Ayhan Gökhan: Kelet-európai képek a tragédia láthatárán (Grendel Lajos Utazás a semmi felé című kötetéről)
Sötét, friss levegőhöz alig juttató szöveg Grendel Lajos legújabb, Utazás a semmi felé című regénye. Nem véletlen hiányoljuk ezt a friss levegőt. A huszadik századi közép-kelet-európai történelem minden szuszt kiszorított annak elszenvedőiből, élettelen, félhalott tárgyakként hagyta maga mögött a „barakkokban” nevelkedett nemzedékeket a ’68-asoktól a rendszerváltókig bezárólag.
A könyv a rendszerváltás óta eltelt időszakról nyilvánvalóvá vált összes kiábrándultság, a kijózanodott felismerés és a mások megteremtette sorsba való beletörődés összefoglalása és komoly kritikája annak a nem túl barátságos helyzetnek, hogy az új alternatívák aligha teremtették meg a megoldást a továbblépéshez, s ezzel a hamis nosztalgia és az esetleges múltidézés fáradhatatlanul fennmaradt.
Grendel könyve messziről rokonítható a kortárs lengyel író, Andrzej Stasiuk Kilenc című regényével. Stasiuk könyvében Grendel művéhez hasonlóan a rendszerváltás bukott, túlélésre berendezkedett, élethelyzetükkel nem túl jó kapcsolatot ápoló figurái vetnek számot a sorsukkal, és testi-lelki valójukban kiszolgáltatottan tengődnek a mindennapok kihívásainak terhe alatt. Ugyanakkor a százharminc oldalt alig meghaladó könyv tömörsége, sűrítettsége és építkezése páratlanságáról és egyediségéről biztosítja az olvasót, s válik számára feledhetetlenné Grendel remekléseinek és szövegvezetésének, magába szippantó stílusának hála.
Betegség, baleset, tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halál szabdalja a regényt és a regényben megjelenő szereplők eleve nem könnyű életét, hogy aztán a végső kiábrándultság és lemondás tegyen pontot a történet, a történtek végére. Grendel könyvének olvasása közben többször Ferdinandy György Egy másik élet című elbeszélése jutott eszembe viszonyítási pontként. Az elbeszélés narrátora röviden elmeséli, mennyire tragikus, szomorú élete lett volna, ha egy sorsdöntő pillanatban nem az emigrációt választja. Emiatt vetődik fel bennem és nem hagy nyugton, hogy Grendel Lajos könyve a sejtés szintjén érezteti, furfangosan elénk idézi azt a nem túl barátságos elképzelést, miszerint a tragédiák rég túlnőttek a személyre szabottság keretein, s ez a tragédia eleve nem eredeztethető másból, mint a középkelet-európaiságunkból. Mintha a közép- kelet-európai életnek a tragédiák mentén, a semmi körüli létezés irányában lenne megszokott, nem túl kedvező, természetellenességében természetes irányt
felvett közege.
Grendel Lajos vázlatosan, az odavetettség szintjén megjelenített figurái nem hús-vér, valódi személyiségjegyekkel felruházott emberek, arcuk elmosódott, s karakterük sokkalta erőteljesebben rajzolódik ki abban az álláspontban, amit képviselnek, abban a formulában, típusban, amit megjelenítenek. Egyikük, Zoltán szerelme fiatalon meghal egy súlyos betegségben, később Zoltánt nyeli el a viharos Balaton. A másiknak a gyermekét üti el egy autó, míg a szerencsésebb politikusi pályát választ. Tragédiák és túlélési stratégiák fonódnak egymásba; távolabbról és a képzeletünkre hagyatkozva ebből az egybefonódásból Közép-Kelet-Európa térképének vonalai tűnnek fel. Ebben a regényben a humornak nem jutott hely, s a könyv a kemény problémafelvetések, a kelet-közép-európai értelmiségi kérdéseinek, tragédiáinak súlypontjára helyeződik.
A regény nem a változás és az újrakezdés könyve. A történelmi, rendszerbeli átalakulás nem várt, zsigerig ható következménye a változások meddősége, az újrakezdésért folytatott küzdelem hovatovább sehova nem vezető állapota. Hol lenne változás ott, ahol a múlt megszüntette az időt, s ahol a személyek élete ezen a múlton keresztül látható, ebben a múltban bukkan fel. Ironikusan azt mondhatnám, hogy lenne képes az a személy a változásra, akinek a hangjában, a jelen idejű mondatában is a múlt idő mélysége visszhangzik?
Grendel szikár, visszafogott, kevés jelzőt használó nyelven adja elő a történelemmé szélesített epizódokban sodródó szereplők életét, az életről alkotott vélemények megközelítőleg szenvtelen, objektív nézőpontból idéznek fel és idéznek meg letűnt gesztusokat és eseményeket. A múlt és a jelen vonala a visszaemlékezések terében néhol annyira összeér, hogy többször nem értjük, ki mondja el a történetet, s hihetünk-e neki, nem felültetni akar-e, a saját visszaemlékezése önkényének alávetni az olvasót?
Igazi közép-kelet-európai regényt írt Grendel Lajos, s ez olyannyira jól sikerült, hogy a nála megszokott ironikus humor regénybeli hiányától kivételesen nyugodtan eltekintünk, s nem rójuk fel semmiképp a szerzőnek. „Az ő számukra már megszűnt az idő, egy perc, egy óra, egy nap teljesen egyre megy.”
(Grendel Lajos: Utazás a semmi felé. Kalligram, Pozsony, 2014, 136 oldal, 8,30 €/2500 Ft)