Orbán Gyöngyi: Az elbeszélés útja (tanulmány)

Kolozsvári Papp László  Malomárok című regényéről

Az 1988-ban, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent regény narratív szerkezete az út motívuma köré szerveződik: a feltehetően emigrációból hazalátogató elbeszélő előbb a szülővárosának folyóvizéből elvezetett Malomárok útját követve, majd a városnak az elődök élettörténete által kirajzolódó „térképét”, utcáit, tereit bejárva kísérli meg rekonstruálni – a számvetés igényével – az itt élők sorstörténetét.

A három fejezetcím – A víz útja, A kő útja, A hadak útja – jól érzékelhetően mutat rá a metonimikus és a metaforikus szerkezet egymásba játszatásának lehetőségére, arra, hogy a konkrét útleírás, útirajz egy kultúra alapértékeire és – ezen túlmenően – az élet folytathatóságára való rákérdezés is egyben, tehát jelképes értelemmel telített. Továbbá az elbeszélőnek az út általi megelőzöttségére is hivatottak utalni ezek a fejezetcímek, az út követésének – és nem kijelölésének – a narrátori feladatára; annak felismerésére, hogy az elbeszélés maga is út, amely a bizonyosságkeresés jegyében áll.

A regény világképének mélyén rejlő kérdések tehát – többek között – ezek: merre vezet az út?; van-e a városnak jövője?; van-e esély/remény a hazatérésre, a szabadulás értelmében?

A város névtelen, pontosabban megnevezetlen marad a regényben, akárcsak a folyó, amelynek a partján létrejött; ám a szereplők életének helyszíneit pontosan követő megnevezések (utcák, terek, városrészek, intézmények nevei) nyilvánvalóvá teszik (kiváltképp az itt élő olvasó számára), hogy az erdélyi Kolozsvárról van szó. Ilyen nevű utcák – Monostori út, Fürdő utca, Arany János utca, Tímár utca, Malom utca, Postakert utca, Magyar utca stb. – a volt Osztrák–Magyar Monarchia számos más városában is előfordulhatnának, de ezek együttese, konstellációja, úgy, ahogyan a Malomárok vize egymásra utalja őket az első fejezetben, egyértelművé teszi, hogy Kolozsváron vagyunk. Ugyanígy pontosan követhetők például Irma kirándulásai unokájával a Malomárok gátjaihoz vagy az állomás fölötti Repülőhídhoz, Magdus rohanása a Kossuth Lajos utcai munkahelyéről hazáig a bombázások idején, Laci éjszakai útja a Széchenyi téren és a várost átszelő folyó hídján át a szülei Árpád úti lakásáig anyja halálhírekor, a család költözködéseinek útvonalai a Víz utcai lakásból az Erzsébet útiba, majd onnan, kilakoltatásuk következményeként a Széchenyi téri szoba-konyhás lakásba; és hosszan folytathatnánk, hiszen – mivel a regény szereplőinek élettere a város – igen gyakran látjuk őket úton, annak utcáin.

Erre a megfelelésre azonban – sietnünk kell a megjegyzéssel – nem a referenciális olvasásra való felhívás megnyilvánulásaként kell tekintenünk. A regény – és erre igyekszünk majd rámutatni – bővelkedik a megalkotottság, a belső kidolgozottság, az átformáló munka jegyeiben, amelyek „a valóságot mint átváltozatlant” – Gadamer szavával – „felemelik a maga igazságába”. A városnak a regény szövetében kibontakozó precíz térképe része a regény világának, nyelvi építményének, s – éppúgy, mint a polgárosodó, majd az ipari proletariátus életformájába kényszerített iparoscsalád tagjai által űzött foglalkozások bemutatása, a megjelenített világ tárgyi jellemzőinek enciklopédikus gazdagsága – a hitelesség érzését kelti az olvasóban. Azonban az irodalmi mű autonóm, hitelessége nem a rajta kívüli realitás felőli ellenőrizhetőségen múlik, ellenkezőleg, azon igényének kényszerítő erején – s természetesen ennek elfogadásán az olvasó részéről –, hogy alárendeljük magunkat a szöveg utasításainak, s minden igyekezetünkkel annak alakjára, megformáltságára koncentráljunk. A Malomárok című regény említett „konkrétumai” a szemléleti pontosságnak, az anyagkezelés tárgyilagosságának írói feladatvállalására – mint „mondandóra” – hívják fel a figyelmet.

Hogy ezt érzékeljük, nem kell feltétlenül tudnunk, hogy Kolozsváron játszódnak a regény történései, s hogy a regény világképében sem ez a lényeg, azt mutatja a város nevének elhallgatása. Mégis, a valóságos városkép beemelésének eljárása, illetve ennek tudomásul vétele rávilágíthat a szövegalkotás egyik „műhelytitkára”. Tudni kell ugyanis, hogy ma – de már a regény megírásának időszakában, sőt, elbeszélt idejének egy részében – sem voltak már hivatalosan érvényesek a regényben elősorolt utcanevek, a város magyar ajkú lakossága azonban a mai napig használja ezeket. A mai hivatalos várostérkép tehát elfed egy másikat, amely – legalábbis a szóbeli kommunikáció szintjén – a város létezésének korábbi állapotaira, történeti múltjára utal vissza; pontosabban: a városnak a múltból a jelenbe hatoló előzetes létezését őrzi és hagyományozza. A Malomárok-regény poétikáját is meghatározza az a törekvés, hogy az „elfedéseket” a „felfedések” javára kijátssza, hogy az emlékezést az előtörténetek keresésének szolgálatába állítsa.

Az utcanevek által kirajzolt várostérképet időbeli mozgásában, változásában láthatjuk – a XIX. század elejéig, azokig az időkig visszamenően, amíg a családi előtörténet a még élők emlékezete közvetítésével nyomon követhető, s az evidencia benyomását, amelyet a helynevek gazdag repertoárja sugall, mélyíti a személynevek tárháza a regényben: a kiterjedt család tagjai, az elődök, barátaik, ismerőseik neveinek összegyűjtése mint írói feladat tűnik fel a regényben: „olyan mélyek ezek a gyökerek (…), hogy ember legyen a talpán, aki egyszer kibogozza szálait…” Nem tudhatjuk biztosan, de gyanítjuk, hogy a személynevek – az utcanevekhez hasonlóan – valóságosak, azaz valóságosan élt személyek valóságos nevei („ómama”, született Szigethy Winkler Jozefa Rozália, lánya Irma, az ő lánya Magdus: az elbeszélő közvetlen felmenői anyai ágon; az apai ág: Laci és annak szülei, Jolán és az idősebb Laci, a színész-dédapa Szabó Domokos; mindkét részről a kiterjedt rokonság; a barátok: a háborúviselt Szeghi Lajos és felesége, Nusi, Zalányi Béla és felesége, Irénke, Varga Pista, aki a társaság „krónikása” lesz a nyomorúságos ötvenes években, a koncentrációs táborba hurcolt Berger-házaspár, és hosszan sorolhatnánk: „hosszú névkígyót tekergethetnénk itten, csupa túlélőt és nem túlélőt”).

A valóságosságnak ez a benyomása, amit a nevek és ezeknek a regényben megteremtett konstellációja idéz elő, úgy tűnik, írói válaszkísérlet arra – a szöveg beszédhelyzetét meghatározó – szituációra, amelyről a regény bevezető részében olvashatunk: a nyitott szem és a csukott szem tapasztalatának lehetünk a tanúi itt, amint az egyik – a Tanítók Háza mögötti, rommá tarolt városrész látványa („a telekspekuláns [megvalósult] álma”) előidézi – a meneküléskényszer hatására – a másikat, az elbeszélő látomását, a csukott szemek mögötti víziót a személyes múltról, az öttagú családról (ahogyan azt a hajdani Verne-regényeken nevelkedett gyermekkori képzelet előhozhatta), egy csónakban, a Malomárok vizén, amikor még valamennyien éltek. A víz útja című fejezet – a zárójel nélküli és a zárójeles részek váltogatásával – a látvány (amit a nyitott szem lát) és a látomás (a csukott szem munkája, az emlékezés) ritmusából bontakozik ki. A második fejezet, A kő útja teljes egészében az emlékezésé, a harmadik rész, A hadak útja, a dezillúzió fejezete pedig az álmatlanságban gyötrődő elbeszélő kényszerűen nyitott szemmel látott, lázálomszerű valóságlátásáé: aki csak teheti, menekül a városból, az országból.
A romok között csak néhány, „Felek gyöngyeinek” nevezett képződmény maradt meg épen: jókora gömbölyű kövek ezek, a földtörténeti múlt tanúi, amelyeket a hajdani ház gazdái az udvar díszei gyanánt szállítottak oda a közeli, Szent János-kúti völgyből; a barát, akit az elbeszélő arra kér, segítene hazagurítani/-menekíteni ezeket a köveket, csak legyint: minek? Egy, a szó szoros értelmében összeomlásban lévő, értelmetlenségbe, létbizonytalanságba sodródott világ képe villan fel ezekben a sorokban. A huszadik század nyolcvanas éveiben járunk.

„A kő(görgetés) útja” mint az elbeszélés útjának megfelelője a második fejezetben: a család és a város történetének körülményes újjáépítési kísérlete – visszafelé – a történések és megnevezések által, s ez nem más, mint tanúságtétel arról, hogy a megnevezettek: léteznek. Az elbeszélés így: a létezés állítása a létezés veszélyeztetettségének közegében.

Bizonyára nem véletlen, hogy a regény elbeszélőjének neve Márk – talán az egyetlen „kitalált” név a regény világában –; s hogy a narrátor annak az evangélistának a nevét vette magára, aki az egyházalapító Péter apostol megbízásából és elbeszélései nyomán írta meg a nevével fémjelzett evangéliumot. A regény szereplőinek egyszerre „szenvedés-” és „üdvtörténete”, és a szöveg apokaliptikus szerkezete is összhangban áll ezzel a feltételezett „elbeszélésmintával”. A „megbízatás” titkos forrása (a regény megírására) annak a „helynek” a közelében keresendő, ahol megfogant a késztetettség a még ép gömbölyű köveknek a romok közül való kimentésére.

Az egyes szám harmadik személyben szóló narrátor hangja – akinek célja felfedni, egy család élet- és sorstörténetének alakulásait feltárva, annak a kultúrának az alapértékeit, amelyek az élet fennmaradását a történelmi-politikai katasztrófák közepette is lehetővé tették, s számba venni, mi maradt még a sorscsapások romhalmazaiban – magában rejti az egyes szám első személyű vallomástevő hangját, hiszen a család történetét – önéletrajziságot sejtetve – a gyermekkori tapasztalatokon átszűrve beszéli el. Távolságtartás (tárgyilagosság) és közelség (személyes hitelesség) megtartásának feszültségteli egységében alakul az elbeszélés útja. Felnőtté a hang, amely a regényben megszólal, s a történetek sokaságát felidéző s azokra kitartóan reflektáló elbeszélés azt a hűséget reprezentálja, amelyre a gyermekkort az ínséges körülmények ellenére édenné alakító felmenők hűsége szolgáltatott példát.

A megértés igénye hatja át a regény elbeszélésmódját, s természetesen a szembenézés annak minden nehézségével. („Holott az egész várost elárasztó, a semmiből felbugyogó szennylé, a város borát felvizező víz, a hagyomány szentesítette szokásokat és erkölcsöket, a százados polgárvárosi etikát beszennyező, felhígító, elmosó, szétmállasztó áradat megértése és feldolgozása még egyre csak várat magára.”) „…önmagunkat kell annyira tisztelni – olvassuk a regényben –, hogy tárgyilagosan kezeljük a tényeket”; s ez nemcsak azért nehéz, mert „papírok”, azaz írásos emlékek hiányában a „biológiai láncon megvalósuló” családi emlékezet időtartama „nagyon rövid a nagy történelem mércéjével mérve, mindössze két évszázad”, hanem azért is, mert „a monolitvilágokban mi sem természetesebb, mint a kettős tudat”, ezért az ambivalenciákon keresztül megvalósuló emlékezés – mint a belső emigráció egy formája – a túlélés eszközévé válik az itt élők számára. („Laci imád és nagyon tud is anekdotázni, képes vidám történetet kerekíteni mindenből, ezért, ha hívek akarunk lenni a valósághoz, kétszer kell elmondanunk a Laci háborúját, egyszer úgy, ahogyan ő emlékszik vissza rá, s másodszor úgy, ahogyan az megtörténhetett, váltogatva az arcunkon a nevetés és a sírás kifejezését.”) Az írónak gyakran azt kell elmesélnie, amiről szereplői hallgatnak; „hiszen soha semmiről nem kérdezték meg sem őket, sem a felmenőiket, s szinte már a születésük órájától fogva beléjük égetődik a parancsolat, hogy szeszélyes események közepette kell megállják a helyüket, s ezekre az eseményekre semmi hatással nem lehetnek, és mégis hatással vannak, a puszta jelenlétük a hatás”. Vagyis az itt élők – a történelmi-politikai csapások ellenére, azok ellenében – puszta jelenlétükkel, életükkel, testükkel írják be magukat a természet – történelem által megzavart – rendjébe. A személyes létezés kérdésessége így történelmi problémaként mutatkozik meg a regényben.

A címadó Malomárok – maga is a természet és civilizáció találkozásának motívuma – visszavezet a regényben megjelenített város előtörténetéhez, a reneszánszban gyökerező modernitás tradíciójához, azáltal, hogy (feltételezhetően) rejtett utalást tartalmaz Kolozsvár hajdani elöljárójára, Heltai Gáspárra, a Száz fabula szerzőjére, akinek az irányítása alatt készült el annak idején a város malmainak működtetésére szánt Malomárok, s akinek élete és munkássága időben egybeesik a műben gyakran hivatkozott Pieter Brueghelnek a munkásságával. Ehhez az előképhez mérten a család életén keresztül bemutatott várostörténetet hanyatlástörténetként érzékeljük: a család tagjainak ambíciói mindenesetre a polgárosodás emancipációs folyamatát gátló és ellehetetlenítő erők áldozataivá válnak, eladdig, hogy a XX. század közepére az itt élők törekvése a puszta élet fenntartására korlátozódik. A női felmenők – a „hatalmas asszonyok” – alakjában az emancipációs törekvésekkel összekapcsolódik egy archaikusabb hagyomány, az életösztön természetes megéléséből fakadó szokásrend. („…s a nemzedékek úgy adják tovább egymásnak az élet parazsát, hogy ebbe a folyamatba behatolni, azt megzavarni, eltéríteni nem lehet!”) Talán nem véletlen, hogy a szűkebb család férfi ága gyengébbnek bizonyul, tagjai (Márk apja kivételével) kihullanak (öngyilkosság, háborúk); a nők őrzik szívósan az élet folytonosságát, ennek feltételeként viszont kitűnik részükről a modernitás egyik vívmányának, a morális függetlenségnek a felvállalása. (Irma és Magdus, mindketten vállalkozó kedvű, polgári foglakozásukat hozzáértéssel és elkötelezetten végző asszonyok; előbbi vőlegényét az első világháború ragadta el, így házasságon kívül szüli meg leányát, Magdust, aki viszont a második világháború idején, a családfenntartó hiányában – férjét éppen háborúba vitték – vállalja fiának, Márknak a világra hozatalát.) A szívós életerő megmutatkozásai a háború utáni években, évtizedekben a diktatórikus viszonyok közepette is ápolt rokoni és baráti kapcsolatok (kölcsönös látogatások, beszélgetések, közös kirándulások, játékok), amelyeket az elbeszélő a belső emigráció, a „történelemből kimetszés” megnyilvánulásaiként értékel.
A szöveg gyakori utalása Brueghel festészetére – a regényben szereplő város, illetve vidék neve helyett következetesen a „bruegheli táj” megnevezés szerepel – nemcsak az elbeszélő kislánya (ő is megnevezetlen marad a regényben, akárcsak a város folyója) észrevétele szerinti hasonlóság miatt találó, hanem azért is, mert a művészetnek a megértéshez (önismerethez) való hozzájárulását szimbolizál(hat)ja. [„…van benne valami metafizikus, mint a tájban magában, a bruegheli tájban, ahogyan Márk lánya mondta, amikor kettesben autóztak befele abba a tájba (…), s akkor a csoda vezette azt az autót pár másodpercig, nem Márk, ő megszűnt a volánnál, teljesen felitatta a látomás, annyi egymásnak ellentmondó, szórvány elem lelte meg benne hirtelen a helyét, a törvényszerű helyét!”] Ennek a felismerésnek a fényében az írás mint művészet egyik feladataként tűnik fel, hogy bevilágítson a család és a város történetének azokba a mélyrétegeibe, ahová a verbális úton közvetített emlékezet már nem jut el.

Oknyomozó munka megtestesülései – a bizonyosságkeresés kísérletei a létbizonytalanságban – a barokk irodalmi hagyományt idézően a hosszú, különösen a második részben sok oldalon át indázó körmondatok. Az első fejezetben – a Malomárok útjának egyes stációinál, a zárójeles részekben – kezdődik el a hosszúmondatok bevezetése a történetmondásba; a második rész teljesíti ki ezt az eljárást a néhol több tíz oldalon át áradó, jelöletlen alfejezetnyi mondataival; majd az epilógusban – az illúzióvesztés fejezetében – hirtelen elhallgat ez a szólam, és helyét átveszik a köznapian kopogó, szótlanságba tartó, egyszerű mondatok.

A hol rejtekező, hol a város kertjeinek zugaiból előbúvó Malomárok vizének föltérképezése éppúgy, mint a város egészét beszövő emberi kapcsolatok „irdatlan gyökérzetének” feltárása az elbeszélői eszköztárat alaposan próbára tevő vállalkozás. Ezt jelzik a gyakori hivatkozások az „elbeszélés nehézségeit” megoldani hivatott, az olvasói közreműködésre is igényt tartó eljárásokra. („Vissza kell parancsolni a vizet a malomtól a kéttornyú templom mögé, a volt Tanítónő Képzőig, a Péter-Pál házak magasságába vagy akárcsak a Magyar utca és az Eperjes utca közé, hiszen kiapadhatatlannak látszik az elbeszélnivaló, legalábbis túl soknak egyetlen vízfolyásnyi időhöz”; „…s itt gyorsan tekerni kell a nemzedékek orsóján visszafelé, mert az a Jenő, aki a Jenőék nevet adja, az csak az unokaöccse ómamának, ő Jenő apjának volt tehát a nővére, s mivel az idősebbik Jenő is a Csertörő utcában lakott, a szálak végérvényes összegubancolódásának az elkerülése végett egyelőre kimarad a felsorolásból”; „…meg kell tudnunk, milyen úton-módon fonódik össze egyetlen döntő pillanatban a Jenő bácsi és a Magdus sorsa.”) A mondatok jelentéskeresésre hívó útja a gyakori előre- és visszautalások, visszatérések, egyazon történet többszöri elmondása módján halad. Ez az eljárás lehetővé teszi egy sajátos, időszembesítésen alapuló időszerkezet létrejöttét, amely az események elő- és utóidejűségének szüntelen reflektálását bízza az olvasóra. („…úgy kellene mondani, hogy Márk hasonlít a nagyapjára, de hiszen Márk már sokkal idősebb, mint a nagyapja”; „…hiszen Zoltán 1905-ben még kisfiú, pedig akkor siet végig Irma és Pepi a városon, batyuba kötött cókmókkal, hogy elfoglalja az első önálló lakását az Óvárban”; „…s ő [Magdus] híven be is számol mindenről, amit hall, s amiről Irma néni esetleg megfeledkezett, de hol van ez még, hiszen Magdus még meg sem született, Irma is csak tizenhat éves”; „…ahogyan a lebontott városfalak köveit a középületek nyelték el, de még messze van az az idő, amikor a városszéleken ki fog hajtani a lakótelepek fehér penésze”; „…de Magdusnak nincs ideje aggodalmaskodni, a gyerek négyéves, Pepi kereken nyolcvan, a bolt még épp hogy működtethető, csak idejében húzza le az ember a rolót, s meneküljön a közeli óvóhelyre, ahol az ajkát rágva, a kezét tördelve, tehetetlenül gondol a Víz utcára, az ottlévőkre”; „…de a fémfeldolgozás ismertetése helyett foglalkozzunk inkább a leendő kizsákmányoló [Jenő] férfikorával”.)
Az elbeszélésnek a történetszálak szétválasztásából, majd (újra és újra) egyesítéséből, az idősíkok egymásra vetítéséből származó eredménye egy egységesként ható regényszerkezet, melynek szemléleti alapja az a „pontos látomás”, amelyről a regény első mondatában olvashattunk. A „csukott szemek” éleslátásának a szolgálatában áll tehát az elbeszélés, amelynek útjait a víz (az élet) és a kő (a történelem) kereszteződésekben és kereszthelyzetekben bővelkedő útjai jelölik ki.
A szöveg önéletrajzi réteget is magában rejtő-sejtető elemei, valamint egy paratextuális utalás – a regény dedikációja: „Ági lányomnak” – felvillantja a lehetőségét annak, hogy az erdélyi emlékiratirodalomra, ezen belül is Bethlen Miklós Önéletírására mint lehetséges szövegelőzményre gondoljunk, nemcsak azért, mert a közel kétszáz évvel korábbi mű szerzője is gyermekeinek szánja, „mint egy apologiát, vagy testamentumot és instructiot”, „élete leírását magától”, hanem azért is, mert önéletírásában az életút elbeszélésén keresztül, az emlékezet útjának végigjárásával mutat be egy „történelmi látleletet”: saját korának látleletét.

A regény zárlatában megismételt látomás a Malomárok vizén csónakázó öttagú családról látszólag kerekre zárja a szöveget; azonban ez az utazás már nem újrakezdés, hanem végső kivonulás, száműzetés, exodus. („Hogy aztán az öt utas, annak biztos tudatában, hogy a helyzete és lehetősége szerint semmit sem mulasztott el, örökre elhagyja a várost.”) A látomást megelőzi az elbeszélő éjszakai beszélgetése anyjával az álmatlanság óráiban, a kettejük számára is szűkös, zsúfolt Széchenyi téri lakásban, az elapadt vizű, funkciótlanná vált, szennyes Malomárok közelében, s e beszélgetés lehangoló tartalma annak tudomásul vétele, hogy az évtizedekkel korábban elkezdődött belső emigrációs próbálkozások befejező momentumaként ténylegesen elköltözött mindenki – rokonok, ismerősök – a városból, s ezzel a család évszázadokra visszamenő történetének útja itt, a „bruegheli tájon”, lezárult. A zárófejezet címe – A hadak útja – keserűen ironikus utalás lehet az eredetmítosz csodaváró tartalmára, vagy inkább Ady hasonló című versére (a mottók Ady-idézetei ezt a feltételezést erősítik).

A kivonulás látomásában azonban megbúvik egy másik jelentés lehetősége is, a kimenekítésé, ami megfelel a gömbölyű kő kiemelésének a ház romjai közül. Ebből a perspektívából tekintve a regény megírásának célja, egyáltalán: az irodalom rendeltetése ez lenne: visszatérés az emlékezetben (Gadamer görögből kölcsönzött szavával: „palingenezis”), az eltűnt jelenvalóság őrzése az emlékezés és emlékeztetés útján; „hiszen – olvassuk a regényben is – az ember az embertársának az emlékezetében nyugszik, éltében is, holtában is”.