Szászi Zoltán: Kusza párhuzamok, avagy magamat faggatom: miért ment el végleg a Mesijás (esszé)

1964. Startvonal. Helyszínek: kisvárosok. Ma már egymástól legfeljebb négy­órányi autózásra. Akkoriban, nem tudom, mennyi időbe telt volna. Légvonalban sem tudom, mennyi lehet a két pont közti távolság, s azt se, a kor partizánvicceinek értel­mében van-e rövidebb út az erdőn át. Azt viszont ma már tudom, lélektől lélekig egy másodpercig tartott az utazás.

Már beért. Minden lényeges információ megérkezett hozzám. Én hová érkezem majd? Ahová Ő már ellibegett? És találkozunk ott? Ha már itt nem sikerült. Pedig én nagyon. Nagyon messziről tiszteltem és szerettem. Bevallom, kicsit irigy is voltam rá. A zsenialitására lehetett is irigykedni. Borbély Szi­lárd. A Mesijás-hírnök.

Párhuzamok keresése. Erre gondoltam. Ahogy sokszor gondolkodom még ma is azon, mi okozhatta azt, hogy egész kisgyerekkoromban nem voltak társaim. Sem ba­rátok, de még játszótársak se nagyon. Pedig szerintem nem voltam feltűnően más. Én nem tudok róla legalábbis. Csak a családom lehetett az. Esetleg. Egy megtépázottan is erősen magyar érzelmű, kisvárosi, vagyis inkább nagyobb falusinak megfelelő kör­nyezet a második világégés után alig húsz évvel még egészen érdekes, inkább zárt, az idegent kitaszító, magából kizáró közeg volt, mintsem befogadó. Mindenki, aki más, nem oda való. Cigány vagy zsidó vagy szlovák. A cigányok később beilleszkedtek, lélekszámuk megnőtt, ma már lassan majoritást képeznek. Gyerekkoromban minden ötödik osztálytárs volt talán cigány. Jól kijöttünk. Nem emlékszem arra, hogy ők bán­tottak volna, talán csak egyszer kergettek meg, de ez se lényeges. A zsidókból talán tucatnyi, ha megmaradt, korábban bő hétszázan voltak abban a városban. Bezártak, nem nyitottak senkire, vagy csak nagyon ritkán. Fiatal felnőtt koromban találkoz­tam csak a soáról beszélni óhajtó emberrel. Vaskereskedő volt, néha elmentem hozzá samesznak, pár dolgot elmondott, aztán meghalt, én nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget annak, amiről mesélt. A békebeli jó időkre emlékezett szívesen. Nem tu­dom, mikor lehetett ez, sejtésem szerint 1920 és 1938 közt. Persze, a háború, az aztán megtette a magáét. Itt is. Romok, főleg a lelkekben.  A magyarok színe-javát kitelepí­tették 45–46-ban, orvos, tanító, jogász vagy egyéb felsőfokú végzettséggel rendelkező elvétve sem maradt. Talán csak a református lelkész meg a katolikus pap. Az evangé­likusoknak később lett saját papjuk. Néha a hit se tudott segíteni a csalódásokon, csak elviselhetőbbé tette a hétköznapokat. S ebben élni? Úgy, hogy más vagy? Másabb. Nehéz bizony. Ebben szocializálódni? Bonyolult. Csak akkor még nem tudtam, mi az a másság. Ahogy Borbély Szilárdnál a zsidó származás az idegen vonal, ami miatt kivetette őt a közeg, nálam az, hogy anyám szlovák származású. Apám meg magyar. S behozta a zárt közösségbe az idegent. Ráadásul még három gyerek is született há­zasságukból, azaz, bocsánat, négy, majdnem elfelejtettem a nyolc hónapos korában elhalt nővérem, akit nem ismerhettem, sokszor nem számolom be, pedig kellene. Ő is kivetett lett volna, ha megmarad.
Mert kivetettek voltunk. Ezt most érzékelem igazán. Néztek ránk, furán. Sugdo­lóztak a hátunk mögött. Olyan gyanúsan méregettek. Mintha csak Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének szlovákiai magyar valóságában egy párhuzamos csa­ládtörténet zajlott volna. Ez volt az én gyerek- és kamaszkorom eleje.

Emiatt ért erős élményként Borbély regénye. Soha szomorúbb könyvet nem olvas­tam a Nincstelenek című regényénél, mindig is érezni fogom, ahogy csontig hatolóan, lélekmarcangolóan fáj a megélt kitaszítottság. Amit megélni meg lehet, megérteni nehezebb, elfogadni pedig soha nem képes az ember. Szól a regény arról, milyen az, ha az embernek nincs szabadsága, mert eleve nincs szabadság egy zsarnoki rend­szerben, egy manipulált, megfélemlített társadalomban. Ott csak csendes morgások, gyűlölködő vagy irigy tekintetek vannak. Ahogy Borbély Szilárd családjának sem volt abból a helyzetből szabadulása, csak talán bő másfél, két évtizeddel később, mi­kor már puhult a rendszer, mikor már kicsit fel lehetett lélegezni, úgy az én csalá­domnak sem volt esélye a kitörésre. Nem is csak árnyalatnyi különbség, hogy 1968 után, apám bizonyos tevékenységéért, jelentősen romlott a helyzetünk. A hivatalos közegnél megbízhatatlan férfi a saját nemzetiségi közegében megbélyegzettként élt, pártjából kirúgták, korábbi állásából mennie kellett. Egyszerű közútkarbantartó gya­logmunkás lett. Megkeseredett. S vele mi is.

Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében a miénkhez hasonló és kegyetlen helyzet lett az életet meghatározó, az életet determináló tény. Az apa, az anya, a gye­rekek kivertek, kizártak, elkülönítettek és megalázottak, kiszolgáltatottak a hatalom­mal szemben. A hatalom pedig maga a falu! Zsidóság, zabigyerek-bélyeg, istenhit miatt! Bár az alábbi történet az Árnyképrajzoló című kötetben olvasható, jellemző Bor­bély gyerekkorára. Az apa származása, mássága miatt a legrosszabb munkát kapja a faluban. Borbély édesapja csak úgy találhat munkát, ha bizonyít. Azt az eleve ku­darcra ítélt lehetőséget kapja, hogy egy roncs Hoffer traktort, az úgynevezett kör­möst hozhatja működőképes állapotba, azon engedik dolgozni. Bár a traktort rendbe is hozza, azzal a munka csak lassan, sok hibával halad. Aztán egy baleset, egy árokba dőlés miatt hosszú hónapokig pénz nélkül marad a család. A végletekig megalázott, lealjasított emberben, ha még az élethez való jogát is megkérdőjelezik, csupán azért, mert más, mert zsidó, kiépül egyfajta szégyenérzet, fájdalom és mélységes élettaga­dás, szomorúság, elidegenedés. Marad az erdő menedéknek. Gomba- és makkgyűj­tés. Ismerős ennek a helyzetnek is az íze.
Borbély hidegrázóan pontosan írja le a gyermeki kegyetlenséget, a kisfiús félelme­ket, a nővér–öcs viszonyt. A halált, a tragédiát, az anya öngyilkossági rohamait, a hitet a hitetlenségben, az apa alkoholizmusát; a nyomorban felerősödő alkoholizmust és a párosodási ösztönt mint satnya, hamis örömforrásokat megélni éberen, tudatosan elég fájdalmas fázisa a szocializálódásnak. Ezt a párhuzamot nem tudom megírni, hiába kerestem magamban, nincs rá esély. Erre nem emlékszem, nem emlékezhetem. Ha láttam, ha éreztem, ha megéltem, s ha derengene is ilyen élmény, inkább töröl­né az agy, önvédelmi reakcióként. A gyermeki kegyetlenséget viszont nem tudtam törölni. Az iskolai megaláztatásokat, a vékonydongájú gyerek napi szintű megszé­gyenítését. Azét, aki inkább elvonul és olvas. Mert erőtlen, vékony, mert ügyetlen a fociban, mert az egyen öltözet piros klottgatya helyett fehér alsóban jártam iskolába, mert féltem a sötétben – és ezt tudták. Mégis, a téli délutánokon egyedül ballagtam haza az iskolából, nem voltak, s ma sincsenek olyan barátaim, akik megvédenének. Azaz mégis. A betűk. Oda menekültem, s mostanság is csak akkor jövök onnan elő, ha óvatosan körülszimatolok és körbenézek, nincs-e, aki rám vadászik, aki pont en­gem akar. Bántani. De nagyon! Sokat kaptam.

Akkoriban, ha nem olvastam, azt képzeltem sokszori egyedüllétemkor, hogy valahol van egy másik, egy ugyanolyan, de mégse teljesen ugyanolyan világ, mint amilyenben én vagyok. S ott van egy ugyanolyan, de mégsem egészen ugyanolyan kisfiú. Hasonlítunk, de nem vagyunk azonosak. Most azt vagyok kénytelen elhinni, Borbély Nincstelenek című könyvének elolvasása után, hogy az a párhuzamos élet lé­tezett. Megszenvedett volt. Szomorú véggel záruló. Bár az enyém még tart, s Borbély Szilárd élete véget ért, a párhuzamokat megszállott mód keresem. A sorsa ott él a könyvei lapjain. Tragédiáinak töredékét se éltem meg, apám természetes halált halt, igaz, fiatalon, anyám még él, de mégis, oly sok mindent hasonlónak érzek. Párhuza­mosaink valószínűleg már csak a végtelenben találkoznak, már ha igaz ez a tétel a párhuzamosokról. Eltart még ezek szerint egy ideig, míg találkozunk. Kivárom.
Addig is gyakran fogom még olvasni ezt a misztikus regényt, a Nincstelenek cí­műt. Melynek alcíme – Már elment a Mesijás? – egy utalás. Borbély pontosan tudja, hogy a regényében Mesijásnak nevezett, alantas munkákra, dögeltakarításra, pöce­gödör-tisztításra alkalmazott cigány férfi tulajdonképpen a messiás, a zsidók által várt „felkent”, avagy a „segítő” alteregója.

Imádunk mi urasan feszíteni ünnepeken. Megfeszíteni meg pláne. Aztán szakállt tépni, hamut szórni a fejre. Csak most, míg élünk, míg vagyunk, éppen annyira be­csüljük a Mesijást, hogy a poklot tisztíttatjuk vele.
Pokol az életünk. Mióta már elment a Mesijás. Borbély Szilárdnak hívták.