Z. Németh István: Ózonborz; Önjekció; Ebédszünet; „Mentem”; Koncert; Esőtérítő; B.orgia; Puccs; Kiborult idő (versek)
Ózonborz
Új év, fejjel neki a szétjövőnek,
szőnyegrojtban megbotolva, beütve fejet, jelszót, laptop
kirakatát, s mi semmi, nem kell,
onnét elragadva. Nyomva dudát,
míg van egyetlen egy bádogember
s gyávoroszlán, gyalog
sakktáblázni persze, reggel fel
és este le a rolló, semmin nem kell
háborogni, hátfájósan, büszkén,
megkopva és drónszemektől
szétmotozva, hátha optikai Bábel
épp ma nem szivárog, ráksejt – mint a
jégvirág a szürke űrbe – visszahalkul
benned, s nem indít el mégse tűzrakétát
törpeördög, minden gyógyír végre
hatni kezd, bár este mindezt már felissza
álomszomjas mémboszorkány, nem
juthatsz el sárga téglán mégse Ózhoz,
kapj öledbe, Dorka, új az év, de régi szívem
szalmazsákja, digitális testem veled
néha még az űrbe itt-ott elbicigliz’,
addig ez az ólomrészeg lélek
legyűr minden földi tömegvonzást,
olyan, mint a vers, ha lendületbe jön,
tán szilveszter is lesz, amire
érthetővé s láthatóvá fékeződik.
Önjekció
Látlak az éjfél kirakatában,
fésülöd frissen megfestett hajad:
babakádnyi véres óntükörben
megrögzült őrült pillanat.
Fésűd nyele csont, a foga jég.
Az idő kígyóként vonaglik
vörös csizmád sarkai alatt.
Szívedről itt most nem beszélnék,
minek a boncterembe tört arany.
Te vagy a védőoltásban a méreg,
a kín, a rossz gyümölcs a rügyben,
a szilánkokká széttört szenvedély.
Kilépsz a vérpiros sötétből hozzám,
s lassan ölsz meg, akár a bányalég.
Ebédszünet
Képernyő főzi a nyers világot
a szívnek megemészthetővé.
Pár gombnyomás, és feltálalva
minden: vers, hír és főzelék.
A hír, hogy nem történt semmi,
világot renget. A trollok
saját billentyűzetükbe dőlnek,
és ezt sem kéne immár kommentálni.
Itt-ott felbugyog egy szoprán
arról, hogy lám, minden egyszerű:
a sajtok vajpuhává érnek,
lázgörbék jéghideg tokjukba
csúsznak vissza, és nem is fájnak
már a sosemvolt szerelmek.
„Mentem”
Hóban fürdik mindkét vállam,
zsebemben fekete fűcsomók.
Szívem egy égig pöckölt jól
megégett vérnarancsmag.
Mit kezdjek azzal, hogy
törölted önmagad a létezésből?
Elefánt talpa alá szorult
rózsasziromként porrá
égett kottából játszik egy
sakkban hülyére vert nagyzenekar.
Éjféli szivárványban fürdöm.
Eltűntél fényképeimről,
átírtad mátrixát a Földnek
ezzel az egyszavas búcsúlevéllel.
Koncert
Nincs rajta más, csak egy anyajegy.
Ezzel rögtön be is léptet.
Teste otthonos, jól fűtött,
gazdagon berendezett,
könnyű benne a mozgás.
Belep hajának függönyével,
mégis látom a forgalmas,
pörgő benti világot.
Luxushotelnek hívom,
ezt nagyon szereti,
míg a portán le nem adom
a kulcsot. De az a pillanat
még messze, hagyom,
hogy vendégül lásson
a tágas konyha, süteményét
nem győzöm dicsérni.
Hangjegyben járunk:
egy kóbor holdsugárral szorosan
a zongorához kötözöm,
majd kettőt lapozok
a köldöke alatti kottafüzetben.
Maga az ősrobbanás
a partitúránk.
Esőtérítő
Egy megabájtnyi hittel hány
gigahegyet görgetnél odébb,
Szöszifusz. Nyirkos tenyeremből
most még ezt a hajszálat se vagy
képes felemelni.
Honlapot, hazát, ki eltöröl,
ki jeges úton vándorol, didergő
talpad nem hűti már forró arcomat.
Szavaim szürke drónját
szétolvasztja büszke lézerfegyvered.
Trónod előtt pillanatra hogy
megálltam, látom, könnyen megbocsátod.
Zsebemből, mit kivettél, köhögős
kiborg-szívet, zanzásítottad és öt
világtáj felé kacagva szétköhögted.
Nem ünnepellek többé, neved nem
írom transzparensre, tüntetésképp
nem tüntetek ellened. Te már eltüntetted
úgyis minden régi szóplazmámat,
mi még ott porosodott a szívraktáron.
B.orgia
Írja versét zsírpapírra, fogzománcra,
törje bele tollát kőnarancsba,
vérét engedje hintakádba,
ő, ki mások szemfényével letusol.
Egy mém, mimóza. Fülkagylóban
régi szókat visszacsönget. Ledarál
téridőket, s birkabőrbe kéjvigyorral
újabb kába kozmoszízt betölt.
Nyelvhegyemen kígyó engedélye
kínhalálra. Bőrével szobám fala
mind bevonva, egy ujjával borzongást
küld kihalt Földem tengelyére.
Puccs
Világmagad esőben,
önmagad szétesőben,
nyomasztó nagy hatalom,
időhurkok nyakadon.
Dimenziók poklában
a vég jön hat póklábon,
megvásárol dolláron,
lógni hagy a korláton.
Kiborult idő
Amit írtam neked, immár tört arany,
két pirított kenyér közt tatárbifsztek,
USB-kulacsban tárolt borseprő.
Sokszor arra gondolok, hogy
meg sem őrzöd, egy gombnyomás,
és minden nulla újra, nincsen egyes.
Amit írtam neked, moziképregény,
érthető szótól-rajztól mentes,
művirágillatos lepketemető.
Sokszor játszom azt, elfelejtesz
engem, sercegő bakelitlemezt, és
rámlelsz egy vétlen újratervezésben.
Állunk majd egymás mellett
a sosemvolttal megjelölve, neutron
nyárban sokk ér: feldidergünk.
Amit írtam neked, érték így lesz,
ha meg nem, hát megmarad majd szív-
falra hányt borsónak vagy gurgulának.