban a test materialitása, objektivitása mögött mindig jelen van a transzcendencia: A kötéltáncoshoz című vers és a kötet első, szinte programszerű szöve­ge, A kesztyűbábhoz, azt a tapasztalatot sejteti, hogy a test gépezetének működése mögött érzékszervekkel nem tapasztalható tudás, rendszer van:

„[…] a vérző kesztyűbáb

lehetne jel csupán,
amit magára vesz,
s mint a többi báb,
azt zárja el magába

a mozdulat, mint
az időbe merült arc
helyét a ránc, a bőrre
simúló textilek

rejtik el a Kéz
nyomát, amely
a gépezet. De élet
járja át. A báb?”
(A kesztyűbábhoz [9–10.])

„[…] A kötéltáncost
játszó bábukat a Kéz rángatja
fentről, mintha a Nehézkedés

hiánya volna. A bábalak fonálra
kötözött teste, csak jelzése a Testnek,
mint kötéltáncos marionettek.”
(A kötéltáncoshoz [100.])

A tartalmi és nyelvi rétegzettség ellenére a Borbély-versek (legalábbis ami a Halotti pompát és A Testhez című köteteket illeti) visszavezethetőek egy közös eredőre: a végső tapasztalat az, hogy a test mindig történetek hordozója, egyedisége (azaz külsődleges jegyei, egyéni élethelyzetei, megélt traumái) mögött mindig megmutatkozik a test általános tapasztalata. Nemcsak abban az értelemben, hogy az emberi test belső szerveződése általános genetikai, biokémiai és fizikai szabályok mentén történik (tehát „belül­ről” nagyjából egyformák vagyunk), hanem olyan szempontból is, hogy minden, a testet érő erőszakos, szexuális, technikai vagy interszubjektív behatolás, beavatkozás egyfajta szenvedéstörténetként értel­mezhető, amely visszavezet Jézus történetéhez, ez­által pedig a halál tapasztalatának és megértésének eredeti, feloldhatatlan dilemmájához. A test titka, a halál misztériuma voltaképp ott kezdődik, ahol a korporeitás véget ér – ebben áll a testet szemlélő, testképeket létrehozó, de csak az enyészpontig jutó tekintet kudarca.

1 Belting, Hans: Kép és halál. Ke­lemen Pál fordítása. In uő: Kép­antropológia. Képtudományi vázla­tok. Budapest, 2007, Kijárat. 165.
2 Borbély Szilárd: Halotti pompa. Pozsony, 2004, Kalligram.
3 Borbély Szilárd: A Testhez. Ódák & Legendák. Pozsony, 2010, Kalligram. (A későbbiekben a kötetből származó idézetek pontos helyét a törzsszövegben oldalszámmal jelzem.)
4 Borbély Szilárd: Az enyészpont. In uő: Árnyképrajzoló. Pozsony, 2008, Kalligram. 8.
5 Vö. „Minden médium az em­ber valamely – testi vagy szel­lemi – képességének kiterjesz­tése. A kerék a láb kiterjesztése, a könyv a szem kiterjesztése, a ruházat a bőr kiterjesztése, az elektronikus hálózat a közpon­ti idegrendszer kiterjesztése.” McLuhan, Marshall – Fiore, Quentin: Médiamasszázs. Kiss Barnabás ford. Budapest, 2012, Typotex. Osz. n.
6 Borbély: Az enyészpont. 10.
7 Vö. „A klinikai gondolkodás mindezen arra irányuló erőfe­szítései fölött, hogy meghatá­rozza tudományos módszereit és normáit, magasan lebeg egy tiszta Tekintet nagy mítosza, amely nem egyéb, mint tiszta Nyelv: beszélő szem. […] az igazság, amely események is­métléseiben és konvergenciái­ban kirajzolódik e tekintet előtt, pontosan e tekintet által meg­határozott rendben van fenn­tartva az oktatás formájában mindazoknak, akik nem tudnak és még nem láttak. Ez a beszé­lő szem a dolgok szolgája és az igazság ura.” Foucault, Mi­chel: A klinikai orvoslás születése. Romhányi Török Gábor ford. In uő: Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése. Bu­dapest, 2000, Corvina. 228.
8 A kötetről és részleteseb­ben a legendákról korábban már írtam. Lásd Nagy Csilla: A test mint tanú. Borbély Szilárd: A Testhez. Ódák & Legendák. Műút, 2010022. 87–89.
9 Vö. Foucault: A klinikai orvoslás születése. 236.
10 Vö. Vermes Katalin: A test éthosza. A test és a másik tapasz­talatainak összefüggése Merleau-Ponty és Lévinas filozófiájában. Budapest, 2006, L’Harmattan. 43.
11 Derrida, Jacques: A halál ado­mánya. Szabó László ford. In Gulyás Gábor – Széplaky Ger­da (szerk.): Az árnyék helye. Ta­nulmányok a hatalom, a morál és az erőszak kérdéseiről. Pozsony, 2011, Kalligram. 55–56.