Koncsol László: Mayer Judit búcsúztatása (nekrológ)

Tisztelt gyászoló gyülekezet, barátaink, testvéreink! Elperegnek lassan a nemzedékem előtt járó, nálunk is idősebb felvidéki magyar írástudók. És temetünk, temetünk. Éltek és szolgáltak előttünk, aztán velünk, és egy idő után elmaradoznak, föloldódnak az öröklétben. Ketyeg az óra, halkan, diszkréten futja körbe-körbe az idő apró művi szakaszait, a rovátkákat a másodpercmutató.

Most éppen egy nagyszerű pályatársunk, egy talpig ember, Mayer Judit koporsója körül várakozunk itt, az általa kijelölt szertartásteremben. Halottunk személyében egy kitűnő műfordítót, nyelvőrt és szerkesztőt búcsúztatunk. És – mondom ismét – egy talpig embert, egy nagyon okos, nagyon művelt, a XIX. század magyar városi polgárságának szellemét sugárzó nőt, egy született nagyasszonyt – abból a világból, amely egy másik felvidéki városunkban Márait is nevelte, s amely az első világháborúval és következményeivel végképp elenyészett. Boldog, aki legalább maradványait, egypár világító emberét megismerhette.

Judithoz csak a legmélyebb tisztelettel tudtam közeledni, bár semmi merevség nem volt a viselkedésében. Méltósága, tartása, tisztasága volt, ezt sugározta magából. Nagyon látta, kiben mi rejlik, s finom iróniával ítélte meg az embereket és az adott világot. Fölötte állt az abszurdban fuldokló valóságnak, párszavas, halk ítéletei élesek voltak, mint a sebész szikéje. Kemény jellem volt.

1963–66-ban, amikor a Madách jogelődjénél, a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, a későbbi Tatran magyar szerkesztőségében dolgoztam, idősebb munkatársaim, a szintén pozsonyi születésű, szintén polgár, a prágai német egyetemen németet és angolt tanult, a Prágai Magyar Hírlapot is szerkesztett Walla Frigyes azt tervezgette másik idősebb munkatársammal, Hubik Istvánnal, hogy ha kiválok a triumvirátusunkból, s átlépek az Irodalmi Szemle triumvirátusába, csak Mayer Juditot vehetik föl a helyemre. Judit a Mezőgazdasági Kiadó magyar szerkesztőségében dolgozott, onnan kellett átemelniük a szépirodalom műhelyébe. Sem akkor, sem később nem mozogtam más terepeken, éjt nappallá téve dolgoztam a rám bízott kéziratokkal, írtam, olvastam, tanultam, fordítottam, és egyengettem családom útját valami biztosabb jövőbe, ezért Juditot csak akkor ismertem meg, amikor a Madách Kiadóban dolgozott.

Halottunk, Judit Pozsonyban született 1923. július 14-én. A közelmúltban töltötte be 92. életévét. Édesapja, Mayer Imre a pozsonyi evangélikus líceum, a pozsonyi magyar tanárképző főiskola 1950 utáni megnyitásával annak tanára, édesanyja Schrödl Irén, tanítónő.  Judit bátyja, Imre Pozsonyban élt, és 2005-ben, 83 évesen hunyt el.  Judit 1941-ben a pozsonyi Állami Magyar Reálgimnáziumban érettségizett, s tanulmányait 1941–44-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–történelem–szlovák szakán folytatta. A háború miatt nem tanulhatott tovább, tanári oklevelét végül is a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán szerezte meg 1960-ban. 1946–54-ben, 8 évig egy pozsonyi hivatalban dolgozott, majd 12 évig a Mezőgazdasági Kiadó magyar szerkesztőségét vezette, onnan lépett át a Tatran magyar csapatába. Nyugdíjba 1986-ban vonult.

Ifjúkora egy véres tragédiával zárult le. Egy tehetséges ifjú pozsonyi magyar költő, Stelczer Endre jegyezte el Juditot. Boldogságuknak 1945. április 6-án egy szovjet vagy angolszász bomba repeszdarabja vetett véget. Az ifjú pár egy városi séta végén búcsút vett egymástól, s hazafelé indult, amikor a bomba az ifjú közelébe, Judit mögé zuhant. Judit odarohant, de már csak jegyese véres, élettelen testét ölelhette át. 22 éves volt akkor, s holtáig hű maradt szerelméhez. Ilyen ember volt halottunk, ilyen volt a század, amelyben élnie – mindent túlélnie – adatott. Túlélte a történelmi Pozsony megtöretését, a bombát, a második világháborút és a magyarüldözéseket, végül a művi, reális-irreális társadalmi rendszert, amely a maradék pozsonyi polgárságot is szétmállasztotta. Judit tisztán, méltósággal lépdelt végig a testi-lelki-szellemi csapdákkal teli 92 esztendőn. A majdnem-évszázadon. Hű volt szellemi-erkölcsi örökségéhez, hitéhez, szerelméhez, világszemléletéhez. Szűk körben, visszahúzódva, csöndesen élt.

Más harca is volt Juditnak, életre-halálra. A 70-es években látszott testi állapotán, hogy beteg. Kérdeztem, mi sorvasztja. „CA”, felelte halkan. Rák, karcinóma. Kezelték, s végig keményen tartotta magát. Visszaesett, de önszuggesztióval magát kezelte ki. Az eljárást egy barátnőjétől tanulta meg. Túlélte, körülbelül 40 évet nyert alternatív öngyógyításával.

Túlélte a barna diktatúrát és leányvállalatát, a Tiso-féle fasizmust. Személyes, egész magánéletét meghatározó tragédiájával a háborút, a beneši meg a Husák- és Clementis-féle vörös etnikai diktatúrát, a ligetfalui tábor fenyegetését s a lakosságcserét is túlélte. Erre következett a szocialistának és proletárnak nevezett korszak kontraszelekciója, s Juditnak és másoknak értékdajkáló munkát kellett végeznie. A kiadóban Wallával és Hubikkal azon dolgoztunk, hogy a behozott, többnyire gyönge esztétikai minőségű kéziratokból kemény munkával elfogadható műveket hozzunk ki, amelyekben legalább a nyelv elemei a helyükön vannak, mert le kellett raknunk, legalább számban, a háború utáni szlovákiai magyar irodalom alapjait. Hogy legyen mire hivatkoznunk, hogy annyi csapás és veszteség ellenére megvagyunk. 1958-ban jelent meg a színen az Irodalmi Szemle, amely minőségi ugrást és szűrőt jelentett. Judit a kiadóban dolgozott a minőségi szövegekért.

A reformpolitika 1968 utáni bukásával a győztes szélsőbal hozta magával a kontraszelekciót, amely a rendszer összeroppanásáig virágzott. Bocsánatot kérek, ha a magam tapasztalataival hitelesítem a kor képét. Kiadói megrendelésre lefordítottam Zdeněk Foglar cseh ifjúsági író egyik regényét. Nem sokkal a kézirat leadása után Judit behívott, s közölte, hogy a mű politikai okból nem jelenhet meg. Hamarosan újra hívott, s mondta, hogy Tatarka-fordításomat mind a könyvtárakból, mind a terjesztőhálózatból bevonták és bezúzták. Aztán kértek, hogy keressem föl Milan Rúfust, mert beszélni akar velem. A kiváló szlovák költő, esszéíró, egyetemi tanár remegő arccal kérte jóváhagyásomat, hogy esszéinek válogatásából, amelyet fordítottam, hagyjuk ki ezt és ezt, a legjavát, mert a legfelsőbb politikai irányító szerv, s mutatta is Rúfus az ujjával az irányt megnevezetlenül, ezt követeli. Ha nem fogadunk szót, a könyv sem jelenik meg. Utána bementem Judithoz, hogy a részleteket megbeszéljük. „Ezek már teljesen őrültek, önmagukat számolják föl, azt teszik módszeresen tönkre, amiért élni egyedül érdemes” – mondta akkor Judit. A kiadót úgyszólván hetente följelentették valamiért, vizsgálat vizsgálatot követett, a Madách magyarázkodott, mentegetőzött. Műveletlen, iskolázatlan alakok kontárkodtak a könyvkiadásba, a politikai rendőrség őrnagya sűrűn látogatta barátját, az igazgatót, s kiszivárgott, hogy a felvidéki magyar értelmiséget a magyarországi reformpolitika ötödik szlovákiai hadoszlopának tekintik, s így is kezelik. Ebben a légkörben dolgozott Judit. Feledhetetlen, hogy amikor Nemzedékem útjain című könyvem kéziratát egy tíz hónapos hajsza után elvágták, Judit hívott be, kérdezvén: „Laci, mondja, mit akar még az a gazember elérni, miután mindent elért, ezzel a lektori véleménnyel?” – s kezembe csúsztatta egyik idősebb írónk-költőnk pár oldalas fogalmazványát mint lektori véleményt, aztán egy másikat, egy minden szempontból primitív szöveget, amelyet a pártközpont magyar születésű kulcsembere – egy asszony  – gépelt papírra. Ezek a titkosszolgálat által kezdeményezett és a pártközpont által megrendelt bírálatok iktattak ki a felvidéki magyar szellemi életből. Juditnak is el kellett szenvednie őket. Túléltük szeretetben, csöndes szolidaritásban.

Volt Juditnak még egy vállalt szerepe. Családjával Esterházy János baráti köréhez tartozott. Jelen volt a gróf családjában a háború alatt és után, amikor a politikust Husákék egy koncepciós perben halálra ítéltették. Judit a grófék mellett állt, s amikor és ahogy lehetett, küldönci szerepet is vállalva segítette őket. Egész hosszú, Istentől nagyon megpróbált – és megáldott – élete töretlen tanúságtétel a legnemesebb polgári – emberi – eszmények mellett.

Mint kiváló műfordítót becsülte a szakma. Nyomtatott forrásom szerint 25 műfordítása jelent meg csehből és szlovákból. Díjakat kapott a szlovák Irodalmi Alaptól, több Madách-díjjal is jutalmazták, elnyerte a Csemadok Aranyérmét és irodalmi munkásságáért a Ľudovít Štúr Érdemrend III. fokozatát. Valamelyik, ha jól emlékszem, 60. születésnapjára a Madách Kiadó budapesti partnere, az Európa a XII. századi Majmúni-kódex színes, hasonmás kiadásával ajándékozta meg. Előadott a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarának magyar tanszékén, szerkesztette a pozsonyi rádió magyar adásának Anyanyelvünk című műsorát, tagja volt a Nyelvművelő Szakbizottságnak, a Terminológiai Bizottságnak, a Csehszlovákiai Magyar Anyanyelvi Társaságnak, társelnöke a Szlovák–Magyar Baráti Társaság pozsonyi klubjának és alelnöke a Szlovák Vöröskereszt 1/a (magyar) csoportjának.

Hogy is írta Pál apostol Timóteusnak? „Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.” (2 Tim 4, 6–8.)

Szabad lélek volt, ahogy azt Jakab apostol írta „az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek” – és nekünk: „Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint a kiket a szabadság törvénye fog megítélni.” (Jak 2, 12.) És tovább: „Mert a miképen holt a test lélek nélkül, akképen holt a hit is cselekedetek nélkül.” (Jak 2, 26.) Judit hite cselekvő hit volt, s bizton elnyerte az igazság koronáját. Egész életét a felvidéki s az egyetemes magyar tudás csöndes szolgálatában élte le. Legyen hát lelke örökké boldog az

Öröklétben, emlékét pedig őrizzük meg tisztán, amíg lesznek a földön magyarok és Kárpát-medencei, bennünket értő és szerető nem-magyarok.

Most már, és először, tegezlek. Nővérünk, Juditkánk. Isten veled.