„Jobb, ha mégis súlya van”

Markó Béla és Részegh Botond Passiójáték című kötetéről

 A 2015-ös Ünnepi Könyvhétre jelent meg a csíkszeredai Bookart kiadó gondozásában Markó Béla és Részegh Botond közös kötete, a Passiójáték, amely kötet kettős vállalkozás és mégis egy: Markó Béla Passiójáték című szonettkoszorúját és Részegh Botond Fejek 1–15 című sorozatát (kávé, tus, akril, rizspapír) fogja egybe, amelyek szerves egységet alkotnak, egymással folyamatos motivikus, tematikus és strukturális párbeszédben állnak, költészet és képzőművészet rendkívül termékeny összjátékát hozva létre.

Kevés ennyire jól működő összmunkát tudunk találni az elmúlt évek magyar könyvkiadásában – talán Krasznahorkai László és Max Neumann Állatvanbent című kötetét említhetnénk, amelyben hasonlóképp felesel egymásnak kép és szöveg. Markó és Részegh kötete kiválóan illusztrálja, hogy az intermedialitásban milyen lehetőségek rejlenek, amelyek újabb lendületet képesek adni mind a költészetnek, mind a képzőművészetnek.

Markó Béla életművében nem ez az első eset, amikor költészet és képzőművészet találkozik: elég csak az előző verseskötete, a Jelenkor gondozásában 2014-ben megjelent Elölnézet címűt megemlítenünk, amelyben híres festményekre írt szonettek szerepelnek. A korábbi kötetekben is fel-felbukkantak már festményekre írt szonettek, az Elölnézet mintegy abszolutizálta ezt a módszert, míg a Passiójáték esetében már „saját” képzőművészeti alapanyagról beszélhetünk, ahol már nem igazán lehet eldönteni, a kép ihleti-e a verset, vagy fordítva.

Talán nem túl merész kijelentés, hogy Markó Béla szonettköltészete a „fenségesnek” az irodalomba való visszacsempészésére törekszik, amely törekvésben azonban már benne van a depoetizáltság korszakának tapasztalata, a modernség szélsőséges kísérletező kedvének és a posztmodern nyelvi leleményeinek alapos ismerete, benne van a nyelvi irónia lehetőségeinek tudása. Éppen ez teszi különlegessé a Markó Béla-i szonettet: úgy nyúl vissza a hagyományhoz, hogy abszolút tisztában van mindennel, ami „közben történt”. Ez a költői világ azonban kifejezetten szuverén, koncepciózus, határozott tervek szerint építkezik: mindjárt az első versben megjelenik a kert motívuma, amely az utóbbi évek markói költészetének egyik meghatározó eleme: a kert a számtalan kultúrtörténeti vonatkozása mellett azért is lehet otthona a szonettnek, mert a legkiválóbb helye az „elvonulás fenségességének”. Ez az elvonulás azonban nem „kivonulás”, nem elfordulás a világ dolgaitól, sokkal inkább egy távolságtartó, felülnézeti nézőpont megteremtésének közege. Innen látszik igazán, hogy esik szét a szöveg betűkre, majd áll össze újra, ahogy az első szonettben olvashatjuk. A Passiójátékban kiteljesedik a másik fontos markói elem, mondhatni, a lehető leggazdagabb fényzubogásban tárul fel: a transzcendenssel folytatott lassú, pontos, érzékeny párbeszéd. A versnek „jobb, ha mégis súlya van” (7.). A Passiójáték kozmikus látomása olyan finoman megrajzolt, ugyanakkor súlyos, sokáig ízlelgethető képekben kel életre, amelyek a magyar költészeti hagyományból leginkább talán Weöres Sándor mitologikus verseire emlékeztetnek („porba omlanak / hatalmas építmények, elrepesztik // körös-körül irdatlan sugarak / az égboltot, és földre hullanak / a felhők, mint a levelek a fáról” – 1.). Ebben a „passióban” ugyanakkor már a legmodernebb tudás is benne van: a megváltói szívet egy olyan fekete lyukhoz hasonlítja a szerző, amelyben minden jövendő szenvedés egybegyűl – a modern fizika elméleti tudása így találkozhat az új markói szonettben a mítosz ősi hagyományával. Ennél is érzékletesebb talán ennek a képnek a folytatása a hatodik szonettben, ahol egy korallsziget „nyers lángját” idézi meg a költő, amint a tengerből kiemelkedve mintegy megénekli a „rózsaszín sebekben” a közös megdicsőülést, amit aztán újra kétségbe von a gyűlő „vér, genny, nyál, könny legbelül”.

A versekkel párbeszédet folytató képek, a Fejek című sorozat tizenöt darabjának legkézenfekvőbb olvasata, hogy a híres torinói lepel lenyomatainak tizenöt verzióját látjuk – a szenvedéssel, elhagyatással, megvetéssel, áldozattá válással épp hogy szembesült Krisztus arcának elmosódó körvonalait. Az arcot, amely az enyészettel küzd, és a szonettek mintha ennek a küzdelemnek lennének a kommentárjai, a keret pedig a kulcsmondat: „csorog a fény a megnyílt koponyából”. A képek visszafogottságukban, a transzcendens jelentés finom megközelítésében is illeszkednek a versekhez, megtartva így a kötet szigorú arányosságát.

Kiemelendő a kötet kapcsán a Bookart kiadó kiváló könyvtervezői munkája, amely a csíkszeredai műhelyt általában jellemzi, e kötet esetében azonban különös jelentőségre tett szert (a borító szintén Részegh Botond műve). A hófehér minimalista borító és borítóbelső ciklámenje teljes összhangban vannak a kötet fő törekvésével: szónak, színnek, képnek megadni a maga belső szabadságát.

(Markó Béla – Részegh Botond: Passiójáték. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2015, 35 lej/2490 Ft)

Varga Lóránt