Norvég népmesék. A pap meg az anyja; Ostoba férfiakról és agyafúrt asszonyokról; Az erdei udvarló
A pap meg az anyja
Volt egyszer egy falu, és mint minden más faluban, itt is élt egy pap és egy haran gozó. A harangozó gazdag volt, a pap pedig szegény, és hiába volt tanult ember, pénze sose volt; de a talpraesett harangozó mindig feltalálta magát, ragadt hozzá a pénz.
Ebben a faluban az volt a szokás, hogy ősszel disznótort tartanak. A pap azt gon dolta, hogy neki erre nincs pénze, de nem tudta, hogy bújjon ki a feladat alól; ezért magához hívatta a harangozót, hogy tanácsot kérjen tőle.
„Egy percig se törje a fejét, atyám, mi sem könnyebb ennél!”, mondta a harango zó. „Mondja azt, hogy tolvaj járt a paplakban, és ellopta a húst és a kolbászt. Így majd nem kell disznótort tartani.”
Megtetszett az ötlet a papnak; de a harangozó éjnek idején belopózott hozzá, és ellopta a disznóit. Mikor a pap megtudta, hogy lába kelt az összes disznajának, nem tudta, mitévő legyen, és ismét magához hívatta a harangozót. A harangozó azon nyomban ott termett.
„Mi történt, atyám?”, kérdezte a harangozó, mikor belépett a paplakba.
„Isten segítsen meg engem, szegény párát”, felelte a pap, „megtörtént, amiről beszéltünk. ”
„Ugyan micsoda?”, kérdezte a harangozó.
„Ellopták a disznókat”, felelte a pap.
„Jól van, jól van”, mondta a harangozó. „Mondogassa csak tovább, hogy ellopták a disznókat, és nem kell lakomát rendezni.”
„Jaj, dehogy, nem azt mondom! Igazán tolvajok jártak nálam. Bejöttek a hátsó kapun, és elvitték a disznókat, nem maradt egy sem”, siránkozott a pap.
„Értem, atyám”, mondta a harangozó. „Mondogassa csak tovább, úgy, ahogy most nekem mondja, és elhiszik. Így aztán nem kell lakomát rendezni.”
„Hallgasson meg, jóember; úgy van, ahogy mondom, így igaz az utolsó szóig!”, mondta a pap. „Tolvaj járt abban a retkes…!”
„Igen, igen, atyám. De ne káromkodjon ám, tudom én, hogy volt. Nem lesz lakoma, ha jól értem”, mondta a harangozó, és hajtogatta a magáét. A pap meg hiába magyarázott, hiába bizonygatta az igazát, a harangozó nem tágított és mindig ugyanazt
felelte.
Nem sokkal később azon kezdte törni a fejét a pap, hogy mitől lehet a harangozó olyan gazdag, holott kevés a bére, ő maga pedig szegény, holott beszedte a tizedet és a perselypénzt és minden egyéb földi jót. Sehogy sem értette, de töprengés közben megfordult egy s más a fejében, és mintha azt beszélték volna, hogy a harangozó asztalára gyakrabban kerül szalonna, mint máséra. Elég az hozzá, hogy a pap a végére akart járni a dolognak. Elhatározta, hogy azt mondja a harangozónak, hogy el kell utaznia, és addig is nála hagyná a kincsesládáját. Pénz persze nem volt benne, ehelyett a pap görnyedt hátú, ráncos lábú, öreg anyja bújt meg a ládában, és egy darab száraz sajtot rágcsált. Azt az utasítást adta neki a fia, hogy hallgatózzon, nem egy jószellem látogatja-e a harangozót, aki gazdaggá teszi, vagy tudja meg, mitől lett olyan gazdag. A kincsesládát beállították a szobába.
Este a harangozó gyerekei óriási sivalkodásba fogtak, és kérték a vacsorát.
„Nem tudtok csendben maradni, míg készítek valami ennivalót?”, dohogott a harangozó felesége.
„Adjon egy kicsit a pap szalonnájából, édesanya!”, ordították a gyerekek.
Amikor a pap anyja ezt meghallotta, megemelte a láda fedelét, és körbenézett, hol lehet a szalonna. Észrevette ezt a harangozó, de úgy tett, mintha nem látott volna és nem hallott volna semmit. De éjjel, mikor a többiek aludtak, felkelt, kinyitotta a kin-
csesláda tetejét, és baltával rácsapott az öregasszony homlokára, lenyomta a torkán a sajtot, és lecsukta a láda fedelét.
Másnap eljött a pap, és elmondta, hogy az utazást máskorra halasztotta; elvitte a ládát, és mikor hazaért, felütötte a fedelét, és így szólt: Nem látta, édesanyám, vajon a harangozónál van-e a szalonnám?
Az asszony nem válaszolt, csak feküdt tátott szájjal, a sajttal a torkában. A pap megijedt, mert azt hitte, hogy az anyja azért fulladt meg, mert nem fúrt légzőlyukat a láda fedelébe, és elfelejtett neki inni adni.
Ismét a harangozóért küldött, és megkérdezte tőle, el tudja-e csendben temetni.
„Megölték szegény édesanyját?”, kérdezte a harangozó.
Nem, felelte a pap, de igen szomorú, hogy ilyen hirtelen halt meg, és tíz tallért kínált a harangozónak, ha feltűnés nélkül eltemeti.
Rendben, mondta a harangozó, ha kap tíz tallért, akkor eltemeti. De magában ezt motyogta: „Most visszakapod, amit tenni akartál velem”, és felkapta az asszonyt, beletette egy zsákba, és elindult vele. Amint ment az úton, meglátott a fűben heverni
egy ócskást. Az ócskás kacatokkal teli ládája mellett az igazak álmát aludta a szép napsütésben. A harangozó egy percig sem gondolkodott, felnyitotta a láda tetejét, és belegyömöszölte az öregasszonyt.
Nem sokkal ezután beállított az ócskás a harangozó udvarába, és megkérdezte, akarnak-e tőle venni valamit.
„Nem”, felelte a harangozó, „nincs egy garasom se, miből vehetnék én valamit?
De a pap gazdag ember, menj csak el hozzá.”
Az ócskás elment a paphoz, aki nyomban venni is akart valamit, de mikor az ócskás kinyitotta a ládáját, és megpillantották a halott öregasszonyt, úgy megijedtek, hogy majdnem hanyatt estek. A pap ismét üzent a harangozóért.
„Mondd csak, nem temetted el az anyámat?”, kérdezte a pap, mikor belépett a harangozó a házába.
„Ó, hogyne temettem volna el”, felelte a harangozó, „de úgy látszik, megölték, mert visszajött a szelleme.”
„Nem ölték meg”, mondta a pap, de mégsem hagyta nyugton a dolog. Nem tetszett neki, hogy visszajár az anyja szelleme riogatni, ezért azt mondta a harangozónak, hogy fizet neki húsz tallért, ha csendben eltemeti az anyját.
A harangozó beleegyezett; betette az asszonyt a zsákba, és elindult vele. A falu- ban megtudta, hogy másnap a paplakban sütéshez készülődnek. Visszavitte hát éjjel az öregasszonyt, és beosont vele a konyhába, és reggel, mikor megjöttek a sütőasz- szonyok és nekiálltak volna a sütésnek, a pap anyja két öklére támaszkodva állt a dagasztóteknőnél, mintha a tésztát dagasztotta volna. A sütőasszonyok visítva ro- hantak ki a konyhából, mint az eszementek, a gazdasszonya pedig beszaladt a pap hálószobájába, és azt kiabálta, hogy addig nem nyúl sem a liszthez, sem a tésztához, míg a tiszteletes úr el nem viszi valahová az öregasszonyt, akár a mennybe, akár a pokolba.
Ám a pap nem tudta, mitévő legyen, és ismét magához hívatta a harangozót.
„Mondd csak, hogy is volt? Nem temetted el az anyámat?”, kérdezte a pap, mikor
a harangozó belépett a paplakba.
„Ó, hát hogyne temettem volna el”, felelte a harangozó.
„De hiszen kint áll a konyhában, és tésztát dagaszt”, mondta a pap.
„Igen, igen, megölték szegény asszonyt, mert visszajár a szelleme és riogatja az
embereket”, mondta a harangozó.
A pap hümmögött, köszörülte a torkát. Nem tetszett neki, hogy az anyja szelleme visszajár és riogatja az embereket, és azt mondta a harangozónak, hogy ad neki harminc tallért, ha csendben eltemeti az anyját. A harangozó azt felelte, hogy biztos megölték, de neki ez mit sem számít; ha megkapja a harminc tallért, ő eltemeti az asszonyt. Megkapta a pénzt, és ismét elindult az öregasszonnyal a hátán. De amint leszállt az éj, a harangozó az öregasszonnyal a hátán belopózott a paplak istállójába, és levágta a pap legnagyobb bikája fejét. Aztán beállította a bikát a ketrecbe, ráültette az öregasszonyt, és úgy tette a kezébe a kaszát, mintha azzal vágta volna le a bika fejét. Reggel, amikor a tehénpásztorlány belépett az istállóba, és meglátta a bikát, annyira megrémült, hogy hanyatt-homlok rohant a pap ágyához és így kiáltott:
„Atyám, atyám, az öregasszony az istállóban felült a bika hátára, és lakaszabolta a fejét; addig nem megyek be megetetni a teheneket, míg el nem viszi őt onnan.”
A pap nem akart hinni a fülének, de mikor bement az istállóba, és saját szemével látta, hogy igaz, amit a tehénpásztorlány beszél, ismét magához hívatta a harangozót.
„Mondd csak, hogy is volt, nem temetted el az anyámat?”, kérdezte a pap, mikor a harangozó belépett a paplakba.
„Isten látja lelkemet, én bizony eltemettem”, felelte a harangozó.
„De hiszen levágta a nagy bika fejét, és most a hátán ül”, mondta a pap.
„Jajjaj, hát mégis megölték szegény asszonyt, mert visszajár a szelleme és riogatja az embereket”, mondta a harangozó. A pap hümmögött, köszörülte a torkát. Nem tetszett neki, hogy az anyja szelleme visszajár és riogatja az embereket, és azt mondta
a harangozónak, hogy ad neki negyven tallért, ha szép csendben eltemeti az anyját. A harangozó egyre csak hajtogatta a magáét, hogy az öregasszonyt biztos megölték, de mikor megkapta a negyven tallért, megígérte, hogy tisztességgel eltemeti. Így aztán
betette az öregasszonyt a zsákba, a zsákot a hátára vetette, és útnak eredt.
Másnap üzentek a papért, hogy jöjjön gyorsan, mert egy ember haldoklik. A pap magával vitte a harangozót is, mert utána a másik gyülekezetbe kellett menniük.
A pap este elkészült, és kora hajnalban, még virradat előtt útnak indult. Útközben betért a harangozóhoz. Egy kancán lovagolt, és csak ott vette észre, hogy a kanca után kocog a kiscsikója. Úgy gondolta, hogy a csikót kiköti a harangozó istállójába. Úgy legyen, mondta a harangozó, megfogta a csikó kantárját, és magához szólította a lovászfiút, hogy kösse ki a csikót az istállóban. Közben a lovászfiú fülébe súgta, hogy adja az öregasszony kezébe a sárkányölő kardot, kösse fel a csikó hátára, és engedje ki, mikor a pap elhagyta a házat, és a lova nyeríteni kezd. A harangozó ekkor felült a lovára, és a pap után eredt, de még utol sem érte, mikor a kanca prüszkölni és nyeríteni kezdett, mert hiányzott a csikója. A csikó is nyerített, mert hiányzott neki az anyja, de mivel a hátán ült az öregasszony, karddal a kezében, a csikó ide-oda fi cánkolt. Amikor meglátta a pap, annyira megijedt, hogy ordítva ostorozta, csapkodta a sarkantyújával a lovat, hogy elmeneküljön. De az öregasszony úgy vágtatott utána, mintha felemelt kardjával le akarna rá sújtani. A pap végképp nem tudta, mitévő legyen, és könyörgőre fogta; tegye már a harangozó valahogy a föld alá az anyját.
„Szegény asszonyt bizony megölhették, ezért riogatja és rémisztgeti ennyit a né pet, ezért nem nyugszik, és addig el nem temetem, míg az atya el nem árulja, hogy is van a dolog.”
„Jó, jó, fizetek neked ötven tallért, odaadom a kancát és a kiscsikót, csak legyen már békességem, temesd el gyorsan és rendesen.”
Hogy mi lett a vége, és mi nem, nem tudni; hogy eltemette-e a harangozó vagy még mindig kísérti a papot az anyja, vagy hogy felakasztották és elpáholták-e a ha rangozót, vagy vígan élt-e halála napjáig, mint ahogy a hazug csalók szoktak. De megtudhatod, ha bejárod a falvakat, és kérdezősködsz, látta-e valaki az ügyefogyott papot és a minden hájjal megkent harangozót.
Ostoba férfiakról és agyafúrt asszonyokról
Volt egyszer két asszony, akik szüntelenül acsarkodtak, már ahogy az asszonyok szoktak, és mikor nem volt miről vitatkozniuk, elővették az embereiket: kettőjük kö zül melyikük az ostobább.
A vita során egyre dühösebbek lettek; végül már majdnem kontyra mentek. Mert tudjuk, hogy a haragot könnyebb elkezdeni, mint befejezni, és nagy baj, ha nem az ész az úr.
Az egyik asszony azt mondta, hogy nincs olyan dolog a világon, amit el ne tudna hitetni az urával, mert ha azt mondja, hogy valami így vagy úgy van, akkor azt az ő hiszékeny ura azon nyomban el is hiszi. A másik asszony erre azt felelte, hogy nincs az a dolog a világon, amit az ő ura meg ne tenne, mert ha azt mondja, hogy csinálja ezt vagy azt, akkor az ő ügyefogyott ura meg is csinálja.
„Tegyünk próbát, és meglátjuk, melyikünk tudja jobban rászedni az urát, és kettőjük közül melyik az ostobább”, mondták és békében elváltak.
Mikor az első asszony ura hazajött az erdőből, így szólt az asszony:
„Jóságos Istenem! Mi lesz velünk; hiszen te beteg vagy, vagy tán már a halálodon vagy!”
„Egy jó tál étel és egy jó pohár ital majd elmulasztja a bajt”, mondta az ember.
„Édes jó Istenem!”, sopánkodott az asszony. „Egyre csak halványabb az arcod, úgy nézel ki, mint egy hulla; máris feküdj az ágyba! Jajjaj, nemsokára véged.”
Addig sopánkodott és tördelte a kezét az asszony, míg végül elhitette az urá- val, hogy ütött az utolsó órája. Az ember lefeküdt, összekulcsolta a kezét, lecsukta a szemét, az asszony pedig szépen rendbe tette, ráterítette a halotti leplet, és betette a koporsóba. De hogy az ember meg ne fulladjon, az asszony lyukakat fúrt a koporsó fedelébe, így az ember lélegezni tudott, és még ki is kukucskálhatott.
A másik asszony elővett két fésűt, és leült gyapjút fésülni, de egy jottányi gyapjú sem volt előtte. Belépett az ura, és meglátta a bolondságot.
„Nem fon a rokka, ha nincs kereke, nem húzza a szálat a fésű, ha nincsen szösz az asszony kezibe”, mondta az ember.
„Hogy nincs szösz a kezemben?”, horkant fel az asszony. „Hát már hogyne lenne, csak te nem látod, mert igen finom a szála”, mondta.
Amint az asszony befejezte a gyapjúfésülést, elővette a rokkát, és nekilátott fonni.
„Bolondokat beszélsz, asszony”, mondta az ura, „itt ülsz és fonod a semmit, tönkremegy bele a rokkád, ha nincs benne szál.”
„Már hogyne lenne benne szál”, felelte az asszony. „Olyan finom a fonál, hogy a te vaksi szemed nem látja”, mondta.
Mikor befejezte a fonást, elővette a szövőszéket, megsodorta a fonalat és megszőtte a vásznat. Aztán levette a szövőszékről, felcsavarta, kiszabta és megvarrta belőle az urának a gúnyát, és mikor elkészült, felakasztotta a padlásra. Az ember nem látta
sem a vásznat, sem a gúnyát, de ekkor már abban a hitben élt, hogy a vaksi szemével hogy is láthatná a leheletfinom kelmét.
„Hát bizony, ha ilyen finom kelme, nincs mit tenni.”
Aztán egy szép napon így szólt hozzá az asszony:
„Ma tartják a halotti tort. A szomszéd gazdát temetik. Öltsd fel az új gúnyádat.”
Jól van, gondolta az ember, elmegy a torra. Az asszony felsegítette rá a ruhát, mert az olyan vékony volt, hogy ha maga akarta volna felölteni, akkor bizony el is szakadt volna.
Mire az ember a halottasházhoz ért, ott már javában folyt a pálinkázás, és nem hinném, hogy gyászba borult volna a népség, mikor meglátta az embert az új ünneplő ruhában. Mikor megindult a menet a temető felé, a halott kinézett a koporsó fedelén és hangos kacagásba kezdett.
„Mindjárt megpukkadok”, hahotázott ki a lyukon. „Csak nem Ole, a szomszéd gazda bandukol mögöttem anyaszült meztelen?”
Amikor a halottas menet meghallotta, gyorsan levették a koporsó fedelét, és az új ruhában lépkedő ember így szólt:
„Hogy lehet, hogy a koporsóban beszél és kacag a hulla, akit éppen temetnek?
Jobban tenné, ha sírna.”
„A sírás nem hoz vissza senkit a sírból”, felelte a másik gazda. Szó szót követett, végül kiderült, hogy az egész turpisság az asszonyok műve volt. Erre hazamentek a gazdák, és hogy mit tettek a két asszonnyal? A legbölcsebb dolgot, amit valaha is
cselekedtek. És ha valaki kíváncsi arra, mi volt a legbölcsebb dolog, kérdezze csak meg a nyírfahusángot.
Az erdei udvarló
Volt egyszer egy ember és annak volt egy lánya. Gyönyörű volt a leány, hetedhét határon túl, sok királyságban híre ment a szépségének, és se szeri, se száma nem volt a kérőinek. Az egyik kérő azzal dicsekedett, hogy gazdagabb, mint a többi. Jóképű, módos legény volt; igen tetszett neki a lány, így aztán gyakran eljárt hozzá udvarolni.
Kis idő múltán meghívta a leányt, jöjjön el hozzá, nézze meg, hol lakik. Nem jöhet el érte, mondta, és nem kísérheti haza, de azon a napon, mikor érkezik, borsót szór az útra egészen a háza kapujáig. Nem tudni, hogy s mint történt, de a legény egy nappal hamarabb szórta el a borsót.
A leány elindult és sokáig bolyongott erdőn-mezőn, míg végre egy hatalmas, díszes palotához ért, amely egy zöld tisztáson állt az erdő közepén. Ám a legényt nem találta otthon, és a házban egy teremtett lelket sem látott. Bement a konyhába, de ott csak egy furcsa madár gubbasztott egy kampóra akasztott kalitkában. Azután benyitott a szobába, és csak ámult-bámult, mikor meglátta a sok drága, finom berendezést. Amint ment volna tovább, a madár utánakiáltott:
„Szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!”
A következő szobában ismét utánakiáltott a madár. Ebben a szobában kincsesládák sorakoztak; a lány kihúzta a ládafiókokat, és teli voltak arannyal, ezüsttel és más drága kincsekkel.
Amikor a következő szobába lépett, a madár ismét utánakiáltott:
„Szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!” A szoba összes falán cifra női ruhák lógtak sorba felakasztva.
Amikor a leány belépett a harmadik szobába, a madár hangosan utánakiáltott:
„Szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!” A szobában vérrel teli edények álltak sorban.
De amikor a leány az utolsó szobába ért, a madár fülsiketítő rikácsolásba kezdett:
„Szép szűzleány, szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!” A szobában holttestek és női csontvázak hevertek szanaszét. Elborzadt a lány, és hanyatt-homlok rohant volna kifelé, de csak addig a szobáig jutott, ahol a vérrel teli edények álltak. A madár így kiáltott:
„Szép szűzleány, szép szűzleány, bújj be gyorsan az ágy alá; mindjárt érkezik a gazdám!”
A leány villámgyorsan bebújt az ágy alá, ahogy a madár mondta. Bekúszott egészen a falig – úgy rettegett, hogy ha lehetett volna, akkor akár a falba is bebújik.
Ekkor megérkezett a legény, egy idegen szűzleányt vezetett kézen fogva. A leány könyörgött, rimánkodott, hogy kímélje meg az életét, és soha senkinek nem fogja őt elárulni. De minden könyörgés hiábavaló volt; a legény letépte a leány ruháját és az arany ékszereit, még a gyűrűt is le akarta húzni az ujjáról. De mivel a gyűrű nem akart lejönni, levágta a lány ujját, és az begurult az ágy alá. Az ágy alatt meghúzódó leány a gyűrűért nyúlt és a zsebébe rejtette. A legény szólt a kisfiúnak, akit magával hozott a szobába, hogy bújjon be az ágy alá és hozza ki a levágott ujjat. A kisfiú leha- salt és bekúszott az ágy alá, hozzáért az ott rejtőzködő leányhoz; az erősen megszorí- totta a kezét, és a kisfiú megértette, mit akar.
„Messzire gurult, nem ér be a kezem odáig”, mondta, „várjuk meg, míg megvirrad, akkor majd előhozom.”
Másnap kora reggel a legény ismét útnak indult. A kisfiú otthon maradt, hogy vigyázzon a házra, és fogadja a szűzleányt, akit aznapra vártak. De a gazdája a lelkére kötötte, hogy semmi áron ne engedje őt be a két szobába, amikről tudott.
Amikor a gazdája az erdőbe ért, a kisfiú belépett a szobába, és szólt a leánynak, hogy előbújhat.
„Szerencséd, hogy korábban jöttél, mert különben megölt volna téged is, mint a többieket”, mondta.
A leány egy percig sem vesztegette az időt, szaladt haza, ahogy a lába bírta. Mikor az apja megkérdezte, merre járt, és miért jött ilyen hamar haza, a leány elmesélte, miféle szerzet az udvarlója, és mit látott, mit hallott nála.
Kis idő múlva a szép leány udvarlója ismét megjelent, csak úgy sugárzott róla az elégedettség és a gazdagság, és megkérdezte, miért nem jött el hozzá a leány, ahogy megígérte.
Közbejött valami, mondta az apja, de ha már eljött, maradjon náluk estére, mert nagy lakomára készülnek; eljegyzés lesz a háznál.
A vendégek asztalhoz ültek, ettek-ittak, és ekkor a szép leány elmondta, hogy két napja furcsa álmot látott. Ha hallani akarják, elmondja az álmát, de mindenkinek meg kell ígérnie, hogy ülve hallgatja végig.
Igen, igen, ülve hallgatjuk végig, mondták a vendégek, mindenki megígérte, még a leány udvarlója is.
„Azt álmodtam, hogy egy széles úton járok, és mikor már jó messzire értem, borsó volt leszórva a földre.”
„Igen, ez olyan, mint az az út, amelyik hozzám vezet”, mondta a legény.
„Aztán egyre keskenyebb lett az út, és erdőn és pusztaságon át vezetett a távolba.”
„Ez a hozzám vezető út”, mondta a legény.
„Aztán egy zöld tisztásra értem, és megpillantottam egy magas, díszes palotát.”
„Akárcsak az én palotámat láttad volna”, mondta a legény.
„Beléptem a konyhába. Embert nem láttam sehol, de a mennyezetről lógott egy kalitka, és egy furcsa madár gubbasztott benne. Mikor a szobába léptem, utánam kiáltott a madár: »Szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!«”
„Hajszálra olyan, mintha nálam lettél volna”, mondta a legény.
„Bementem a szobába. A madár ugyanazt kiáltotta utánam. A szobában ládák sorakoztak, és mikor kihúztam a fiókokat és beléjük néztem, teli voltak ezüsttel és arannyal és egyéb drága kincsekkel.”
„Ez nálam volt”, mondta a legény. „Az én kincsesládáim mind teli vannak ezüsttel, arannyal és drága kincsekkel.”
„Aztán bementem a második szobába. A madár ismét utánamkiáltott, és ugyanazt mondta, mint az imént. A szobában minden falon gyönyörű női ruhák lógtak.”
„Igen, ez nálam volt”, mondta a legény. „Temérdek selyem- és bársonykelme van a szobában felakasztva.”
„Amikor a következő szobába értem, a madár hangos rikácsolásba kezdett: »Szép szűzleány, szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj.« Ebben a szobában hordók és teknők álltak sorban a fal mellett, mind színültig tele vérrel.”
„Jaj, jaj, iszonyatos lehetett; nálam nincs ilyen szoba”, mondta a legény; ijedten pattant fel az asztaltól, és ki akart szaladni.
„Csak az álmomat mesélem”, mondta a leány, „maradj csak a helyeden és hallgasd végig.”
„Amikor bementem a következő szobába, a madár ugyanazt rikácsolta, mint az imént: »Szép szűzleány, szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!« A szobában holttestek és meggyilkolt emberek csontvázai hevertek szanaszét.”
„Ez ugyan nem nálam volt”, mondta a legény, és ki akart rohanni a házból.
„Ülj csak vissza”, mondta a leány, „hiszen ez egy álom, hallgasd csak végig. Magam is megrémültem, és ki akartam szaladni, de csak a második szobáig értem, ahol a vérrel teli hordók álltak; ekkor azt kiáltotta a madár, hogy bújjak az ágy alá, mert mindjárt megjön a gazdája. Hamarosan megjött a legény, és kézen fogva vezetett egy olyan szépséges lányt, akihez foghatót sohasem láttam. Sírva könyörgött az életéért. De hiába kérlelte, a legény egy pillantásra se méltatta; letépte a ruháját, és mindenét elvette, nem kegyelmezett neki. De a lány bal kezéről, a gyűrűsujjáról nem tudta levenni a gyűrűt; ekkor levágta az ujját, és az az ágy alá gurult.”
„Ez bizony nem nálam történt”, mondta a fiú.
„De bizony nálad! Itt van az ujj, és itt van a gyűrű, és itt ül az a gazember, aki
levágta!”, mondta a lány.
Ekkor nyakon ragadták az álnok udvarlót, és addig verték, míg ki nem szállt be-
lőle a lélek, az erdei tisztáson álló palotáját pedig felgyújtották.
A. Dobos Éva fordításai
* Asbjørnsen és Moe népmesegyűjtők gyűjtéséből válogatva.