Norvég népmesék. A pap meg az anyja; Ostoba férfiakról és agyafúrt asszonyokról; Az erdei udvarló

A pap meg az anyja
Volt egyszer egy falu, és mint minden más faluban, itt is élt egy pap és egy haran­ gozó. A harangozó gazdag volt, a pap pedig szegény, és hiába volt tanult ember, pén­ze sose volt; de a talpraesett harangozó mindig feltalálta magát, ragadt hozzá a pénz.

Ebben a faluban az volt a szokás, hogy ősszel disznótort tartanak. A pap azt gon­ dolta, hogy neki erre nincs pénze, de nem tudta, hogy bújjon ki a feladat alól; ezért magához hívatta a harangozót, hogy tanácsot kérjen tőle.
„Egy percig se törje a fejét, atyám, mi sem könnyebb ennél!”, mondta a harango­ zó. „Mondja azt, hogy tolvaj járt a paplakban, és ellopta a húst és a kolbászt. Így majd nem kell disznótort tartani.”

 

Megtetszett az ötlet a papnak; de a harangozó éjnek idején belopózott hozzá, és ellopta a disznóit. Mikor a pap megtudta, hogy lába kelt az összes disznajának, nem tudta, mitévő legyen, és ismét magához hívatta a harangozót. A harangozó azon nyomban ott termett.

„Mi történt, atyám?”, kérdezte a harangozó, mikor belépett a paplakba.
„Isten segítsen meg engem, szegény párát”, felelte a pap, „megtörtént, amiről be­széltünk. ”
„Ugyan micsoda?”, kérdezte a harangozó.

„Ellopták a disznókat”, felelte a pap.
„Jól van, jól van”, mondta a harangozó. „Mondogassa csak tovább, hogy ellopták a disznókat, és nem kell lakomát rendezni.”

„Jaj, dehogy, nem azt mondom! Igazán tolvajok jártak nálam. Bejöttek a hátsó kapun, és elvitték a disznókat, nem maradt egy sem”, siránkozott a pap.
„Értem, atyám”, mondta a harangozó. „Mondogassa csak tovább, úgy, ahogy most nekem mondja, és elhiszik. Így aztán nem kell lakomát rendezni.”
„Hallgasson meg, jóember; úgy van, ahogy mondom, így igaz az utolsó szóig!”, mondta a pap. „Tolvaj járt abban a retkes…!”

„Igen, igen, atyám. De ne káromkodjon ám, tudom én, hogy volt. Nem lesz lako­ma, ha jól értem”, mondta a harangozó, és hajtogatta a magáét. A pap meg hiába ma­gyarázott, hiába bizonygatta az igazát, a harangozó nem tágított és mindig ugyanazt
felelte.

Nem sokkal később azon kezdte törni a fejét a pap, hogy mitől lehet a harangozó olyan gazdag, holott kevés a bére, ő maga pedig szegény, holott beszedte a tizedet és a perselypénzt és minden egyéb földi jót. Sehogy sem értette, de töprengés közben megfordult egy s más a fejében, és mintha azt beszélték volna, hogy a harangozó asztalára gyakrabban kerül szalonna, mint máséra. Elég az hozzá, hogy a pap a vé­gére akart járni a dolognak. Elhatározta, hogy azt mondja a harangozónak, hogy el kell utaznia, és addig is nála hagyná a kincsesládáját. Pénz persze nem volt benne, ehelyett a pap görnyedt hátú, ráncos lábú, öreg anyja bújt meg a ládában, és egy darab száraz sajtot rágcsált. Azt az utasítást adta neki a fia, hogy hallgatózzon, nem egy jószellem látogatja-e a harangozót, aki gazdaggá teszi, vagy tudja meg, mitől lett olyan gazdag. A kincsesládát beállították a szobába.

Este a harangozó gyerekei óriási sivalkodásba fogtak, és kérték a vacsorát.
„Nem tudtok csendben maradni, míg készítek valami ennivalót?”, dohogott a harangozó felesége.

„Adjon egy kicsit a pap szalonnájából, édesanya!”, ordították a gyerekek.
Amikor a pap anyja ezt meghallotta, megemelte a láda fedelét, és körbenézett, hol lehet a szalonna. Észrevette ezt a harangozó, de úgy tett, mintha nem látott volna és nem hallott volna semmit. De éjjel, mikor a többiek aludtak, felkelt, kinyitotta a kin-
csesláda tetejét, és baltával rácsapott az öregasszony homlokára, lenyomta a torkán a sajtot, és lecsukta a láda fedelét.

Másnap eljött a pap, és elmondta, hogy az utazást máskorra halasztotta; elvitte a ládát, és mikor hazaért, felütötte a fedelét, és így szólt: Nem látta, édesanyám, vajon a harangozónál van-e a szalonnám?

Az asszony nem válaszolt, csak feküdt tátott szájjal, a sajttal a torkában. A pap megijedt, mert azt hitte, hogy az anyja azért fulladt meg, mert nem fúrt légzőlyukat a láda fedelébe, és elfelejtett neki inni adni.
Ismét a harangozóért küldött, és megkérdezte tőle, el tudja-e csendben temetni.

„Megölték szegény édesanyját?”, kérdezte a harangozó.
Nem, felelte a pap, de igen szomorú, hogy ilyen hirtelen halt meg, és tíz tallért kínált a harangozónak, ha feltűnés nélkül eltemeti.
Rendben, mondta a harangozó, ha kap tíz tallért, akkor eltemeti. De magában ezt motyogta: „Most visszakapod, amit tenni akartál velem”, és felkapta az asszonyt, beletette egy zsákba, és elindult vele. Amint ment az úton, meglátott a fűben heverni
egy ócskást. Az ócskás kacatokkal teli ládája mellett az igazak álmát aludta a szép napsütésben. A harangozó egy percig sem gondolkodott, felnyitotta a láda tetejét, és belegyömöszölte az öregasszonyt.

Nem sokkal ezután beállított az ócskás a harangozó udvarába, és megkérdezte, akarnak-e tőle venni valamit.
„Nem”, felelte a harangozó, „nincs egy garasom se, miből vehetnék én valamit?

De a pap gazdag ember, menj csak el hozzá.”

Az ócskás elment a paphoz, aki nyomban venni is akart valamit, de mikor az ócskás kinyitotta a ládáját, és megpillantották a halott öregasszonyt, úgy megijedtek, hogy majdnem hanyatt estek. A pap ismét üzent a harangozóért.
„Mondd csak, nem temetted el az anyámat?”, kérdezte a pap, mikor belépett a harangozó a házába.
„Ó, hogyne temettem volna el”, felelte a harangozó, „de úgy látszik, megölték, mert visszajött a szelleme.”

„Nem ölték meg”, mondta a pap, de mégsem hagyta nyugton a dolog. Nem tetszett neki, hogy visszajár az anyja szelleme riogatni, ezért azt mondta a harangozónak, hogy fizet neki húsz tallért, ha csendben eltemeti az anyját.

A harangozó beleegyezett; betette az asszonyt a zsákba, és elindult vele. A falu- ban megtudta, hogy másnap a paplakban sütéshez készülődnek. Visszavitte hát éjjel az öregasszonyt, és beosont vele a konyhába, és reggel, mikor megjöttek a sütőasz- szonyok és nekiálltak volna a sütésnek, a pap anyja két öklére támaszkodva állt a dagasztóteknőnél, mintha a tésztát dagasztotta volna. A sütőasszonyok visítva ro- hantak ki a konyhából, mint az eszementek, a gazdasszonya pedig beszaladt a pap hálószobájába, és azt kiabálta, hogy addig nem nyúl sem a liszthez, sem a tésztához, míg a tiszteletes úr el nem viszi valahová az öregasszonyt, akár a mennybe, akár a pokolba.
Ám a pap nem tudta, mitévő legyen, és ismét magához hívatta a harangozót.
„Mondd csak, hogy is volt? Nem temetted el az anyámat?”, kérdezte a pap, mikor
a harangozó belépett a paplakba.
„Ó, hát hogyne temettem volna el”, felelte a harangozó.
„De hiszen kint áll a konyhában, és tésztát dagaszt”, mondta a pap.
„Igen, igen, megölték szegény asszonyt, mert visszajár a szelleme és riogatja az
embereket”, mondta a harangozó.

A pap hümmögött, köszörülte a torkát. Nem tetszett neki, hogy az anyja szelleme visszajár és riogatja az embereket, és azt mondta a harangozónak, hogy ad neki harminc tallért, ha csendben eltemeti az anyját. A harangozó azt felelte, hogy biztos megölték, de neki ez mit sem számít; ha megkapja a harminc tallért, ő eltemeti az asszonyt. Megkapta a pénzt, és ismét elindult az öregasszonnyal a hátán. De amint leszállt az éj, a harangozó az öregasszonnyal a hátán belopózott a paplak istállójába, és levágta a pap legnagyobb bikája fejét. Aztán beállította a bikát a ketrecbe, ráültette az öregasszonyt, és úgy tette a kezébe a kaszát, mintha azzal vágta volna le a bika fejét. Reggel, amikor a tehénpásztorlány belépett az istállóba, és meglátta a bikát, annyira megrémült, hogy hanyatt-homlok rohant a pap ágyához és így kiáltott:

„Atyám, atyám, az öregasszony az istállóban felült a bika hátára, és lakaszabolta a fejét; addig nem megyek be megetetni a teheneket, míg el nem viszi őt onnan.”
A pap nem akart hinni a fülének, de mikor bement az istállóba, és saját szemével látta, hogy igaz, amit a tehénpásztorlány beszél, ismét magához hívatta a harangozót.
„Mondd csak, hogy is volt, nem temetted el az anyámat?”, kérdezte a pap, mikor a harangozó belépett a paplakba.
„Isten látja lelkemet, én bizony eltemettem”, felelte a harangozó.
„De hiszen levágta a nagy bika fejét, és most a hátán ül”, mondta a pap.

„Jajjaj, hát mégis megölték szegény asszonyt, mert visszajár a szelleme és riogatja az embereket”, mondta a harangozó. A pap hümmögött, köszörülte a torkát. Nem tetszett neki, hogy az anyja szelleme visszajár és riogatja az embereket, és azt mondta
a harangozónak, hogy ad neki negyven tallért, ha szép csendben eltemeti az anyját. A harangozó egyre csak hajtogatta a magáét, hogy az öregasszonyt biztos megölték, de mikor megkapta a negyven tallért, megígérte, hogy tisztességgel eltemeti. Így aztán
betette az öregasszonyt a zsákba, a zsákot a hátára vetette, és útnak eredt.

Másnap üzentek a papért, hogy jöjjön gyorsan, mert egy ember haldoklik. A pap magával vitte a harangozót is, mert utána a másik gyülekezetbe kellett menniük.

A pap este elkészült, és kora hajnalban, még virradat előtt útnak indult. Útközben betért a harangozóhoz. Egy kancán lovagolt, és csak ott vette észre, hogy a kanca után kocog a kiscsikója. Úgy gondolta, hogy a csikót kiköti a harangozó istállójába. Úgy legyen, mondta a harangozó, megfogta a csikó kantárját, és magához szólította a lovászfiút, hogy kösse ki a csikót az istállóban. Közben a lovászfiú fülébe súgta, hogy adja az öregasszony kezébe a sárkányölő kardot, kösse fel a csikó hátára, és engedje ki, mikor a pap elhagyta a házat, és a lova nyeríteni kezd. A harangozó ekkor felült a lovára, és a pap után eredt, de még utol sem érte, mikor a kanca prüszkölni és nyeríteni kezdett, mert hiányzott a csikója. A csikó is nyerített, mert hiányzott neki az anyja, de mivel a hátán ült az öregasszony, karddal a kezében, a csikó ide-oda fi­ cánkolt. Amikor meglátta a pap, annyira megijedt, hogy ordítva ostorozta, csapkodta a sarkantyújával a lovat, hogy elmeneküljön. De az öregasszony úgy vágtatott utána, mintha felemelt kardjával le akarna rá sújtani. A pap végképp nem tudta, mitévő legyen, és könyörgőre fogta; tegye már a harangozó valahogy a föld alá az anyját.

„Szegény asszonyt bizony megölhették, ezért riogatja és rémisztgeti ennyit a né­ pet, ezért nem nyugszik, és addig el nem temetem, míg az atya el nem árulja, hogy is van a dolog.”
„Jó, jó, fizetek neked ötven tallért, odaadom a kancát és a kiscsikót, csak legyen már békességem, temesd el gyorsan és rendesen.”
Hogy mi lett a vége, és mi nem, nem tudni; hogy eltemette-e a harangozó vagy még mindig kísérti a papot az anyja, vagy hogy felakasztották és elpáholták-e a ha­ rangozót, vagy vígan élt-e halála napjáig, mint ahogy a hazug csalók szoktak. De megtudhatod, ha bejárod a falvakat, és kérdezősködsz, látta-e valaki az ügyefogyott papot és a minden hájjal megkent harangozót.

Ostoba férfiakról és agyafúrt asszonyokról

Volt egyszer két asszony, akik szüntelenül acsarkodtak, már ahogy az asszonyok szoktak, és mikor nem volt miről vitatkozniuk, elővették az embereiket: kettőjük kö­ zül melyikük az ostobább.
A vita során egyre dühösebbek lettek; végül már majdnem kontyra mentek. Mert tudjuk, hogy a haragot könnyebb elkezdeni, mint befejezni, és nagy baj, ha nem az ész az úr.
Az egyik asszony azt mondta, hogy nincs olyan dolog a világon, amit el ne tudna hitetni az urával, mert ha azt mondja, hogy valami így vagy úgy van, akkor azt az ő hiszékeny ura azon nyomban el is hiszi. A másik asszony erre azt felelte, hogy nincs az a dolog a világon, amit az ő ura meg ne tenne, mert ha azt mondja, hogy csinálja ezt vagy azt, akkor az ő ügyefogyott ura meg is csinálja.
„Tegyünk próbát, és meglátjuk, melyikünk tudja jobban rászedni az urát, és kettő­jük közül melyik az ostobább”, mondták és békében elváltak.

Mikor az első asszony ura hazajött az erdőből, így szólt az asszony:

„Jóságos Istenem! Mi lesz velünk; hiszen te beteg vagy, vagy tán már a halálodon vagy!”
„Egy jó tál étel és egy jó pohár ital majd elmulasztja a bajt”, mondta az ember.
„Édes jó Istenem!”, sopánkodott az asszony. „Egyre csak halványabb az arcod, úgy nézel ki, mint egy hulla; máris feküdj az ágyba! Jajjaj, nemsokára véged.”

Addig sopánkodott és tördelte a kezét az asszony, míg végül elhitette az urá- val, hogy ütött az utolsó órája. Az ember lefeküdt, összekulcsolta a kezét, lecsukta a szemét, az asszony pedig szépen rendbe tette, ráterítette a halotti leplet, és betette a koporsóba. De hogy az ember meg ne fulladjon, az asszony lyukakat fúrt a koporsó fedelébe, így az ember lélegezni tudott, és még ki is kukucskálhatott.

A másik asszony elővett két fésűt, és leült gyapjút fésülni, de egy jottányi gyapjú sem volt előtte. Belépett az ura, és meglátta a bolondságot.
„Nem fon a rokka, ha nincs kereke, nem húzza a szálat a fésű, ha nincsen szösz az asszony kezibe”, mondta az ember.
„Hogy nincs szösz a kezemben?”, horkant fel az asszony. „Hát már hogyne lenne, csak te nem látod, mert igen finom a szála”, mondta.
Amint az asszony befejezte a gyapjúfésülést, elővette a rokkát, és nekilátott fonni.
„Bolondokat beszélsz, asszony”, mondta az ura, „itt ülsz és fonod a semmit, tönkremegy bele a rokkád, ha nincs benne szál.”
„Már hogyne lenne benne szál”, felelte az asszony. „Olyan finom a fonál, hogy a te vaksi szemed nem látja”, mondta.
Mikor befejezte a fonást, elővette a szövőszéket, megsodorta a fonalat és megszőtte a vásznat. Aztán levette a szövőszékről, felcsavarta, kiszabta és megvarrta belőle az urának a gúnyát, és mikor elkészült, felakasztotta a padlásra. Az ember nem látta
sem a vásznat, sem a gúnyát, de ekkor már abban a hitben élt, hogy a vaksi szemével hogy is láthatná a leheletfinom kelmét.
„Hát bizony, ha ilyen finom kelme, nincs mit tenni.”
Aztán egy szép napon így szólt hozzá az asszony:
„Ma tartják a halotti tort. A szomszéd gazdát temetik. Öltsd fel az új gúnyádat.”
Jól van, gondolta az ember, elmegy a torra. Az asszony felsegítette rá a ruhát, mert az olyan vékony volt, hogy ha maga akarta volna felölteni, akkor bizony el is szakadt volna.

Mire az ember a halottasházhoz ért, ott már javában folyt a pálinkázás, és nem hinném, hogy gyászba borult volna a népség, mikor meglátta az embert az új ünneplő ruhában. Mikor megindult a menet a temető felé, a halott kinézett a koporsó fedelén és hangos kacagásba kezdett.

„Mindjárt megpukkadok”, hahotázott ki a lyukon. „Csak nem Ole, a szomszéd gazda bandukol mögöttem anyaszült meztelen?”
Amikor a halottas menet meghallotta, gyorsan levették a koporsó fedelét, és az új ruhában lépkedő ember így szólt:
„Hogy lehet, hogy a koporsóban beszél és kacag a hulla, akit éppen temetnek?
Jobban tenné, ha sírna.”
„A sírás nem hoz vissza senkit a sírból”, felelte a másik gazda. Szó szót követett, végül kiderült, hogy az egész turpisság az asszonyok műve volt. Erre hazamentek a gazdák, és hogy mit tettek a két asszonnyal? A legbölcsebb dolgot, amit valaha is
cselekedtek. És ha valaki kíváncsi arra, mi volt a legbölcsebb dolog, kérdezze csak meg a nyírfahusángot.

Az erdei udvarló

Volt egyszer egy ember és annak volt egy lánya. Gyönyörű volt a leány, hetedhét határon túl, sok királyságban híre ment a szépségének, és se szeri, se száma nem volt a kérőinek. Az egyik kérő azzal dicsekedett, hogy gazdagabb, mint a többi. Jóképű, módos legény volt; igen tetszett neki a lány, így aztán gyakran eljárt hozzá udvarolni.

Kis idő múltán meghívta a leányt, jöjjön el hozzá, nézze meg, hol lakik. Nem jöhet el érte, mondta, és nem kísérheti haza, de azon a napon, mikor érkezik, borsót szór az útra egészen a háza kapujáig. Nem tudni, hogy s mint történt, de a legény egy nappal hamarabb szórta el a borsót.

A leány elindult és sokáig bolyongott erdőn-mezőn, míg végre egy hatalmas, dí­szes palotához ért, amely egy zöld tisztáson állt az erdő közepén. Ám a legényt nem találta otthon, és a házban egy teremtett lelket sem látott. Bement a konyhába, de ott csak egy furcsa madár gubbasztott egy kampóra akasztott kalitkában. Azután benyi­tott a szobába, és csak ámult-bámult, mikor meglátta a sok drága, finom berendezést. Amint ment volna tovább, a madár utánakiáltott:
„Szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!”

A következő szobában ismét utánakiáltott a madár. Ebben a szobában kincsesládák sorakoztak; a lány kihúzta a ládafiókokat, és teli voltak arannyal, ezüsttel és más drága kincsekkel.

Amikor a következő szobába lépett, a madár ismét utánakiáltott:

„Szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!” A szoba összes falán cifra női ruhák lógtak sorba felakasztva.

Amikor a leány belépett a harmadik szobába, a madár hangosan utánakiáltott:
„Szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!” A szobában vérrel teli edények álltak sorban.
De amikor a leány az utolsó szobába ért, a madár fülsiketítő rikácsolásba kezdett:
„Szép szűzleány, szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!” A szobában holttestek és női csontvázak hevertek szanaszét. Elborzadt a lány, és hanyatt-homlok rohant volna kifelé, de csak addig a szobáig jutott, ahol a vérrel teli edények álltak. A madár így kiáltott:

„Szép szűzleány, szép szűzleány, bújj be gyorsan az ágy alá; mindjárt érkezik a gazdám!”

A leány villámgyorsan bebújt az ágy alá, ahogy a madár mondta. Bekúszott egé­szen a falig – úgy rettegett, hogy ha lehetett volna, akkor akár a falba is bebújik.

Ekkor megérkezett a legény, egy idegen szűzleányt vezetett kézen fogva. A leány könyörgött, rimánkodott, hogy kímélje meg az életét, és soha senkinek nem fogja őt elárulni. De minden könyörgés hiábavaló volt; a legény letépte a leány ruháját és az arany ékszereit, még a gyűrűt is le akarta húzni az ujjáról. De mivel a gyűrű nem akart lejönni, levágta a lány ujját, és az begurult az ágy alá. Az ágy alatt meghúzódó leány a gyűrűért nyúlt és a zsebébe rejtette. A legény szólt a kisfiúnak, akit magával hozott a szobába, hogy bújjon be az ágy alá és hozza ki a levágott ujjat. A kisfiú leha- salt és bekúszott az ágy alá, hozzáért az ott rejtőzködő leányhoz; az erősen megszorí- totta a kezét, és a kisfiú megértette, mit akar.

„Messzire gurult, nem ér be a kezem odáig”, mondta, „várjuk meg, míg megvirrad, akkor majd előhozom.”

Másnap kora reggel a legény ismét útnak indult. A kisfiú otthon maradt, hogy vigyázzon a házra, és fogadja a szűzleányt, akit aznapra vártak. De a gazdája a lelkére kötötte, hogy semmi áron ne engedje őt be a két szobába, amikről tudott.
Amikor a gazdája az erdőbe ért, a kisfiú belépett a szobába, és szólt a leánynak, hogy előbújhat.
„Szerencséd, hogy korábban jöttél, mert különben megölt volna téged is, mint a többieket”, mondta.
A leány egy percig sem vesztegette az időt, szaladt haza, ahogy a lába bírta. Mikor az apja megkérdezte, merre járt, és miért jött ilyen hamar haza, a leány elmesélte, miféle szerzet az udvarlója, és mit látott, mit hallott nála.
Kis idő múlva a szép leány udvarlója ismét megjelent, csak úgy sugárzott róla az elégedettség és a gazdagság, és megkérdezte, miért nem jött el hozzá a leány, ahogy megígérte.
Közbejött valami, mondta az apja, de ha már eljött, maradjon náluk estére, mert nagy lakomára készülnek; eljegyzés lesz a háznál.
A vendégek asztalhoz ültek, ettek-ittak, és ekkor a szép leány elmondta, hogy két napja furcsa álmot látott. Ha hallani akarják, elmondja az álmát, de mindenkinek meg kell ígérnie, hogy ülve hallgatja végig.

Igen, igen, ülve hallgatjuk végig, mondták a vendégek, mindenki megígérte, még a leány udvarlója is.
„Azt álmodtam, hogy egy széles úton járok, és mikor már jó messzire értem, borsó volt leszórva a földre.”
„Igen, ez olyan, mint az az út, amelyik hozzám vezet”, mondta a legény.
„Aztán egyre keskenyebb lett az út, és erdőn és pusztaságon át vezetett a távolba.”
„Ez a hozzám vezető út”, mondta a legény.
„Aztán egy zöld tisztásra értem, és megpillantottam egy magas, díszes palotát.”
„Akárcsak az én palotámat láttad volna”, mondta a legény.
„Beléptem a konyhába. Embert nem láttam sehol, de a mennyezetről lógott egy kalitka, és egy furcsa madár gubbasztott benne. Mikor a szobába léptem, utánam kiáltott a madár: »Szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!«”
„Hajszálra olyan, mintha nálam lettél volna”, mondta a legény.
„Bementem a szobába. A madár ugyanazt kiáltotta utánam. A szobában ládák sorakoztak, és mikor kihúztam a fiókokat és beléjük néztem, teli voltak ezüsttel és arannyal és egyéb drága kincsekkel.”
„Ez nálam volt”, mondta a legény. „Az én kincsesládáim mind teli vannak ezüsttel, arannyal és drága kincsekkel.”
„Aztán bementem a második szobába. A madár ismét utánamkiáltott, és ugyanazt mondta, mint az imént. A szobában minden falon gyönyörű női ruhák lógtak.”

„Igen, ez nálam volt”, mondta a legény. „Temérdek selyem- és bársonykelme van a szobában felakasztva.”
„Amikor a következő szobába értem, a madár hangos rikácsolásba kezdett: »Szép szűzleány, szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj.« Ebben a szobában hordók és teknők álltak sorban a fal mellett, mind színültig tele vérrel.”
„Jaj, jaj, iszonyatos lehetett; nálam nincs ilyen szoba”, mondta a legény; ijedten pattant fel az asztaltól, és ki akart szaladni.
„Csak az álmomat mesélem”, mondta a leány, „maradj csak a helyeden és hallgasd végig.”

„Amikor bementem a következő szobába, a madár ugyanazt rikácsolta, mint az imént: »Szép szűzleány, szép szűzleány, légy bátor, de óvakodj!« A szobában holttestek és meggyilkolt emberek csontvázai hevertek szanaszét.”

„Ez ugyan nem nálam volt”, mondta a legény, és ki akart rohanni a házból.

„Ülj csak vissza”, mondta a leány, „hiszen ez egy álom, hallgasd csak végig. Magam is megrémültem, és ki akartam szaladni, de csak a második szobáig értem, ahol a vérrel teli hordók álltak; ekkor azt kiáltotta a madár, hogy bújjak az ágy alá, mert mindjárt megjön a gazdája. Hamarosan megjött a legény, és kézen fogva vezetett egy olyan szépséges lányt, akihez foghatót sohasem láttam. Sírva könyörgött az életéért. De hiába kérlelte, a legény egy pillantásra se méltatta; letépte a ruháját, és mindenét elvette, nem kegyelmezett neki. De a lány bal kezéről, a gyűrűsujjáról nem tudta levenni a gyűrűt; ekkor levágta az ujját, és az az ágy alá gurult.”

„Ez bizony nem nálam történt”, mondta a fiú.
„De bizony nálad! Itt van az ujj, és itt van a gyűrű, és itt ül az a gazember, aki
levágta!”, mondta a lány.

Ekkor nyakon ragadták az álnok udvarlót, és addig verték, míg ki nem szállt be-
lőle a lélek, az erdei tisztáson álló palotáját pedig felgyújtották.

A. Dobos Éva fordításai

* Asbjørnsen és Moe népmesegyűjtők gyűjtéséből válogatva.